Huckleberry Finn kalandjai

ELŐSZÓ.

Az amerikai nagy humoristának ezt a kedves könyvét is én a magam kedvtelésére fordítottam le, valamint egyáltalán azt tartom, hogy minden eredeti munkának és minden fordításnak, ha annak az első föltételével akar bírni, hogy jó legyen vagy lehessen, az író s fordító kedvteléséből kell születnie. A legnagyobb kín az anyaságé, de a legnagyobb gyönyör is azzal jár. Amely szerzőnek munkája fáradságát nem édesíti meg munkája gyönyöre: az szerző lehet, de nem igazi író. Nekem fordítgatni nem munka volt, hanem pihenés. Meg is gyűlt jócskán a fordított művek anyaga az asztalfiában. Ebből való a Huckleberry Finn is, kit én a szövegben Hakkelberry Finnek írok, valamint egyáltalán az idegen nevek helyesírását csak a címben tartom meg, a textusban fonetikusan írom át.

Ez a szokásom nem kevés gáncsot hozott már rám, de a gáncs nem tudott eltántorítani elhatározásomtól.

Elvégre én a magyar közönség számára írok. Természetesen, mentül nagyobb, sőt épenséggel a nagy közönség számára. Követelhetem-e épen a magyartól azt, hogy négy-öt európai nyelven tudjon írni és olvasni? Aki tud, az a címben megtalálja idegen helyesírásban a nevet. Aki nem tud, az az idegen ortografiában nem tudom hányféleképen mondja ki a neveket, melyekkel az idegen könyvben találkozik.

Most jön a főkérdés: mi fontosabb, az-e, hogy az én olvasóm azt tudja, miféleképen írja egy idegen ember a maga nevét, vagy azt, hogy voltaképen minek hívják azt az embert?

Angol, francia s más európai olvasóra nézve (kivéve tán a németet) az idegen helyesírás kérdése nem létezik olyan alakban, mint nálunk. Minket kinevetnek, jobban mondva mi kinevetjük egymást mint tudatlan embereket akkor is, ha hibásan írjuk az idegen nevet (ami számtalanszor megesik rajtunk, ha nem tudjuk jól írni a nyelvet) és akkor is, ha hibásan ejtjük ki (ami még számtalanabbszor megtörténik). Az angol, a francia leírja a nevünket ahogy kapja, de álmában sem jut eszébe másképen olvasni, mint a saját írásjegyeinek értéke szerint. Deák az angolnak Dík vagy Diék, Hegedüs a franciáknak Ézsdusz, Jókai pedig Zsoké. Én egyszer Párisban Munkácsynál ebédeltem egy érdekes társaságban, ahol én voltam az egyetlen ember, aki Munkácsyt Munkácsinak mondottam, de én is csak a második-harmadik fogásig. Ott a mi csodálatos szép és nagy festőművészünk mindenki számára csak Mönkakszi volt. Ott is elgondoltam, ha Párisban Munkácsy magát _Mouncatchy_-nak írta volna, mindenki tudta volna, minek hívják a tüneményes magyart. Igy ha mi beszélünk róla, akkor a francia nem ismer rá, ha a francia beszél róla, akkor mi nem sejtjük, hogy kiről van a szó.

Van ennek a kérdésnek még sok ágaboga, mert ez a nemzeti önérzet kérdése is, a magunk magyar nyelve szuverenitása kérdése (vagy jobb ha souveraine-itást írok?), kérdése annak, hogy ránk nézve a mi nyelvünk, a mi helyesírásunk, a mi kiejtésünk, a mi közönségünk legyen a döntő, a mindenek felett való; kérdése annak, hogy az még nem műveltség, ha valahogy tökéletlenül tudunk egy-két nyelvet, de a műveltség első föltétele, hogy a magunkét jól tudjuk, babonásan szeressük, törvényeit tartsuk mindenben, a legparányibb dologban is és jogait védelmezzük.

Természetesen, itt nem tudományos munkákról van a szó, hanem a nagy olvasóközönség számára készült könyvekről. A tudományos könyvek tudós olvasók számára vannak írva s azoknak, sajnos, nemcsak az idegen helyesírását nem tudjuk olvasni, hanem gyakran a magyar mondataikat sem értjük meg.

Ennyit kívántam elmondani erről a kérdésről itt. Ha, amit mondottam, nem elég oknak azok előtt, akik tán egy-két idegen nyelvet tudnak s nehézség nélkül olvasnak azon idegen neveket: elég tán mentségnek, jóakaratom és szándékom megismerésének.

Budapesten, 1921 februárius havában.

Rákosi Jenő.

I. KÖTET. Hakkelberry Finn kalandjai.

I. FEJEZET.

Rólam ugyan nem tud senki semmit, ha csak nem olvasta a könyvet, melynek a neve Tom Szójjer kalandjai; de sebaj. Azt a könyvet Mark Tvén úr csinálta és úgy egészben igazat beszélt benne. Voltak dolgok, ahol tódított az öreg, de nagyjában igazat beszélt. Nem nagy dolog. Én nem tudok embert, aki egyszer-másszor ne hazudnék, ha csak nem Polly nénit vagy az özvegyasszonyt, vagy Maryt. Polly néniről – a Tom Szójjer nénijéről, – Mariról és özvegy Duglasznéről minden el van mondva abban a könyvben, amely javarészt böcsületes könyv; némi tódításokkal, amint már mondtam.

Ami körül ez a könyv forog, ennyi: Tom és én megtaláltuk a pénzt, amit a rablók elrejtettek a barlangban és ettől gazdag emberek lettünk. Fejenként hatezer dollárt kaptunk, parázs aranyat. Rettenetes nagy látványosság volt az úgy egy halomban. Hát Daccsev bíró fogta és kiadta interesre és kaptunk róla fejenként napjára egy dollárt, – a mi több, mint amennyivel az ember tudná mit csináljon. Özvegy Duglaszné pedig magához vett fiaként és azt mondta, meg akar civellizálni. De keserves volt nála az életem végig, mert hogy rém rendes és tisztességes volt az özvegyasszony minden dolgában. Igy aztán, mikor nem bírtam tovább, odébb álltam. Vissza-belebujtam régi rongyaimba és turisüvegembe és szabad voltam és jó volt. De Tom Szójjer fölhajkurászott és azt mondta, rablóbandát akar alakítani és engem is bevenne, ha visszamennék az özvegyasszonyhoz és rendes ember lennék. Igy hát visszamentem.

Az özvegyasszony sírva fogadott és szegény eltévedt báránynak mondott, és mondott még egyéb neveket is rám, de nem rossz szándékkal tette. Megint visszagyömöszölt abba az új ruhába, én meg mit tehettem egyebet, ügyekeztem, ügyekeztem, de nagyon elkámpicsorodtam. Mert hát csak elülről kezdtük megint. Az özvegyasszony meghúzta a csöngettyűt ebédre, és akkor pontosan ebédelni kellett. Ha asztalhoz ültünk, nem lehetett egyenesen hozzáfogni az ebédhez, de várni kellett, hogy az özvegyasszony mindenik tálba beledugja fejét és pöröljön valamit az ételre, pedig igazában semmi hiba se volt bennök. Azaz, hogy semmi egyéb, mint hogy minden dolgot külön főztek meg. Afféle csapszékben, meg lacikonyhában máskép megy a dolog. Ott összekeverik a holmit, valami lével leöntik, aztán megvan.

Vacsora után előszedte a könyvét és beszélt Mózesről meg a gyékénykosárról, én meg nagy buzgón utána, hogy mindent kitudjak róla. De egyszer csak kiszalasztotta, hogy Mózes már jó nagy ideje, hogy meghalt. Ezután aztán már nem is törődtem vele. Mert én ugyan hótt emberekre nem adok semmit.

Nem sokára aztán szerettem volna pipálni és megkértem az özvegyasszonyt, hogy engedje meg. Ő nem. Azt mondta, ronda szokás az és nem is tiszta mesterség és hogy azon legyek, hogy ne tegyem többé. Hát ilyen némely ember. Kapva-kapnak olyan dolgon, amihez nem is konyítanak. Agyonsanyargatta magát Mózessel, aki se atyjafia nem volt, se akárkinek hasznára nem lehetett, mert hiszen tetszik tudni, halott ember volt; de rém hibásnak mond engem, amért olyat teszek, amiben bizony van valami jó. Ő maga meg tubákol is, ami természetesen rendben való, mert hogy ő cselekszi.

Huga, Vatszon kisasszony, egy tűrhetően nyurga ókulás vén leány, nemrég jött oda hozzá lakni, és most rám vetette magát egy abécés könyvvel. Vagy egy óráig ült rajtam meglehetős keményen, s akkor az özvegyasszony szavára enyhébb lett. De nekem már elég volt. Egy órán át rém unalmas lett a dolog, s én ide-oda izegtem-mozogtam. Azt mondja Vatszon kisasszony: »Ne tedd oda fel a lábadat, Hakkelberry« és »ne görbülj hétrét, ülj egyenesen, Hakkelberry«; majd meg mindjárt rá: »Ne ásitozzál, ne nyújtózkodjál úgy, Hakkelberry s mért nem próbálod meg jól viselni magadat?« Aztán beszélt mindenfélét a kárhozottak helyéről, és én azt mondtam, bár inkább ott volnék. Erre dühös lett, pedig én nem gondoltam semmi rosszat. Csak épen szerettem volna máshova menni; valami változást szerettem volna, de nem volt abban semmi különös. Ő azt mondta, istentelenség ilyet mondani. Azt mondta, ő a világ minden kincseért se mondana ilyet; hogy ő úgy óhajt élni, hogy az idvezültek helyére jusson. No, én ugyan semmi hasznát se láttam annak, hogy olyan helyre menjek, a hova ő mén, hát mondok magamban, nem is igen fogok ráiparkodni. De megmondani nem mondtam meg, mert mondok, csak bajt csinálok vele és semmi jót. Ő azonban nekilendült és mindent elmondott az idvezültek helyéről. Azt mondta, hogy az embernek egyéb dolga se lesz, mint naphosszat ide-oda járkálni, hárfával a kezében és énekelni hozzá örökkön örökké. Hát bizony ez se nagyon akarózott nekem. De ezt se mondtam meg. Kérdeztem tőle, mit gondol, oda jut-e Tom Szójjer, és ő azt mondta, bizony jó darabig aligha. Ennek örültem, mert úgy szeretném, hogy együtt legyünk, ő meg én.

De Vatszon kisasszony nem tágított tőlem s a dolog nagyon fárasztó és unalmas kezdett lenni. Nemsokára behívták a szerecsenyeket is és imádkoztak és aztán mindenki lefeküdt. Én fölmentem a szobámba egy szál gyertyával, melyet az asztalra tettem. Aztán székbe ültem az ablak mellett és próbáltam valami kedves dologra gondolni, de hasztalan volt. Olyan elhagyottnak éreztem magamat, szinte azt kívántam, bár meghalnék. A csillagok csillogtak s az erdőben gyászosan suttogtak a levelek; és hallottam egy baglyot, jól a távolban, amint kuvikolt valakinek, aki meghalt, és egy kutyát tutulni egy haldoklónak; és a szél mintha nekem próbált volna valamiről suttogni, de nem tudtam megérteni, hogy miről és végigborzongatta a hátamat. Aztán távol az erdőben hallottam azt a bizonyos hangot, ami kísértettől ered, amikor valamit meg akar mondani, ami a lelkét nyomja, de nem tudja magát megértetni, és ettől nincsen nyugodalma a sírjában és így kell kóborolnia gyötrődve minden éjtszaka. Olyan bátortalan lettem s úgy elkezdtem félni, hogy szerettem volna, ha valami társam lenne. Csakhamar egy pók mászott a vállamra és én elfricskáztam és ő bele a gyertyába; s mielőtt én meg is tudtam volna mozdulni, összepörkölődött. Nem köllött még mástól megkérdeznem, úgyis tudtam, hogy ez rossz jel volt és bajt hoz reám, úgy hogy szörnyen megijedtem, majd kirázott a hideg. Fölugrottam s hármat fordultam a szobámban s mindannyiszor keresztet vetettem magamra, aztán egy szál cérnával csimbókba kötöttem a hajamat, hogy távol tartsam magamtól a boszorkányokat. De nem bíztam magamba semmit. Akkor van az ember így, ha elveszt egy patkót, amit talált, ahelyett, hogy fölszegezné a kapufélfára: de még senkitől se hallottam azt sem, hogy az ember elhárít magáról valami bajt azzal, hogy megöl egy pókot.

Megint leültem, reszketve minden tagomban, s elővettem a pipámat, hogy rágyújtsak, mert hogy az egész ház olyan csöndes volt most akár a halál s így az özvegyasszony nem fogja megtudni. Nagysokára aztán hallom távolról a toronyórát a városban – ging-gang-gang – üti a tizenkettőt, és aztán megint csendes minden, csendesebb mint előbb volt. Csakhamar hallok egy ágat csapódni; lenn, a sötétségben, a fák körül valami mozgott. Én ülök csendesen s figyelek. Nyomban hallom oda lenn tisztán, hogy »_miau, miau!_« Ez jó, s én is: miau, miau! olyan lágyan, ahogy csak lehet és elfujom a gyertyát s kimászom az ablakon az eresztetőre. Aztán leereszkedem a földre s bemászok a fák közé és rittig úgy volt, ott várt reám Tom Szójjer.