Magyarország története. Az ifjuság használatára

PEST, 1861.

RÁTH MÓR.

Bevezetés.

Mióta az emberi testet a halhatatlan lélek megelevenítette, azóta szünteleni mozgásban, munkásságban fáradozik; ezen munkásságot tettnek nevezzük; ezen tetteknek előszámlálását és hiteles, nem hamis, ál előadását pedig Históriának, Történetnek mondjuk.

A történet tehát azon tudomány, melyből az emberek jeles cselekedeit, azoknak indító okait, folyamatát és következéseit, az előfordult polgári nagy változásokat, úgy a mint történtek, tanuljuk ösmerni.

Ha a történet földünk valamennyi lakosainak jeles cselekedeteit ösmerteti velünk, az egyetemes történetnek neveztetik; ha csak azokat beszéli el, melyek egy földrészen, országban vagy polgárzatban követtettek el, akkor részletes történet; a mennyiben pedig egy embernek viselt dolgait adja előnkbe, különös történet a neve, vagy életirás, biographia.

Ezen kivül ismét a történet még azon időszak szerint, melyben a dolgok viseltetnek, három korra osztatik.

Az első az ó kor, a világ kezdetétől, vagy a legrégibb időktől fogva a nyugoti római birodalom feloszlásáig, vagy is 476 Krisztus után.

A második a középkor, a nyugoti római birodalom feloszlásától Amerika fölfedezéseig, vagy is 476–1492-ig.

A harmadik az ujkor, Amerika fölfedezésétől a legujabb időkig.

De honnét tudhatjuk mi azokat, mik sok száz vagy ezer évvel előbb történtek? – Oly érdemes és értelmes férjfiak irásaiból, kiktől a hazugság vagy álnokság gyanúja is távol van, kik részrehajlatlanul jegyzék föl a látott, vagy hiteles szájból hallott tetteket. Azokon kivül még józanon következtetünk a reánk hagyott maradványokról, u. m. pénzekről, emlékkövekről, oszlopokról, fegyverekről, épületekről, házi eszközökről stef., melyeket történeti bizonyítványoknak, kútfőknek nevezünk. – Mindazon történeti adatok, melyek ily bizonyítványok nélkül szükölködnek, csak mendemondák.

Az időjelelés az évek sora szerint foly, a mívelt keresztény népeknél Krisztus Urunk előtti és utáni számítással. Száz évet századnak mondunk; most tehát Krisztus Urunk születése után a XIX. században vagyunk.

A történettudomány azon jeles gyönyör és kellem mellett, melyet nekünk nyujt, teméntelen haszonnal is bir; mert jogaink ösmerete csupán eldődeink tetteinek pontos ösmeretéből fejlődhetik ki; a nélkül haladásunk mindig gátoltatik, s minden törekvésünk sikeretlen marad. Ebből várjuk mi az Örökkévalónak felettünk uralkodó hatalmát s véghetetlen jótékonyságát.

Itt csupán Magyarországnak tettekkel gazdag történetét kivánom elődbe bocsátani; mert örömest hiszem, hogy az édes hon szeretete melegíti a kis keblet is, s nem tiszteletlenségre s háladatlanságra mutatna az, ha te, kis barátom, nem akarnád tudni, mit tettek atyáid, őseid? – Ez gyalázatra méltó, rosz szivet árulna el.

Országnak nevezzük az oly kijelelt határok közé szorított darab földet, melynek lakosai bizonyos törvények alá egyesültek, vagy hódítattak. A történet közönségesen a fejedelmek sora szerint beszéli el a viselt dolgokat, minthogy a főhatalom ezek kezeiben lévén, az ország valamennyi lakosainak tetteire befolyással vannak.

Midőn tehát a fejedelmek, királyok tetteire akarunk pillantani, ösmernünk illik, mi a király és honnan eredtek a királyok.

A király azon fölséges személy, ki a törvények végrehajtója lévén, valamely kiterjedtebb tartományon uralkodik. Az első, legrégibb korban átalában minden személy, ki valamely társalomban főhatalommal birt, mint családatyák, főnökök sat. királyoknak neveztettek.

A mindenható Isten az embereket sok jó tulajdonokkal megáldva, a széles földnek szabad független lakosaivá tevé. A körülmények azonban, a józan ész hamar megkivánták az előljáróságot. Vad állatok nyugtalaníták a föld szabad, elszéledt lakosát, s élte minden percben veszélyben forgott; az emberi kajánság, irigység, boszúvágy egymás alá vájta a vermet; az erősebb dühösen fojtá le a gyengébbet, és igy egy ember a másiktól nem volt biztosságban. Mi lehete ennek természetesb és józanabb következése; minthogy a gyengébbek az erősebbek segedelmében ajánlák magokat, s viszonyaik, egyenetlenségök eldöntésére igazságos birókat választottak; mert hogy az ember saját birája nem lehet, oly alaptétel, melyen senki sem kételkedik; – azok figyelmeztek s ügyeltek tehát javaikra és életökre, kik háladatosságból, s mivel az ily felügyelőknek idejök sem volt a közmunka vitelére, adóztak. Mig a nép földmiveléssel, marhatenyésztéssel foglalkozott, a felügyelőnek, a fejedelemnek kellett a rendre figyelmezni, s az irigy szomszéd lépéseit éjjel nappal szemmel tartani; ugyan minő zürzavar lenne az iskolában is, ha a tanító mindenik helyét ki nem szabná, s ott nem létében vigyázókat nem rendelne, kik a rendre és csendre felügyeljenek, nemde egyik a másik helyét akarná elfoglalni, mi hány veszekedés- sőt verekedésre adna alkalmat? – igy van az a nagy iskolában is – a világban.

Nem vak eset szerzé tehát a fejedelmek lételét, de a kényszerítő szükség, vagy is inkább a józan ész, az égnek e megbecsülhetlen ajándéka megkivánta az oly személy választását, ki az emberi csapongó indulatokat féken tartsa. Tartsa fel a békét, őrizze mindenki jogát, oszlassa el az egyenetlenséget, miszerint úgy együtt munkálva a közjón, tenyésszen a tudomány, gyarapodjék a mesterség, művészet, és minden hív, jámbor polgár azon boldogságban éljen, melyet a földön elérhetni.

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE.

1. Magyarország őslakosai. A népvándorlás.

Ezen tartományt, melyet most Magyarországnak nevezünk, az ó korban külünféle népek lakták, és a népvándorláskor az erre vonultak közt sok véres ütközet színhelye volt. A történetben csak a rómaiak által lett ösmeretes.

Legrégibb lakosaiul a pannonok, géták, gepidák, marahánok, dákok, jászok és más szarmata, tót eredetü népek említetnek; már Julius Caesar alatt szállítattak ide gyarmatok, mig Augustus egész pannoniát (dunántuli Magyarországot) meghóditá. Trajánus első vitte át seregét a Dunán, s a dákokat legyőzvén, az egész jelen Magyarországot római birtokká tevé. Probus császár hozta be az első szőlőtőkéket, nemzeti gazdaságunk egyik tetemes ágát. Galerius a tavak lecsapolása s a puszták termékenyítése által egy egész tartományt nyert. A IV. században Kr. u. már ötven város virágzott itt; nagy Constantin négy püspükséget alapított, de a kereszténység mindamellett még oly gyenge lábon állott, hogy a népvándorláskor a pogányságnak engedett. Ezután (374.) a jászok, quadok, vandalok és góthok boríták el, kiket csak hamar (383.) kiszorítottak a húnok, és ezekkel kezdődik a mostani lakosok története.

Melyik korban, s hanyadik századdal kezdődik tehát honunk története?

A Húnok.

2. A húnok hét vezérei. Attila viselt dolgai, nagylelküsége.

A húnok Ázsiából, keletről nyomultak nyugot felé; a Tanais folyón (most Don), Balambér vezette őket át Europába (374.). A hét vezér: Balambér, Karaton és Uldin, a rómaiak baráti, azután Mundzukus, másképen Bendekuc, Oktár, Rua és Attila ritka szerencsével mulák fel mindazon akadályokat, melyeket a helyöktől nem örömest váló nemzetek elejökbe vetének. A roppant római birodalmat is megrendíték.

A hét vezér közt legnevezetesb volt Attila – Etele, kit sok történetiró igen méltatlanul barbárnak nevez. Attila azonban tisztelte az erényt és csak ellenségei iránt volt barbár és kegyetlen, de nem valami sajátságos hún módon, hanem az akkori időben közönségesen gyakorlott hadi szigoruság szerint. A fényüzésnek épen nem volt kedvelője; mig társai és vendégei arany billikomból ittak, ő egyszerü fapohárral megelégedett; aranyat, drágaköveket se ruháján, sem kardján, sem lova szerszámain nem viselt. Alattvalói szerették és tisztelték; mert szeliden és igazságosan uralkodott. – Mindenki tulajdonát védte, naponkint a szabad ég alatt itélőszéket tartott és mindenkinek igazságot iparkodván szerezni, itéleteit nyilvánosan kimondá; a szegények elnyomását keményen tiltotta.

Attila rémitő sereggel boritván el a keleti császárságot, Theodosiust háromszor győzte meg, hetven városát pusztítá el, és csak 700 font aranyból álló adóért kötött békességet. Jeles tanuságát adta itt a barbár névvel rágalmazott hős nagylelküségének. Egykor midőn Bizancban egyik követe, Edeko, a császári palota pompáját és teméntelen kincseit csodálná, vezetője Crysaphius a császár kedvence, a ravasz Bigilas nevü tolmácscsal, kivel már régen lesé az alkalmat a hun követet megkeríteni, szemtelenül mondá neki: „reád is ily szerencse vár, ha hun kunyhód homályát pompás palotánkkal fölcseréled; fényes hivatalok, véghetlen gazdagság a jutalmad, ha a császár szolgálatjába lépendsz.“ – „Nem illik s nem szabad“ – felelé szerényen Edeko – „a becsületes szolgának derék urát önkényt elhagyni.“ Későbben ismét kérdé, minő hivatalt visel a hunoknál? – „Attila“ – viszonzá Edeko nemes büszkeséggel – „barátjának nevez, és testőrje vagyok.“ – „Hivatalod“ – mond Crysaphius – „a legjobb eszközt nyujtja kezedbe a császárnak a legfontosabb szolgálatot tehetni, mi által saját szerencsédet is előmozditanád. Döfd át Attila mellét, s fuss Bizancba, a császári palota szentségébe, nagylelkü tetted jutalmát elfogadni. Száz font arany lesz a tied!“ – A nemeslelkü követ eliszonyodék a gonoszságon, de elrejtvén boszuságát, elfogadja az ajánlatot, hogy az elvetemedett árulókat Attila kezeibe játszhassa. Edeko haza menendő, a további terv kidolgozására Bigilast magával kéré menni. Haza érkezvén, alattomban legottan értesíté szeretett urát a bizanci cselszövényről, ki felbőszülvén az iszonyú vétken, halálos boszút állandó az orgyilkosokon, Crysaphiust kiadatni kivánta, de Anatolius, császári követ, kérésére nem csak megbocsátott a vétkeseknek, hanem azt is megigérte, miszerint a császárt többé háborgatni nem fogja.

Attila ezután Galliába vonult, és hogy szivének az emberiség nemesb és finomabb érzései nem voltak idegenek, sehol sem tünt ki annyira, mint ezen útjában. Már közeledésének hirére is a lakosok drágaságaikkal, elhagyva házaikat, az erdőkbe futamodtak, hol kétségbeeséssel küzdve találta őket Attila, és mennyire elcsodálkoztak, midőn a barbár hős szeliden megdorgálván rémülésöket, vigasztalva haza útasítá őket. Még a hála és örömlárma harsogott füleiben, midőn ismét egy más szívrázó jelenet tartóztatá fel haladását. Egy asszony hozatott tudniillik elejébe, kit emberei épen akkor fogtak el, midőn magát vizbe akará ölni. Egy csecsemő függött mellén, s kilenc nyomoruságra született gyermekei sápadtan és kiéhezve oldala mellett mutatták az inség és nyomoruság eleven képét. Hidegen, minden köny nélkül veté magát a nő a király lábaihoz, magának és gyermekeinek a jótékony halált esdeklő. Attila leugrott lováról, kezét nyujtá a vigasztalhatlanoknak, fölemelé őket, a gyermekek könyüit törlé, magát az atyai édes nevezettel gyönyörködtetvén, melyet félig meredt ajkaikkal dadogtak, gazdagon megajándékozá őket, és igy sorsukkal kiengesztelvén, haza küldé.

3. A chalonsi ütközet. Az italiai hadmenet. Velence eredete. Attila halála.

Galliában a chalonsi (sálóni) mezőkön ütközött meg Attila Valentinián császárnak Aetius nevü vezérével (451.), ki a nyugoti góthok által segíttetett. E had kimenetelében a történetirók nem egyeznek, annyi bizonyos, hogy Attila itt nagy veszteséget szenvedett. A következő évben uj alkalmat kapott, fegyverét a nyugoti császárság ellen fordítani; mert Honoria, a császár testvére, kezét ajánlá a félelmes hősnek, mire Attila Honoriával a császár birodalmának felét is kérte, s minthogy ez megtagadtatott, rémítő erővel rohant Italiába; útjában a városokat feldúlá, és Romával is hasonlót vala teendő, ha I. Leo pápa, ki egész pompával ment elejébe, ékes beszéde által ki nem engeszteli, mire Attila ismét visszatért Pannoniába. Ekkor történt, hogy Aquilea város lakói biztosságot keresvén, az adriai tenger szigeteire vonultak, és a majdan virágzó Veneciát alapitották.