Erdély aranykora: Regény

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, százados ihar- és égerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vizi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló galyairól gyökereket húz az élő víz szine. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vak varju, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vizi vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik, egyik fáról a másikra kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos sarjaikkal a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadryad koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s az ungok egyhangú rekegési közől kiszólal a vízi bika szomorú kürthangja, s a zöld teknősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az Istené!

Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez uttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a víz alatt messze elnyulongó szakálas gyökerek; pedig ott alant több ölnyi víz a mélysége, s a sötétzöld hinár és a sárga mocsárvirágok, és a kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak, mintha kézzel le lehetne értük nyulni, mind oly magas víz alatt vannak, mely a legszálasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja útját a naszádnak, a fák, miket ember soha sem irtott, ezredek óta halomra düledezve, ott rothadtak; a lehullott törzsököt kővé változtatta a víz, a hinár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái össze-vissza nőttek, erős szivós bürűt képezve a víz szine fölött, mely hajlik, ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye azután folytatni látszik a bürűt, tovább futva a víz szinén, de már az nem tartja fel a rá lépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen, szokatlan vidéket nem látogatja jótét-lélek.

Délfelé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő fák bele düledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s a hol megszünik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk diszlenek, oly magasak, oly egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg tele mindig a vadak minden nemeivel, legnagyobbak a vadkanok benne, mik nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s a mit találni, az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, a mint esténkint a közelben fekvő totoveczi kölesvetésekre ellátogatott, hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, a hova azt követni nem lehetett.

Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli épületei tanusítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvencz helye lehet valamely magyar vagy horvát főurnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt huzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégyágú fejdiszével. Az a körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttatták el, némi kegyeletet enged gyanítani annak első alkotója iránt; beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa oldalához volt köröskörül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak csupa vadkan-koponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek el.

Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért engedének látni, tünt fel a legújabb épület. Egy kisded izléses mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkélylyel, kiülő rondellákkal, szines ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sánczárkok s magának a mulató kastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy a ki építéséhez kezdett, várat akart itt alkotni, tán a török ellen? két hosszú sugárágyú s egy nagy vastaraczk, miknek eredetét bizonyítja a török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a várnak szánt alapra.

Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala kezdődik, számos vadásznép sürgött, forgott a vadásztanyán.

A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok, peczérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat, melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.

A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tizével, előre megindultak a kitüzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával, itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.

Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb vadász ért rá egykedvüen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.

Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornáczáról, a kisérők örömujongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a peczéreket egyszerre jobbra-balra húzták a csaholó, ficzánkodó kopók, a vadászok föltekerték nehéz, kulcsrajáró puskáikat s várta mindenki készen az érkező úri népet.

Nemsokára egy csapat lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, néhány apródtól kisérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mögötte. Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni, arcza naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla, s erős bajusza, mely fölfelé van fésülve szálasan, martialis tekintetet adnak arczulatának, az erős hajlású sasorr, s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld, büszke, parancsoló vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás szelid kék szemek, s a tiszta, redőtlen magas homlok, valami költői fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arczra. Rövidre vágott üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy sasszárny mered föl; egyszerű zöld szőr-zeke van fölöltőül rajta, melynek zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet, mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá, s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas markolatja látszik elő.

A legelső pár, ki hozzá legközelebb van, egy ifju lovag s egy ifju amazon.

A lovag alig lehet huszonkétéves, a hölgy még fiatalabb.

Soha összeillőbb párt nem lehetne találni.

A férfi mosolygó, szelid, halavány arcz, dúsgazdag gesztenyebarna hajfürtei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit, ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifju nyakát, egy nagyszerű zafiros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek himzései látszanak.

Az amazon kihez az ifju olykor áthajolva édes szavakat látszik sugdosni, épen ellentéte ennek s épen azért illik úgy hozzá.

Komoly, bátor, életszinű arcz, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori szokása ajkait kissé fölvetni s szemöldeit, mik vékonyak, de sürűek, levonni szemeire, mi arczának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a lelkesülés egy saját mosolyától nyilnak meg, egy hősnő áll előttetek, kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiunál. Jaspisfeketeségű hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délczeg termetét lilaszín világos bársony amazon-öltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s hosszasan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elől ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazon-öltöny, szabad tért engedve a lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny rövid ujjai szintén patyolatra himzett habzó csipkéken végződnek, melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csiptetve a hosszú öltöny, háromszoros redőt képezve felakasztott rubin gombjaival s a fehér habzó selyem alsóöltönyt engedve láttatni, és a piros szattyán sarukba fűzött kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel himzett szarvasbőr keztyűkkel vannak védve, nem takarva el egészen annak hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor rándulni az idegek mozdulatai.

Az egész alak és arcz inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé hajladozó ifjura vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik azokból, de az arcz még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb vágy látszik még akkor is arczán, mely több a szerelemnél, több a dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete talán, a kik előre sejtik, hogy neveik örökké emlegetve fognak lenni?

E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol. Egyik mintegy harminczéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal, csillagos homlokú erdélyi telivér paripán, a másik egy sáppadt, hajlott korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni, nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan van borotválva; öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin semmi paszománt, lován semmi czafrang, nyakravalója, mely dolmányára kilóg, ócskának is beillik.