Thury Zoltán összes művei (3. kötet) A kapitány és egyéb elbeszélések

A Gócs-család hálózata valami olyas mappa lenne, ha megrajzolnák, mint egy vasuti abrosz. Itt ritkás, amott sürü, lenn Erdély felé egy elhanyagolt, szegényes ág a vastag, erős törzsből, a szegény rokonok; Máramarosban kipusztult, elcsenevészett bitanghajtás, a vén Gócs Ferdinándnak ivadékai. Ezek csak a vérük jussán tartoztak a szép nagy familiához, Ferdinánd ur nem adta nekik a nevét. Az anyjuk után, a ki Gruber Mari volt s valami külső országból származott ide, Gruberek lettek ők is, a két fiu, a kik közül az egyik professzor volt Szigeten, a másik pedig szatócs. A tanárt Mihálynak hivták, a szatócsot pedig Ferdinándnak az apja tiszteletére, minthogy már csecsemő korában több életrevalóságot mutatott mint a bátyja s érdemesebbnek találtatott erre a hosszu névre.

Lenn az Alföldön laktak az erős, vagyonban, tekintélyben gazdag egyenes leszármazottak, a kik közül csak egy korcs származott el Bécsbe, hogy német dámákkal verje el a pénzét s vénségére elfeledve a magyar szót, beüljön egy minisztériumba egy forint ötven krajczáros diurnistának. A vékony vonalak aztán pókhálószerüen behálózzák az egész országot s bőven jut belőlük a külföldre is, a hogy a fiuk, lányok férjhez mentek, házasodtak s más családokba vegyültek be az unokák is, egyik erre, másik arra, vagyonosodtak, elzüllöttek, de mindig Gócs vérrel az ereikben, ugy, hogy ez a vér már apró csöppecskéiben, a mint szertefoszlott, mindent áttapasztalt. Fiukban, leányokban csörgedezve éltetett a magasztostól a hitványig minden szenvedélyt s a szélsőségekben tobzódva egyszerre táplált olyan testeket, a melyek közül az egyik uszott a gazdagságban, a másik pedig a szemétről szedte föl az elhajított sárgarépát, hogy valahogy csak el ne pusztuljon éhen. Nagyon szapora nép volt s a mellett szívós, hosszuéletü, különösen a férfi része, nem igen hunyta be a szemét egyik se hetven év előtt, de olyan aztán akárhány akadt, különösen a régebbiek között, a mikor még ur volt valamennyi, a ki kilenczven esztendőt is élt.

A nagy vagyont Ferdinánd ur meg a két kisebbik fia szerezte össze. A nagyobbik már ezek közül is csak prédált s azért aztán apanázst kapott, a mit Párisba küldtek ki neki. Ezen kívül aztán nem is akartak tudni róla. Élje a világát. Ferdinánd ur halála napjáig maga volt az egészség, ráhasonlított két kisebbik fia is, Bódog és Ferencz s ez a három nyers, kérges kezü kupecz előbb együtt, aztán a dominiumokra szertemenve, a szerzés fanatizmusával harácsolta össze a sok uradalmat, töméntelen sok szép fekete földet, a mi öntötte magából az áldást s uj és uj summákat termett a szerzéshez, a minek, ugy látszott, hogy vége se lesz soha.

A két fiu közül Bódog élte tul Ferenczet. Még életükben előre gondoskodtak a párisi bátyjukról. Kifizették s irást vettek tőle a közjegyző előtt, hogy sohase követel többé semmit.

Mikor Ferencz meghalt, Bódogra maradt minden s akkor egy pár esztendeig egy emberé volt az egész nagy gazdaság.

Csodálatosan virult minden. Olyan jövedelmet hajtott a sok föld, a milyent még soha s néhány esztendő alatt kinyujtózkodott a birtok a szomszéd megyékbe is és nőtt, szédületesen gyarapodott, mert Bódog ur mindig csak vett olcsón, drágán s mig paprikás szalonnát vacsorázott s aludttejet evett reggelire, subában fekve az asztagok aljában, dinasztiáról álmodozott. A szérü felett, a polyva sárgás ködében, éjjel az álmában, ha egy évben egyszer többet ivott valamelyik vásárban, mint a mennyit megbirt, a felizgatott képzeletében határozottan, el-eltünő s ujra előtermett képekben hatalmas uralkodó családnak képzelte el a jövendőben a Gócsokat, olyan erős törzsnek, a miből hatalmasan kiválik egy rettenetes, ellenállhatatlan hatalmu testi és szellemi erő, a nagy Gócs, a kinek el kell jönni okvetlenül.

S aztán uralkodik.

Hüséges zsellér lesz az egész környék. Ő maga is beszegődött robotosnak ehhez az elkövetkező nagy urhoz s törte magát a dologban, mig egyszer össze nem rogyott.

Egy éjjel, a mikor lázában még tündöklőbb fénykarikában jelent meg neki a megyének parancsoló, sok régi szolgaságot megboszuló kis király, mosolyogva elaludt. Akkor éppen a szénakazlakat őrizte, nehogy a más ember lova is jóllakjék belőlük.

II.

Az utolsó tisztesség fényes uri temetés volt. Telegrammban hozattak le hozzá minden czifraságot, feketébe borult a ház, messze kivilágítottak a hosszu, vastag gyertyák. Valóságos erdő lobogott az aranyozott nehéz koporsó körül, a miben halványan, ujdonat uj fekete ruhába gombolva feküdt Bódog ur. Az állomásra pedig négy-öt kocsit küldtek ki minden vonat elé. Minden oldalról a nagy udvarházba folyt össze a gyászos rokonság s amint érkeztek, mindig hangosabb és hangosabb lett a ház. Mig az özvegy, a gyönge, vékony asszonyka némán járt a szobákban, zokogva ünnepelték a halottat a rokonok. – Némelyik kopott, szegény rokon asszonyságot el kellett vonszolni a koporsó mellől, hogy másnak is jusson hely a gyászban. Fenn az emeleti szobákban pedig káromkodva szidta az egész rongy népet a huszárkapitány, Gócs Dénes, a Bódog ur egyetlen fia. Látni se akarta őket s az anyjának kellett csittítani, hogy a mikor odalenn tulságos hangosan tört ki a rokonságból a gyász, ki ne dobassa az egész gyászos gyülekezetet.

– Az ember megundorodik a saját fajtájától.

– Hagyd, egy-két nap az egész, addig csináljanak, amit tetszik.

– Rongy nép.