Farkasvér

ELŐSZÓ.

Régi vágyam teljesedett, midőn ez a könyv magyar forditásban megjelent és örömmel tölt el, hogy ennek létrejöttében nekem is szerény részem lehetett.

Jack London irásaival a háboru alatt, hosszu angol internáltságomban ismerkedtem meg, s most, midőn ujra olvasom, életem ezen sivár és szenvedésteljes, de mégis értékes szakaszának emlékei elevenednek fel lelkemben. Emlékembe tolul az Isle of Man-i «Fekete város», hol 30–40.000 társammal, csöndes, fásult emberekkel együtt róttam a kitaposott mesgyét a tövises drót mentén, körbe-körbe, napról-napra, végeszakadatlanul. Ujra érzem a tábor keserü füstjét, mellemre nehezedik Man-sziget nehéz köde s hallom a tábor fölött sikló sirályok vijjogását. Szemem találkozik a szuronyos őrök hideg, érzéketlen tekintetével s látom társaim megtört, bágyadt szemeit. Köszöntöm őket a tábor szokásos, szomoru üdvözlésével «Meddig még?» s ők visszaköszönnek nekem.

Ujra elvonulnak emlékezetemben az éhséges esztendők, a tőzegvágás és kőtörés fáradalmai, az ötéves számkivetettség minden testi és lelki gyötrelme. Igen, és az örömei is, midőn munkás nap után, fáradtan végighevertem a tengerparton, sütött a nap s pacsirta dalolt a tőzegmező fölött. Vagy midőn hosszu szünet után ujra levelet hozott hazulról a posta.

A hála érzetével gondolok arra a támaszra, amit Jack London könyvei nyujtottak nekem ezekben az inséges időkben. Mindennapi társaim lettek az ő regényalakjai: a kemény élés hősei: a küzdők: a telivérek. Akik nem ismerik az utolsó szalmaszálat. Kik a küzdelemben, ha buktak, mosolyogva kelnek fel ujra. Kiknek szótárában nincs: csüggedés. Kikben mindig marad még egy rugás. A telivérek. Kiknek világnézete az erőteljes és egészséges, sokszor nyers, de mindig tiszta életakarás.

Jack London sok nagyszerü könyve között nekem a Farkasvér (White Fang) a legkedvesebb. Most is ez az erőforrásom, ha néha csüggedés fenyeget. Lelkem egész melegével ajánlom azoknak a szeretetébe, kiknek támaszra van szükségük, kik mostan, sajnos, oly sokan vannak Magyarországon.

Budapesten, 1922 március havában.

tasnádi Juhász Kálmán.

ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET. A hus nyomán.

Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A minapi szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájoktól s ezek most, mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó világitásban. Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy szelleme már nem lehetett a szomoruságé sem. Valami nevetés bujkált benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomoruságnál is, nevetés, mely örömtelen volt, mint a sphinx mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának. Az örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A Vadon volt, az a bősz, dermedt szivü Északi Vadon.

De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent, a befagyott vizmederben egy farkaskutya-fogat küzködött. A kutyák durva prémbundáját belepte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben, amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra, jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder volt s bőristráng kötötte őket a szánhoz, amelyet huztak maguk után. A szánnak nem volt talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt. A szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elboritotta a szánt. A szánon, jó erősen megkötözve, hosszu, keskeny, téglaalaku láda volt. Még más holmi is volt a szánon. Takarók, egy fejsze, egy kávésbögre, egy serpenyő, de mindenen uralkodott, a legtöbb helyet elfoglalva, a hosszukás, keskeny, téglaalaku láda.

A kutyák előtt, bő hócipőiben, vesződött egy ember. A szán hátuljánál egy második. A szánon, a ládában feküdt egy harmadik ember, akinek vesződsége örökre elmult, – egy ember, akit a Vadon legyőzött, megvert s aki eztán nem mozdul és nem küzködik többé soha. A Vadon nem szereti a mozgást. Az élet maga is sérti a Vadont, mert az élet: mozgás s a Vadon arra törekszik, hogy elpusztitsa a mozgást. Kihajtja a nedveket a fákból, hogy megdermedjenek hatalmas szivük mélyéig. De legvadabbul és legborzasztóbban üldözi a Vadon az embert, összetöri és maga alá tiporja, – az embert, aki az élet legnyugtalanabbja és aki örökös lázadásban él ama gondolat ellen, hogy minden mozgásnak a mozgás megszünésében kell végződnie.

De a szán előtt és mögött, meg nem félemlitve és rettenthetetlenül, küzködött az a két ember, aki még nem volt halott. Testüket prém és lágyan cserzett bőr boritotta. Szempillájukat, arcukat, szájukat ugy belepték megfagyott leheletüknek kristályai, hogy vonásaik nem voltak kivehetők. Ez olybá tette őket, mintha kisérteties álarcot öltöttek volna, egy kisérteties világ lakói valami szellem temetésénél. De ez álarc alatt mégis emberek voltak, áthatolóban az elhagyatottság, gúny és csend eme földjén, apró kalandorok óriási kalandokra hajlandóan, nekivetve magukat egy világ hatalmának, mely olyan idegen, ellenséges és élettelen volt, mint a tér végtelensége.

Minden szó nélkül haladtak, lélegzetükkel takarékoskodva. Köröskörül csend volt, csaknem érezhető és tapintható csend, mely ugy ránehezedett elméjükre, mint ahogy a mély viz több atmoszférányi nyomása ránehezedik a buvár testére. Rájuk nehezedett a véghetetlen pusztaság sulyával és a megmásithatatlan végzet erejével. Behatolt elméjük legkisebb zugába is, kipréselve onnan, mint szőlőből a mustot, minden hamis lelkesedést, emelkedettséget és tulságos önbecsülést, amig végre látták, hogy mily végesek és kicsinyek, parányok és porszemek, gyönge képességekkel és csekély bölcseséggel mozogva a vak erők és elemek titáni játékában.

Óra, óra után mult. A rövid, naptalan nappal gyönge fénye hunyóban volt, mikor gyönge kiáltás hallatszott a mozdulatlan levegőben. A kiáltás felszállt magasra gyors rohanással, mig elérte legmagasabb hangját, ahol megmaradt lüktetőn és feszülve, aztán lassan elhalt. Egy elveszett lélek siráma lett volna, ha nem hallatszik ki belőle valami szomoru szilajság és éhes, mohó vágy. Az elől haladó férfi hátraforditotta fejét, mig szeme nem találkozott a hátul baktató férfiéval. És aztán, a hosszukás ládán keresztül, bólintottak egymás felé.

Egy másik kiáltás hasitotta a levegőt tűhegyszerü élességgel. Mindkét ember tudta, honnan jön a hang. A hátuk mögül jött, valahonnan a hópusztaságból, melyen ép az imént jöttek keresztül. Egy harmadik kiáltás válaszolt, ez is a hátuk mögül és balra a második kiáltás helyétől.

– Ezek utánunk jönnek, Bill, – mondta a férfi, aki a szánkó elején haladt.

Hangja rekedten és valószinütlenül hangzott s érezhető erőlködéssel beszélt.

– Kevés a hus, – felelt a másik. – Napok óta nem láttam nyul nyomát.

Ezután nem beszéltek, bár fülük figyelte az elnyujtott kiáltásokat, melyek egyre felelgettek egymásnak a hátuk mögül.

A sötétség beálltával a kutyákat egy csomó lúcfenyőhöz vezették a folyó partján és tábort ütöttek. A koporsó, a tüz mellett, szolgált asztal és szék gyanánt. A farkaskutyák egy csomóban a tüz tulsó oldalán civakodtak, morogtak egymás között, de nem mutattak hajlandóságot arra, hogy elcsavarogjanak a sötétbe.

– Ugy látszik, Henry, ezek nagyon is közel húzódnak a tüzhöz, – magyarázta Bill.

Henry a tüz felé hajolva és a kávésbögrét egy darab jéggel a tüz fölé állitva, bólintott a fejével. Nem szólt egy szót sem, mig el nem foglalta helyét a koporsón és enni nem kezdett.

– Tudják, hol vannak biztonságban, – mondta. – Inkább ők esznek, semhogy őket egyék. Ezek a kutyák okos dögök.

Bill rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azok.

Pajtása kiváncsian nézett rá. – Most mondod életedben először, hogy nem okosak.

– Henry, – szólt Bill s elgondolkozva rágta a babot, ami vacsorájuk főfogása volt, – láttad, hogy marakodtak a kutyák etetéskor?

– Jobban, mint máskor szoktak, – hagyta rá Henry.

– Hány kutyánk van, Henry?

– Hat.

– Jó, Henry… – Bill elhallgatott egy pillanatra, hogy mondanivalója nagyobb jeletőségünek tünjék fel. – Amint mondtam, Henry, hat kutyánk van. Hat halat vettem elő a tarisznyából. Egy halat adtam minden kutyának és mégis, Henry, egy kutyának semmi sem jutott.

– Rosszul számoltál.

– Hat kutyánk van, – ismételte a másik szenvedélytelenül. Hat halat vettem elő. Félfülünek nem jutott. Aztán vettem ki a tarisznyából még egyet s azt adtam neki.

– Csak hat kutyánk van, – mondta Henry.

– Henry, – szólt ismét Bill, – nem mondom, hogy mind a hét kutya volt, de én hétnek dobtam halat.

Henry felhagyott az evéssel s a tüzön keresztül pillantva, megszámolta a kutyákat.

– Most csak hatan vannak, – mondta.

– A hetedik elszaladt a havon keresztül, – felelte nyugodt biztosságggal Bill. – Heten voltak, tudom.

Henry sajnálkozva nézett rá, aztán megszólalt: