Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük – szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak róla.
Anglia trónján nagy állkapcsu király ült és közönséges arcu királynő. Franciaország trónján nagy állkapcsu király ült és széparcu királynő. Mindkét országban az ország urai, s vagyon és hatalom birtokosai szemében kristálynál tisztábbnak látszott, hogy a dolgok rendje örök időkre meg van állapitva.
Az Urnak 1775-ik esztendejében történt. Abban a boldog korszakban tulvilági kinyilatkoztatásokban Angliában épp ugy hittek, mint mostan. Mrs. Southcott akkoriban érte el születésének 25-ik áldott fordulóját. Ennek a magasztos napnak az eljöveteléről a testőrség egyik jövőbelátó közkatonája azt jósolta, hogy London és Westminster megérett arra, hogy elsülyedjen. Még Cock Lane szelleme is egy tucat év óta nyugalomra tért, miután izeneteit közhirré adta ugyanolyan módon, amint azt a megelőző év szellemei tenni szokták (teljesen hiján volt minden eredetiségnek). Amerika brit alattvalóinak gyülekezetéből az angol királyhoz és néphez szokott földi módon, egyszerü hirek jutottak el. Ezek, bár eléggé sajátságos, az emberi nemre fontosabbaknak bizonyultak, mint Cock Lane szellemeitől származó minden üzenetek.
Franciaország, mely szellemek tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben volt, mint pajzsos háromágu testvére, biztos lassusággal csuszott a lejtőn lefelé: papirpénzt bocsátott ki és el is költötte. Amellett keresztény lelkészeinek vezetése alatt emberszeretetre valló szórakozásokkal mulatott, igy pl. egy ifjut arra itéltek, hogy kezeit levágják, nyelvét fogóval kitépjék, testét elevenen megégessék azért, hogy nem térdelt le az esőben piszkos szerzetesek körmenete előtt, amely az ő látókörétől 50–60 yardnyi távolságban vonult el. Nagyon valószinü, hogy miközben ezt a szerencsétlen szenvedőt kivégezték, Franciaország és Norvégia erdeiben már nőttek a fák, melyeket a favágó, a Végzet kijelölt arra, hogy levágja és deszkává fürészelje, s belőlük rettenetes emlékü, zsákkal és késsel felszerelt állványt készitsen. Valószinü, hogy ugyanazon a napon a Párist környező föld mivelőinek düledező pajtáiban durva szekerek vesztegeltek az utca sarától befecskendezetten, – disznók szaglászták körül és baromfinak voltak ülőhelyei – melyeket a földmives, a Halál, már kijelölt arra, hogy a Forradalom talyigái legyenek. Azonban az a Favágó és az a Földmives, ámbár megszakitás nélkül dolgozott, csendben végezte munkáját, senki sem hallotta halk lépteiket, annyival is kevésbbé, mert istentagadás és hazaárulás lett volna még annak a gyanuja is, hogy ők munkálkodnak.
Angliában nem volt olyan rend és vagyonbiztonság, hogy nemzeti dicsekvésre adott volna alkalmat. Fegyveres rablóktól elkövetett vakmerő betörések, utonállások minden éjjel történtek, magában a fővárosban; a családokat nyilvánosan figyelmeztették, hogy ne távozzanak a városból anélkül, hogy holmijukat butorosoknál helyezzék biztonságba; az éjszakai rabló nappal a City békés kereskedője volt és ha kartársa, kit »kapitányi« minőségében megállitott, fölismerte és megszólitotta, szó nélkül főbelőtte őt és ellovagolt; a postát hét rabló támadta meg, az őr hármat közülök agyonlőtt, a többi négy azután őt lőtte agyon, »minthogy lőkészlete elfogyott«, a postát pedig békésen kirabolták; London Lord Mayor-ját, ezt a tekintélyes hatalmat, egy rabló Turnham Greennél megállitotta és kisérete szemeláttára kifosztotta; London fogházaiban a foglyok börtönőreikkel ütközeteket vivtak és a törvény ő felsége söréttel és golyóval töltött fegyverekkel lövetett közéjük; tolvajok udvari fogadások alkalmával gyémántkereszteket metszettek le a nemes lordok nyakáról; St. Gilesbe testőrök vonultak ki, hogy csempészett áru után kutassanak, a gyülevész nép a testőrségre lőtt és a testőrök a gyülevész népre, és senki sem tekintette ezeket a dolgokat különöseknek. Mindezen események között a hóhér folytonosan szorgalmas, állandóan keresett volt; most hosszu sor különféle gonosztevőt akasztott fel, most szombaton kötött föl egy betörőt, akit kedden fogtak csak el; vagy Newgateben tucatszámra tüzesvassal bélyegezte meg az emberek kezét, vagy pedig pamfleteket égetett el a Westminster Hall kapuja előtt; ma egy kegyetlen gyilkos életét vette el, holnap egy nyomorultét, aki egy parasztfiutól hat pennyt lopott el.
Mindez és ezer más hasonló dolog történt a jó öreg 1775-ik évben és akörül. Ilyen eseményektől környezve, mialatt a Favágó és a Földmives akadálytalanul végezte munkáját, az a két nagy állkapcsu és az a másik kettő a közönséges és szép arcu, elég lármát csapott és isteni jogaikat fennhéjázóan érvényesitette. Igy vezette az 1775-ik év az ő nagyjait és apró teremtések miriádjait – közöttük ezen történet szereplőit is – az előttük elterülő utakon végig.
2. Fejezet. A postakocsi.
Késői novembernek egyik péntek éjjelén a Doverbe vezető országut az első személy előtt terült el, akivel történetünknek dolga van. A postakocsi előtt terült el ez az országut, amint Shooters Hill-en fölfelé döcögött. Mint a többi utas, ő is a postakocsi oldalán haladt a dombon fölfelé az országut sarában; nem mintha ilyen körülmények között valami különös kedvvel sétálnának, hanem mivel a domb meredek, a sár feneketlen, a szerszám és kocsi nehéz volt, ugy hogy a lovak már háromszor akadtak meg, egyszer pedig az uton keresztbe huzták a kocsit, azzal az ördöngös szándékkal, hogy Blackheathbe visszatérjenek. Gyeplő, ostor, kocsis és vezető mind egyesült és olvasta a hadiparancsot, mely szerint tilos volt minden odairányuló cselekvés, mely alkalmas annak a bizonyitására, hogy némely állat ésszel van fölruházva; a lovak megadták magukat és visszatértek kötelességük teljesitéséhez.
Lehorgasztott fővel, remegő inakkal gázolták a sürü iszapot, közbe-közbe megbotlottak, meginogtak, mintha testük egyes részei széjjel akarnának hullani. Valahányszor a kocsis pihenőt engedett nekik és csendesitő hó! hó! kiáltással megállitotta őket, a nyerges ló hevesen rázta meg fejét, mindenestől, ami rajta volt, mintha szokatlan határozottsággal kétségbe akarná vonni, hogy a kocsi a dombra fölhuzható. Valahányszor a nyerges igy megrázkódott, az utas megrendült és amint ideges emberrel megtörténhetik, lelkét aggodalom szállotta meg.
Gőzölgő köd terült el a mélyedések fölött és elhagyatottan haladt fölfelé a dombon, mint valami gonosz kisértet, mely nyugalmat keres, de nem talál. A nedves és átható hidegség lassan haladt a levegőben fodros foszlányokban, melyek láthatóan követték és boritották el egymást, mint a viharos tenger hullámai. Olyan sürü volt a köd, hogy a kocsi lámpásától néhány lépésnyire megvilágitott országuton kivül minden kilátást elzárt, a dolgozó lovak párája beleolvadt és ugy látszott, mintha a köd abból keletkezett volna.
Az emlitetten kivül még két más utas vánszorgott fáradtan a dombon fölfelé, a postakocsi oldalán. Mind a három fülig volt ruháiba beburkolva és lovaglócsizmát viselt. Abból, amit egymás arcából láttak, a három közül egyik sem lett volna képes megmondani, hogy a másik kettő ugyan kihez hasonló, mindegyik gondosan elzárkózott két utitársának lelki és testi szemei elől is. Abban az időben az utasok óvakodtak attól, hogy rövid ismeretség után bizalmasak legyenek egymáshoz, mert mindenki, akivel az országuton találkoztak, rabló is lehetett, vagy ilyenekkel szövetségben állhatott. Ez utóbbi ugyanis valószinü volt abban az időben, amikor minden postaállomás, minden korcsmában volt valaki, aki a »kapitány« zsoldjában állott, a gazdától kezdve egész az utolsó istállófiuig. Ilyen gondolatokkal volt a postakocsi vezetője eltelve az 1775-ik év november havának egyik péntek éjjelén, amint Shooters Hillen fölfelé döcögve, a kocsi hátulján kijelölt helyén állott, lábát megvetve, szeme és keze töltött fegyveren pihent, hat-nyolc lovaspisztoly és néhány kard tetején.
A doveri postakocsisnak szokott kedélyes volt a hangulata, a vezető nem bizott az utasokban, az utasok egymást és a vezetőt gyanusitották, egyik sem hitt a másiknak, csupán a kocsis bizott lovaiban: ezekre tiszta lelkiismerettel letehette az esküt, akár mind a két testamentumra, hogy nem voltak valók erre az utra.
– Hó! hó! – biztatta őket a kocsis. – Huzakodjatok neki még egyszer és a tetőn vagytok. Aztán akár pusztuljatok el. Elég fáradságomba került, mig eddig eljutottunk!… Joe!
– Halló! – válaszolt a vezető.
– Ugyan hány óra, Joe?
– Jó tiz perccel mult tizenegy.
– Fenét! – kiáltotta a kocsis haragosan. – És még nem vagyunk a Shooter tetején. Rajta! Előre!
Az egyik ló az ostor biztatására nekifeküdt a szerszámnak és a többi három követte. Még egyet döcögött a doveri postakocsi és az utasok lovaglócsizmái mellette gázolták a sarat. Mikor a kocsi megállott, ők is megállottak és szorosan hozzásimultak. Ha a három közül bármelyik vakmerően azt ajánlotta volna a másiknak, hogy a ködös sötétségben kissé előre sétáljanak, annak a valószinü veszélynek tette volna ki magát, hogy mint rablót menten lelövik.
Az utolsó erőfeszités a kocsit a domb tetejére vitte. A lovak megállottak, hogy szusszanjanak, a vezető leszállott, hogy a lejtőn való lemenéshez kereket kössön és a kocsi ajtaját kinyitotta, hogy az utasok beszálljanak.
– Pszt! Joe! – kiáltott a kocsis figyelmeztetően és üléséből lefelé tekintett.
– Mit mondasz, Tom?
Mind a ketten figyeltek.
– Azt mondom, hogy egy lovas vágtatva jön utánunk, Joe.
– Egy vágtató lovas, Tom – válaszolt a vezető, miközben eleresztette a kocsi ajtaját és gyorsan helyére kapaszkodott. – Uraim! A király nevében, mindannyian egyért!
Ezzel a siettető felszólitással felhuzta puskája kakasát és támadásra készen állott.
Az ebben a történetben emlitett utas a kocsi lépcsőjén állott, beszállani készült, a másik kettő mögötte állott, hogy őt kövesse. Megállott a lépcsőn, félig benn volt a kocsiban, félig pedig kivül, amazok az országuton maradtak mögötte. Mindannyian a kocsistól a vezetőre és a vezetőtől a kocsisra néztek és figyeltek. A kocsis is, meg a vezető is visszafelé tekintettek, még a nyerges ló is visszanézett és fülét hegyezte, anélkül, hogy ellent mondana.
A kocsi megállását követő csend az éjszaka hangtalanságával egyesülve, félelmetes némaságot idézett elő. A lovak pihegése megremegtette a kocsit, mintha az is izgatott állapotban volna. Az utasok szive oly hangosan dobogott, hogy hallani lehetett; a csöndes szünet hallhatóan jellemezte azokat, akiknek kifogyott a lélegzetük és azokat is, akik lélegzetüket visszatartották és a várakozásban ütőerük gyorsabban vert.
A dombon fölfelé vágtató ló patájának a hangja mind gyorsabban közeledett.
– Halló! – orditott a vezető, oly hangosan, ahogy csak tudott. – Ki vagy? Állj meg, vagy lövök!
A ló hirtelen megállott és dobogás és pocskolás között férfi hangja hallatszott ki a ködből:
