A przemysli repülő: Regény a nagy háborúból

Przemysl…

Oda kalandoztak a király gondolatai, mióta, délelőtt, meghozták neki a hírt, hogy vitéz várát másodszor is körülzárta az ellenség. A tudósítások hiányosak voltak és nem adtak teljes képet. Megbizást, adott tehát, hogy drótnélküli távírón keressenek összeköttetést a várral és azonnal közöljék vele a kérdezősködés eredményét.

Ez a vár és személyzete a gigászi küzdelemben tanusított rendkívüli hősiességével különösképen kivívta a király szeretetét. Amíg pontosabb híreket nem kapott róla, nem tudott volna nyugalmat találni. Türelmetlensége vitte székéből, íróasztala mellől az ablak elé, ahol a két őrszem megláthatta.

Ketten ültek a király előszobájában.

A régi, öreg komornyik, urának bizalmasa és Arnóti István, a fiatal repülőhadnagy. Az utóbbi szorosan a kandalló mellé telepedett, belemeredt a pattogó hasábfák tüzébe és szívta a király kedvenc virgóniáját, melyet az uralkodó íróasztaláról hozott neki a komornyik. Szívta pedig már a tizediket és merengve nézett a kék füstkarikák után, melyek hosszú sávokra felbomolva beszívódtak a kandallóba, rövid küzdelmet vívtak az égő tölgyhasábokkal, hogy végre is belevesszenek a lángforgatagba. – A semmiségbe – gondolta és hozzáfűzte gondolatában, hogy valamikor az élet is úgy foszlik szét semmivé, mint annak a virgóniának a füstje.

Ugyanez volt az érzése olyankor is, amikor repülőgépével fölszállt, amikor az emberek és a tárgyak egyre kisebbek lettek alatta és amikor végre, a felhők közé érve, elszabadulva mindentől, ami földi, az éggel szemben találta magát.

Este 6 óra óta ült itt az előszobában, várva a király parancsát, hogy a felség óhajait és rendelkezéseit még az éjjel továbbítsa légi úton az oroszok szorongatta várba. Idegölő volt ez a várakozás. Pedig neki a viharos délkeleti szélben szüksége volt még minden idegére a veszedelmes úton.

A komornyik megvendégelte a király konyhájából. Ő pedig az ifjúság egészséges étvágyával látott hozzá. Csak az italokat utasította vissza. Ennek pedig az öreg komornyik nagyon örült. Szeretett mindenkit, aki a szeszt nem szerette. Pedig ez az éjszakai várakozó még fiatal tiszt volt, aki bizony nem vetett meg egy kis bort vagy egyébb italt.

De Arnóti István repülőhadnagy mind félretolta azokat a palackokat, melyeket a komornyik a kandalló mellé helyezett asztalkán elébe rakott Kijelentette:

– Tisztelt uram, szolgálatban vagyok. Meg kell bocsátania, ha legjobb itókáját is érintetlenül hagyom. Legföljebb útravalónak adhat egy kis üveg óbort. Ezt odafönn, amikor nagyon is kiveri az embert az Isten hidege, mintha orvos rendelte volna, kávéskanalanként nem rossz ám becsöpögtetni. Egy kis ennivalót is hozzá. Mert nekem nem volt időm, hogy effélékkel ellássam magamat.

Ezek ketten egyebet alig is beszéltek. De amikor megjöttek az estilapok, a komornyik egynéhányat odanyújtott a tisztnek. És örültek mind a ketten, hogy német részről Hindenburg hadserege megint jelentékenyen előrenyomult az orosszal szemben.

Arnóti István csak délután 2 órakor érkezett repülőgépen Krakóból. A harcvonalról hozott híreket és jelentéseket átadta a hadügyminisztériumban. Azután hazasietett bécsi lakásába, holtfáradtan ágyára vetette magát és nyomban elaludt. Észre sem vette, amikor anyja, aki háztartását vezette, legényével együtt szép óvatosan, hogy meg ne zavartassék, leszedegette róla a nehéz bőrfelszerelést. Pedig milyen boldog volt az anya, hogy egyetlen fiát a veszedelmes út végeztével ismét maga mellett tudta. Hány imája, áldása kísérte őt mindenhol és hány ideges, aggodalmas órát kellett a koros hölgynek átélnie, amíg fia vissza-visszatért. A lakása közvetlen közelében lévő Mária-templomban bizony egy misét sem tartottak nélküle.

Sokat eljárogatott a Nikolai-utcába is, ebbe a bájos kis óbécsi zugba, ahová a világváros életéből, zajából semmi el nem jutott. Fiának menyasszonyát és ennek szüleit kereste ott fel, hogy Istvánról beszélgessenek egymással. Az öregeknek, István anyjának, valamint jövendőbeli apósának és anyósának, Bechner Márton székesegyházi gondnoknak és feleségének, bizony sehogy se volt kedvükre, hogy István, két évvel ezelőtt, amikor hadnagy lett, belépett a repülőosztaghoz. Hiszen katona létére, most, ebben a borzasztó háborúban, kettős veszedelem leselkedett reá.

Ha figyelmeztették erre, jóízűen nevetett, ragyogó fehér fogait mutogatta rövidre nyírt kis fekete bajusza alól, mely az időjárás viszontagságaitól kiélezett, lesoványodott arcának amerikaias jelleget adott és így szólt:

– Uraságtok, kiki a maga módján. Én modern gondolkodású katona vagyok. Nem tudok arról lemondani, hogy ura legyek egy repülőgépnek és ezzel szolgáljam a földön masírozó bajtársaim ügyét. Mert hát mit csináljanak ők szegények, ha valamikor háború lesz és nem lesznek bajtársaik a levegőben, akik mint őrangyalok fölöttük lebegvén, közölhetnek velük minden gonosz ravaszságot, amit az ellenség eldugott ütegekben, rejtett hadállásokban számukra tartogat? Hiszen akkor vakon belerohannánk minden egérfogóba és nem is tudnánk védekezni. Ha azt mondjátok, hogy a repülőgépet golyó is, bukás is érheti, azt felelem, hogy csak a képzelődésben van meg ez a kettős veszedelem. Gyerekek, akit a halál meg akar ragadni, annak igazán mindegy lehet, mi módon jut a föld alá.

Az öreg hölgyek persze szörnyűködve csapták össze a kezeiket az ilyen felfogás hallatára és kijelentették neki, hogy javíthatatlan bűnös, aki meg sem érdemli az ő nagy szeretetüket. De ezt csak a szájuk mondta. A szívük hangja szerint az ő Istvánjuk a bátorságával, az erejével, a csinos, jóképű megjelenésével, mind a két család büszkesége volt.

Hedvig pedig, a menyasszonya, mindig az ő oldalán állt.

Ha egyszer-másszor néhány nappal tovább kimaradt, ha már a legsúlyosabb lehetőségeket kezdték számba venni, akkor ő volt az egyetlen, aki megőrizte nyugalmát, higgadtságát és tudta, hogy nem illik addig panaszra nyitni száját, míg az elkerülhetetlen sors át nem adja kegyetlen üzenetét. Mindezideig azonban boldog reménységgel volt eltelve és sziklaszilárd bizalommal jegyesének ereje és ügyessége iránt.

És akkor kiütött a háború és Arnóti István repülőhadnagy kísérleteit, gyakorlatait a hazának minden erőt fölemésztő, szigorú szolgálatába állitotta.

Az anya a legénnyel halkan kilopódzott a hálószobából. Még egy pillanatig hallgatódzott, figyelte fiának szabályos, mély lélegzetét. Azután azt mondta a legénynek, hogy elmegy a Nikolai-utcába, a menyasszonnyal közölni, hogy István szerencsésen megérkezett.

A jóravaló dunántúli sváb gyerek csak intett és hozzálátott a hadnagy fölszerelésének tisztogatásához. Ez bizony ilyenkor, háborúnak idején, nem volt könnyű feladat. Valahányszor a hadnagy hazakerült, a ruházata olyanformán festett, mintha valami orosz-lengyelországi falu utcájának térdig érő sarában hempergett volna benne. A bőrneműekről úgy kellett az agyagréteget késsel lekaparni, hogy az eredeti anyag megint napvilágra kerüljön.

Még el sem készült a munkájával, amikor a ház előtt megállt egy automobil. A gép szava az ablakhoz csalogatta a kíváncsi legényt. Bizonyosra vette, hogy a zakatoló kocsi csak őhozzájuk hozhat látogatót. Mert a csendes kis utcába úgyis csak a hadüzenet óta jártak gépkocsik és ezek is rendszerint ott álltak meg a repülőtiszt lakása előtt. Siető, lihegő ordonáncok szokták a csukaszürke autókból kiugrálni, hogy épen úgy, mint a most érkezett látogató, idegesen nekirontsanak a csengetyűzsinórnak és azt majdnem leszaggatva, sürgessék a bebocsáttatást.

Ez aztán mindig boszantotta a derék sváb fiút. Ezek a tiszt uracskák úgy tettek, mintha neki egyéb dolga se lenne, mint mindent félrelökni és az ajtóhoz rohanni. Egészen lassan, kopogó katonaléptekkel ment tehát végig a deszkapadlón az ajtóig, lassan, körülményesen félrehúzta a reteszt és amellett olyan hangosan, hogy a kivül álló is meghallotta, motyogta:

– Wart a bissl. No, mindjá. Mintha égne! Az ember nem is hinné. Hogy sietnek. Nem köll úgy lármázni. Ekelhaft.

Végre engedett a retesz, az ajtó fölpattant, ő pedig hüvelykujjával a nadrág szegélyén, nekivágta magát nyílegyenes állásban a falnak – jobbra arc! Mert az ajtóban a király hadsegéde állt.

Ismerte az egyenruhát. Ott állt egynéhányszor a »burg« udvarán. De ismerte régebben is. Akkorról, amikor még nem volt katona, hanem kovácslegény. Bécsben dolgozott és olykor elment délben az őrségváltáshoz, elmaflálkodni. Ilyenkor aztán látta a sietősdolgú segédtiszteket is.

A tiszt az ajtó előtt mulatott a legény zsörtölődésén, belépve pedig röviden utasította, hogy gazdájának, Arnóti István hadnagynak, azonnal jelentse be a király egyik hadsegédét. A legény föltárta a századosné asszony fehérlakkos szalonjának ajtaját és betessékelvén a látogatót, szaladt fel a hálószobába, urát fölkelteni.

Kihallatszott az elülső szobába, a hadsegédhez, amint a legény tüdejének minden erejét megfeszítette, hogy gazdáját kiragadja álmából.