Emil, vagy a nevelésről

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

Rousseau Emil-jének ez a második magyar fordítása. Az első régi érdemes pædagogusunk, Füredi Ignácz műve, 1875-ben jelent meg s 1895-ben második kiadást ért. A maga kora színvonalán álló, gondos és minden elismerésre méltó munka volt ez s munkám közben sok tekintetben hasznát vettem én is. Ma azonban nem felel meg sem a mai irodalmi nyelv, sem a Rousseaura vonatkozó tudományos kutatások színvonalának s közben fordítója is, a ki egyedül illetékes lett volna a mai kornak megfelelő átdolgozására, meghalt. Ezért a Füredi-féle fordítás újabb kiadása helyett egészen új fordítás vált szükségessé s e munkával a kiadótársulat engem bizott meg.

A nagy és fáradságos munkát tőlem telhetőleg igyekeztem úgy elvégezni, hogy a lehető legjobb hasznát vehessék azok, a kiknek szánva van. Mivel nálunk túlnyomó részben olyanok olvassák az Emilt, a kik Rousseau pædagogiai nézeteiről akarnak tájékozódni, a fősúlyt Rousseau gondolatainak pontos és hű visszaadására vetettem, nemcsak abban, hogy sem hozzá nem adtam, sem el nem vettem semmit abból, a mit Rousseau mond, hanem abban is, hogy igyekeztem visszaadni az eredeti gondolatok szinét, egyéni vonásait is, hogy ne csak a puszta gondolat álljon az olvasó előtt, hanem az a mód is, a hogy Rousseau kimondotta. Ez természetesen nagy nehézséggel járt s a ki munkámat méltányosan akarja megitélni, annak figyelembe kell vennie ezt a nehézséget, nem különben azokat a nehézségeket is, melyeket maga a szöveg a magyar fordító elé állít.

Tájékoztató bevezetést írni a fordításhoz nem tartottam szükségesnek. A ki mégis szükségét érzi ilyen tájékozásnak, annak figyelmébe ajánlhatom Becker F. Ágost Rousseauról szóló füzetét az Olcsó Könyvtárban, a melyben megtalálhatja mindazt, a mire szüksége van.

Budapest, 1911 május 1.

Schöpflin Aladár.

ROUSSEAU ELŐSZAVA.

Az elmélkedéseknek és megfigyeléseknek ez a gyüjteménye, rendszer és csaknem összefüggés nélkül, eredetileg egy gondolkodni tudó jó anya kedvéért kezdetett meg. Eleinte nem terveztem egyebet, csak egy néhány lapnyi emlékiratot; de a tárgyam akaratom ellenére magával ragadott s ez az emlékirat észrevétlenül olyan művé lett, a mely bizonyára túlságosan terjedelmes ahhoz képest, a mennyi a tartalma, de túlságosan kicsiny ahhoz az anyaghoz képest, a melyet tárgyal. Sokáig haboztam, közzé tegyem-e és gyakran éreztem munka közben, hogy ha néhány röpiratot írt az ember, ez nem elég arra, hogy meg tudjon szerkeszteni egy könyvet. Hasztalan kisérletek után, hogy jobban csináljam, azt hiszem, úgy kell kiadnom, a hogy van, meg lévén győződve róla, hogy fontos dolog a közfigyelmet erre a tárgyra fordítani és hogy ha eszméim rosszak is, de általuk jobbakat tudok kelteni másokban: akkor sem vesztegettem el az időmet. Az olyan embernek, a ki visszavonultságából a közönség elé veti irásait, a nélkül, hogy dicsőitői volnának, nagy pártja, a mely védi őket, s a ki még azt sem tudja, hogy mit gondolnak vagy mit mondanak róluk, nem kell attól tartania, hogy ha téved, tévedései megvizsgálás nélkül fogadtatnak el.

Keveset fogok beszélni a jó nevelés fontosságáról; nem is fogom bizonyítgatni, hogy a most szokásban levő nevelés rossz; ezren megtették ezt előttem mások és én nem szeretem olyan dolgokkal tömni tele a könyvemet, melyeket mindenki tud. Csak épen megjegyzem, hogy időtlen idők óta folyton felhangzik a panasz a hagyományos nevelési gyakorlat ellen, a nélkül, hogy bárki is jobbat ajánlott volna helyette. Korunk irodalma és tudománya sokkal inkább szolgál rombolásra, mint építésre. Leczkéztető hangon birálgatnak; hogy jobbat ajánljunk, ahhoz más hang szükséges, a mely filozofikus fennhéjázásuknak kevésbbé felel meg. Annyi sok irat mellett is, a melyeknek állítólag mindnek csak egy czélja van: a közérdek, még mindig feledségbe ment a legelső közérdek: az emberek formálásának művészete. Tárgyam Locke könyve óta teljesen parlagon hever és attól tartok, heverni fog könyvem megjelenése után is.

Nem ismerik a gyermekéletet: mennél messzebbre megyünk róla szóló hamis fogalmaink után, annál jobban eltévelyedünk. A legokosabbak is csak azt veszik figyelembe, hogy mit fontos az embernek tudni, a nélkül, hogy azzal is törődnének, hogy mit bír a gyermek megtanulni. Mindig az embert keresik a gyermekben s nem gondolnak arra, hogy micsoda, mielőtt emberré válna. Ennek tanulmányozásával foglalkoztam leginkább, hogy ha egész módszerem képtelen és hamis volna is, egyes megfigyeléseimnek mégis hasznát lehessen venni. Lehet, hogy nagyon rosszul láttam meg, mit kellene tenni, de azt hiszem, jól láttam meg azt a subjectumot, a melylyel dolgunk van. Kezdjétek tanítványaitok alaposabb tanulmányozásán; mert egész bizonyos, hogy nem ismeritek őket eléggé és ha aztán ebből a szempontból olvassátok könyvemet, azt hiszem, nem lesz rátok nézve haszon nélkül való.

A mi a könyvnek azt a részét illeti, a melyet rendszeres résznek neveznek s a mely nálam semmi más, mint a természet útja, az olvasót ez fogja legjobban zavarba hozni; kétségkívül ennek révén is fognak megtámadni s talán nem is egészen igazságtalanul. Azt fogják hinni, hogy nem is annyira a nevelésről szóló értekezés, a mit olvasnak, mint inkább egy vizionáriusnak álmodozásai a nevelésről. Mit tehetek róla? Nem másnak eszméi, a melyeket megírok, hanem a magaméi. Én nem úgy látok, mint a többi ember; ezt már régóta a szememre vetik. De vajjon tőlem függ-e, hogy más szemet adjak magamnak és más gondolatokat keltsek magamban? Nem. Tőlem csak az függ, hogy el ne teljek a saját véleményemmel s ne gondoljam, hogy egymagam okosabb vagyok, mint az egész világ; tőlem függ, nem az, hogy megváltoztassam érzületemet, hanem hogy ne bizakodjam benne tulságosan. Ennél többet nem tehetek, de ezt meg is teszem. Ha néha nyomatékos hangon szólok, az nem azért van, hogy az olvasóra rákényszerítsek valamit, hanem hogy úgy szóljak hozzá, a hogy gondolkodom. Miért fejtsem ki kétkedő formában azt, a miben a magam részéről nem kétkedem? Pontosan azt mondom, a mi elmémben végbemegy.

Midőn szabadon nyilvánítom érzületemet, annyira nem várom el, hogy föltétlen érvényünek ismertessék el, hogy mindig hozzáfűzöm az okfejtésemet is, a melyet mérlegelni lehet s a melynek alapján itélni lehet rólam: de bár nem átalkodom is meg nézeteim védelmében, nem kevésbbé szükségesnek vélem, hogy kifejtsem őket; mert azok az elvek, a melyekben ellentétbe jutok másokéival, épen nem közömbösek. Igaz vagy hamis voltukat megismerni fontos dolog s az emberi nem szerencséje és balszerencséje bennük rejlik.

Javasolj olyat, a mi kivihető, ezt ismétlik nekem szüntelen. Ez annyi, mintha azt mondanák: javasold azt, a mit tenni szokás, vagy legalább javasolj valami olyan jót, a mi a meglevő roszszal összekapcsolódik. Ilyen szándék bizonyos dolgokban sokkal agyrémszerűbb, mint az enyém, mert ebben az összekapcsolódásban elfajul a jó és nem javul a rossz. Sokkal szivesebben követném mindenben a hagyományos eljárást, mintsem félig kövessem a jót: kevesebb ellenmondás volna az emberben. Nem lehet egyszere két ellentétes czélra törekedni. Apák és anyák, az a kivihető, a mit ti ki akartok vinni. Felelős vagyok-e én a ti akaratotokért?

Két dolgot kell figyelembe venni minden tervnél: először a terv föltétlen jóságát, másodszor pedig a végrehajtás könnyűségét.

A mi az elsőt illeti, hogy a terv magamagában elfogadható és kivihető legyen, ahhoz elegendő, ha a mi jó van benne, a dolog természetében rejlik; ebben az esetben például, hogy az ajánlott nevelés megfeleljen az embernek és jól hozzá legyen alkalmazva az emberi szívhez.

A másik szempont azoktól a körülményektől függ, a melyek bizonyos helyzetekben adva vannak; olyan, a dolog lényegéhez nem tartozó véletlen körülményektől, melyek ebből folyólag nem is szükségszerűek és a végtelenségig módosulhatnak. Lehet, hogy valamely nevelés végrehajtható Svájczban, Francziaországban pedig nem; a másik nevelés végrehajtható a polgárembernél, a főranguak között nem. A végrehajtás kisebb vagy nagyobb könnyűsége ezer körülménytől függ, úgy hogy lehetetlen volna máskép meghatározni, csak ha külön-külön alkalmaznók a módszert erre meg arra az országra, erre meg arra a társadalmi helyzetre. Ezek a külön-külön alkalmazások azonban, nem lévén lényegbe vágók tárgyamra nézve, nem tartoznak tervemre. Foglalkozzanak velük mások, ha akarnak, kiki arra az országra vagy társadalmi állapotra alkalmazva, mely szeme előtt lebeg. Nekem elég, ha mindenütt, a hol emberek születnek, azt lehet belőlük csinálni, a mit én javaslok; és ha azt csinálnak belőlük, a mit én javaslok, akkor megtették a létező legjobbat nekik maguknak is, másoknak is. Ha ennek a vállalt kötelezettségemnek nem felelek meg, kétségkívül nincs igazam; de ha megfelelek neki, azoknak nem volna igaza, a kik még többet is követelnek tőlem; mert én csak ezt igérem.

EMIL, VAGY A NEVELÉSRŐL.

ELSŐ KÖNYV.

Minden jó, mikor a dolgok Alkotója kezéből kikerül; minden megromlik az ember kezei között. Az ember kényszeríti az egyik földet, hogy táplálja a másiknak terményeit, az egyik fát, hogy hordozza a másiknak gyümölcseit; ő elegyíti és zavarja össze az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; fölforgat mindent, eltorzít mindent; szereti a formátlanságot, a szörnyszülötteket; nem akar semmit sem olyannak, a milyennek a természet megszülte, még az embert sem; idomúlnia kell a kedvéért, akár a hátas paripának; megnyírja a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.

E nélkül minden még rosszabbul folynék és fajunk nem akar félig kikészíttetni. A milyen állapotban most vannak a dolgok, a gyermekkorától önmagának átengedett ember, a többiek között, a legfélszegebb volna valamennyi közül. Az előítéletek, a tekintély, a szükség, a példa, mindazok a társadalmi intézmények, a melyekben el vagyunk merülve, elfojtanák benne a természetet és nem engednének semmit a maga helyére. Olyan volna, mint a facsemete, a melyet a véletlen az út közepén növesztett ki és melyet a járókelők mindenfelől lökdösve és taposva hamarosan elpusztítanának.

Hozzád fordulok, okos és előrelátó anya,[1] a ki félre tudsz vonulni a nagy országútról és meg tudod óvni a növekvő facsemetét az emberi vélemények támadásától. Ápold, öntözd a fiatal palántát, mielőtt meghalna; gyümölcsei egykor gyönyörűségedre fognak szolgálni. Vonj idejekorán védőfalat gyermeked lelke köré; a kerületét megjelölheti más, de te neked magadnak kell emelned a korlátot.

A fákat míveléssel formáljuk, az embereket neveléssel. Ha az ember nagynak és erősnek születnék, nagysága és ereje hasztalan volna neki, a míg nem tud vele élni; még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek nem gondolnának támogatására és magára hagyatva nyomorultúl elpusztúlna,[2] mielőtt megismerné saját szükségleteit. Panaszkodunk a gyermekkor állapota miatt s nem látjuk be, hogy az emberi nem kiveszett volna, ha az ember nem a gyermekségen kezdené.

Gyöngéknek születünk, szükségünk van erőre; mindennek hiányával születünk, szükségünk van támogatásra; ostobáknak születünk, szükségünk van ítéletre. Mindazt, a mink nincs születésünkkor és a mire szükségünk van felnőtt korunkban, a nevelés adja meg.