A régi ház: Regény

Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy elhagyott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan házak ültek a gödrök között; lezárt szemmel ültek és hallgattak a sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban. Kezében rúdra akasztott vaslámpát lóbált. Alabárdjának az árnyéka, mint valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon.

A városháza tornyáról egy kopott hang kiáltott bele a csendes éjszakába:

– Dicsértessék az Úr Jézus!… Fenn a magasban a tűzőr jelezte, hogy ébren van.

Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén, gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek, zegzúgos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva imádkoznék a templom előtt a sötétben.

A sarokházon vaskampóról egy magányos lámpa lógott bele az utcába. Lánca csendesen csikorgott, valahányszor a szél meglóbálta és a fénye úgy összezsugorodott a falon, hogy egy gyermeknek a markában is elfért volna. Az Ujvásár-piac közepén még egy árva lámpa. Füstös világa fönnakadt a sűrű havazásban; nem tudott leesni a földre.

Ulwing Kristóf beletámasztotta állát hatgalléros köpönyegébe. A naptárban ma holdtölte van. Ilyenkor a magisztrátus megtakarítja a lámpaolajat, arról pedig ki tehet, hogy az ég nem igazodik a kalendárium szerint és sötétben hagyja a várost. Békés polgárembernek ilyen órában úgyis otthon a helye.

Két lámpa… És még ez is hiábavaló.

Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana ebben a városban.

Fölemelte a fejét: már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló kövezet megszünt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A Duna felől szél kapott a lovak sörényébe.

Egyszerre szép, szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a nagy folyó.

Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívták új háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponkint kirándultak hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsővárosi szép, szűk utcákban. De ő ment a maga útján és csak még annál jobban szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából lett: az övé volt egészen. Pedig valamikor…

Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi Ulwingokra gondolt, akik a nagy, sötét német erdőkben éltek. Favágók voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy kicsiny német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek. Tölgyfával és vassal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak lettek hozzá. Becsületes, erős emberek váltak belőlük. Aztán akadt közöttük egy, aki Magyarországba vándorolt; Pozsonyban telepedett meg és az ötvösművesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már művész volt… Ulwing Kristóf reá gondolt: az édes atyjára. Ketten maradtak utána, ő meg Sebastián testvére. És mikor üressé lett a szülői ház, valami őket is hívni kezdte ép úgy, mint azokat, akik előttük éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefelé, szegényen, árván.

Azóta sok év múlt el. Sok minden megváltozott.

Ulwing Kristóf elővette burnótszelencéjét. Atyja munkája volt és az ő egyedüli öröksége. Két ujjával gyöngén rákoppantott. Mialatt visszasülyesztette zsebébe, az ablakhoz hajolt.

Már tisztán látszott a ház: a meredek, kettős tető, az emeletes, zömök homlokzat, az apró kockára osztott ablakok és a sárga falban a nyomott tölgykapu, melynek félkörívét, mint egy őszbecsavarodó kőszemöldök, hajlított párkány követte. A párkány végén két urna állt és két oszlopember lenn a kapu mellett. Minden mélyedés, minden kiugrás puha és fehér volt a házon.

Odabenn észrevették a kocsit. Az emeleti ablakok sebesen, egymásután kivilágosodtak és elsötétültek. Valaki gyertyával futott végig a szobákon. A nagy tölgykapu föltárult. A kerekek zökkentek, az utazóláda a kocsi farához ütődött és az oszlopemberek hirtelen benéztek a kocsiba. A patkók és kerekek zaja, mint a mennydörgés visszhangzott a kapuboltozat alatt.

A szolga leeresztette a kocsihágcsót.

Fenn, a lépcső torkolatánál egy fiatal férfi állt. Magasra emelve, gyertyát tartott kezében. A világosság egyenesen ömlött le sűrű, szőke hajára. Az arca árnyékban volt.

– Jó estét, János Hubert! – kiáltotta Ulwing Kristóf a fiának. Hangja mélyen, röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra. – Hogy vannak a gyerekek? – Sebesen hátrafordult. Mozdulatától meglebbent válla fölött a dohányszínű kabát sok gallérja.

– Flórián! Hívd ide Fügert. Hamar!

A szolga jóindulatú, széles képe előbújt a homályból.