Dr. Moreau szigete: Regény

CS. ÉS KIR. UDVARI KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA.

112–1901 Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál.

Bevezetés.

1887. február 1-én történt, hogy a Lady Vain a déli szélesség 1° és a nyugoti hosszuság 107° alatt összeütközött egy hajóroncscsal és elsülyedt.

1888. január 5-én, tehát tizenegy hónap és négy nap mulva ráakadtak nagybátyámra, Prendick Ede magánzóra, a ki Callaoban szállt a Lady Vain födélzetére, s a kiről azt hitték, hogy a tengerbe veszett. A déli szélesség 5°3´ és a nyugati hosszúság 101° alatt bukkantak rá egy kis nyitott csónakban, melynek neve olvashatatlan volt s melyről azt gyanították, hogy az eltünt Ipecacuanha kétárboczoshoz tartozott. Nagybátyám oly különös történetet beszélt el, mikor megtalálták, hogy mindenki azt hitte, megzavarodott. Később azután épen azért kijelentette, hogy abból a tizenegy hónapból, a mely a Lady Vain pusztulásától kezdve megmeneküléséig eltelt, semmire sem tud visszaemlékezni. A psychologusok akkoriban sokat foglalkoztak ezzel az esettel. Ugy mondták, érdekes példája annak, hogy az emlékező képesség a physicai és szellemi megerőltetés következtében megszünik működni. Alulírott, a ki Prendick Edének unokaöcscse és örököse vagyok, nagybátyám irományai között találtam a következő elbeszélést. Arra nézve, hogy közzétegyem-e, nem kaptam nagybátyámtól határozott megbízást.

Az egyetlen ismert sziget azon a tájon, a hol nagybátyámra ráakadtak, egy kis lakatlan tűzhányósziget, a Noble szigete. 1891-ben járt e mellett a sziget mellett a Scorpion nevű angol hajó. Nehány matróz ki is ment a partra: de más élő lény nem volt a szigeten, mint nehány furcsa fehér moly, sertés, nyúl és valami rendkivül sajátságos patkányfajta. Ezekből azonban semmit sem hoztak el magukkal, úgy, hogy az elbeszélés lényegének hitelességét semmivel sem lehet bizonyitani. De azért azt hiszem, nagybátyám szándéka szerint járok el, ha ezt a különös történetet közzéteszem. S aztán sok minden az elbeszélés mellett szól. Nagybátyámat utoljára a déli szélesség 5° és a nyugati hosszúság 105° alatt látták, s tizenegy hónap mulva az óczeánnak ugyanezen a részén bukkant fel ujra. Valahogyan csak kellett élnie ez alatt az idő alatt. S úgy látszik, hogy egy Ipecacuanha nevű kétárboczos egy John Davis nevű részeges kapitánynyal 1887 januárjában csakugyan elindult Aricából. Födélzetén volt egy puma s néhány más állat is. A hajó, a melyet jól ismertek a Csendes Óczeán déli kikötőiben, később végleg eltünt erről a vidékről. Banyá-ból kelt utra utoljára 1887. deczemberében ismeretlen végzete felé. S ez a dátum teljesen egybevág nagybátyám történetével.

Prendick Károly Ede.

Dr. Moreau szigete.

I. A „Lady Vain“ csónakában.

Nem szándékozom újabb részletekkel bővíteni a Lady Vain pusztulásának leirását. Köztudomású, hogy a Lady Vain tiz napi távolságra Callao-tól összeütközött egy hajóroncscsal. A hosszú mentőcsónakra tizennyolcz nap mulva akadt rá a Myrtle nevű ágyúnaszád. A csónakban hét matróz volt, a kiknek viszontagságait csaknem úgy ismeri a világ, mint a Medusa sokkal rémesebb katasztrófáját. Más történetet mondok el, a mely van oly borzalmas, mint a Lady Vain pusztulása, s a mellett bizonyára sokkal érdekesebb. Mai napig azt hitték, hogy az a négy ember, a ki a kisebb csónakban menekült, elveszett. Pedig ez tévedés. Magam vagyok rá a legjobb bizonyság, mert én vagyok egyik a négy közül.

Először is ki kell jelentenem, hogy a kis csónakban sohasem voltunk négyen, hanem csak hárman. Constans, a kit, mint a Daily News 1887. évi márczius 17-iki száma írja, „a kapitány látott a kis csónakba beleugrani“, – a mi szerencsénkre s a saját szerencsétlenségére, nem jutott el hozzánk. Lekúszott a kötelek hálózatából a szétzúzódott hajókönyök szegélyzete alá; de a mint levetette magát, beleakadt a sarka valami vékony kötélszálba. Fejjel lefelé csüngött egy pillanatig, aztán lezuhant, s nyomában magasra felcsapott a víz. Igyekeztünk közelébe jutni; de többé nem bukkant föl.

A mint mondom, szerencsénkre nem jutott el hozzánk; de majdnem azt mondhatnám, szerencse volt ez rá nézve is, mert egy kis viznél s nehány darab kétszersültnél nem volt egyebünk, – oly hirtelen kellett menekülnünk, s annyira készületlenül érte hajónkat a szerencsétlenség. Azt gondoltuk, hogy a nagy csónakban több az ennivaló, (bár úgy látszik, tévedtünk), s kiáltoztunk az abban menekülők felé. De kiáltásainkat nem hallották meg, s másnap délután, mire a szitáló eső megszünt, sehol sem láttuk már őket. Ide-oda hánykolódó csónakunkban nem állhattunk fel, hogy körülnézzünk. A tenger óriási hullámokat vert, s alig győztük a csónak orrát a hullámok felé igazgatni. Egyik társam egy Helmar nevű utas volt; a másik egy matróz, a kinek nevét sem tudom: tömzsi, erős férfi.

Össze-vissza nyolcz napig sodort az ár ide-oda. Közel voltunk az éhenhaláshoz, s a mint vizünk kifogyott, tűrhetetlen szomjúság is gyötört. Második nap lassacskán tükörsimává csendesedett a tenger. Tiszta lehetetlenség, hogy az, a ki át nem élte, elképzelje azt a nyolcz napot. Szerencséjére nincs mire támaszkodnia képzeletének. Az első nap multán nem igen szóltunk egymáshoz. A csónak fenekén hevertünk s belebámultunk a messzeségbe, vagy pedig egymás egyre növekvő nyomorúságát és gyöngeségét néztük, naponta tágabbra meredő, zavaros szemeinkkel. A nap irgalmatlanul égetett. Vizünk a negyedik napon fogyott ki, s ekkor már valamennyien különös dolgokra gondoltunk, a melyekről azonban csak szemünk beszélt. Azt hiszem, a hatodik nap történt, hogy Helmar végre kimondta, a mi mind a hármunknak ott járt az eszében. Emlékszem kiszáradt, gyönge hangunkra, a mint egymáshoz hajolva kiméltük a szót. Én tőlem telhetőleg elleneztem a dolgot, s inkább azt akartam, hogy fúrjuk ki a csónakot és vesszünk el együtt a nyomunkban úszkáló czápák között. De mikor Helmar kijelentette, hogy ha javaslatát elfogadjuk, lesz inni valónk, a matróz vele szavazott.

Én azonban sehogysem akartam sorsot húzni, s éjjel, mialatt a matróz folytonosan susogott Helmarral, a csónak sarkában kuporogva késem markolatát szorongattam, bár alig hiszem, hogy lett volna erőm küzdeni. Reggel aztán hozzájárultam én is Helmar javaslatához, s pénzdarabokat szedtünk elő, hogy megtudjuk, ki a halálra szánt.

A sors a matrózt jelölte meg; de ez volt köztünk a legerősebb, s a helyett, hogy belenyugodott volna a végzetbe, megragadta kezével Helmart. Egymásnak estek, s csakhamar felálltak. Én a csónak fenekén feléjök kúsztam azzal a szándékkal, hogy megkapva a matróz lábát segitek Helmarnak. De a matróz megtántorodott a csónak ingása következtében s Helmarral együtt, keresztül a csónak peremén, belebukott a tengerbe. Olyat zuhantak, mint valami nehéz kő darab. Emlékszem, hogy nevettem a zuhanásra s egyben csodálkoztam rajta, hogy nevetek. Egyszerre csak úgy hatott rám a nevetés, mint valami mástól eredő zaj.

Elterültem az egyik keresztbe nyúló léczen, s ott hevertem, nem tudom meddig, arra gondolva, hogy ha volna hozzá erőm, innám a tenger vízéből s megőrülnék, hogy hamarabb végem legyen. S ott hevertemben láttam, de csak annyi érdeklődéssel, mint valami festményt, hogy messziről vitorla tart felém. Elmém kétségtelenül ide-oda kóválygott; de azért tisztán emlékszem mindenre, a mi történt. Emlékszem, hogy fejem ide-oda ingott a hullámokkal, s hogy a vitorlás szemhatár fel-alá tánczolt előttem. Tisztán emlékszem arra is, hogy meg voltam győződve róla, hogy halott vagyok, s az járt eszemben, minő tréfás történet lesz, ha kissé későn érkeznek ahhoz is, hogy holttestemet fölszedjék.

Úgy tetszett, határtalan ideig hevertem ott a keresztléczen, elnézve, hogy emelkedik ki a habokból egyre jobban a tánczoló hajó. Egész hosszát láttam oldalról: két árboczos kis vitorlás volt. A nagy szélben szinte bénán eviczkélt ide-oda. Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam magamra vonni figyelmét, s innen kezdve nem is emlékszem már tisztán semmire addig, a míg arra nem eszméltem, hogy a hajó hátulján vagyok egy kis kabinban. Csak homályos képe maradt meg bennem annak, mintha hágcsón vittek volna fölfelé, s mintha a hajó korlátján keresztül rám meredt volna valami pufók, vörös arcz, a mely tele volt szeplővel, s a melyet vörös haj lengett körül. Homályosan emlékszem egy sötét arczra is, mely közelről rám szegezte furcsa szemét; de ezt látomásnak gondoltam, a mig ujra nem találkoztam vele. Ugy képzelem, hogy a fogaim közé öntöttek valamit, a mi erőt öntött belém. Ennyi az egész, a mire emlékezem.

II. A ki nem mondja meg, hova utazik.

Keskenyke, kellemetlen kabinban voltam. Fiatal férfi ült mellettem, csuklómat fogva. Lenszinű haja, tüskés, szalmához hasonló bajusza, s lecsüggő alsó ajka volt. Egy perczig szótlanul néztünk egymásra. Különös, kifejezés nélkül való, vizes, szürke szeme volt. Egyszerre csak mintha éppen a fejem fölött vaságyat csapkodtak volna, s utána valami hatalmas fenevadnak haragos, tompa bődülése hallatszott. Ugyanekkor megszólalt a mellettem ülő férfi is és ismételte kérdését: – Hogy van most?

Ugy emlékszem, azt feleltem rá, hogy nincs semmi bajom. Nem tudtam elgondolni, mikép kerültem oda, a hol voltam. Bizonyára leolvasta arczomról a kérdést, mert a nélkül, hogy szóltam volna, így válaszolt:

– Egy csónakból szedték föl – halálra éhezve. A csónakon ez a név volt: Lady Vain, és szegélyzetén vérfoltok voltak.

Mialatt beszélt, szemem rátévedt kezemre, a mely olyan volt, mint valami csonttal telt szennyes bőrerszény, s egyszerre eszembe jutott minden, a mi a csónakban történt.

– Vegyen be ebből, szólt s valami biborvörös jeges anyagot nyujtott felém. Olyan izű volt, mint a vér, s alig vettem be, erőre kaptam.

– Szerencse, hogy olyan hajó bukkant önre, a melyen orvos is volt. Tunya hanghordozással, csaknem susogva beszélt.

– Micsoda hajón vagyok? kérdeztem lassan, rekedten a hosszú hallgatástól.

– Egy kis teherhajón, Aricából vagy Callaóból való. Sosem kérdeztem, eredetileg honnan indult. Azt hiszem, a bolondok országából. Magam is utas vagyok, s Aricában ültem a hajóra. Az az ostoba szamár, a kié a hajó – különben kapitány is és a neve Davis – úgy látszik elvesztette az igazolványát. A hajó neve Ipecacuanha.

Ujra kezdődött fejem fölött a zaj, a morgó bődülés, a melybe emberi hang is vegyült. Majd valaki káromkodott egyet, s ujra csend lett.

– Közel járt a halálhoz, szólt társam a kabinban. Nem sok híja volt. De én új életet öntöttem önbe. Nem sajog a karja? Befecskendezéseket használtam. Csaknem harmincz óráig – nem volt eszméletén.

Elgondolkoztam. De csakhamar kutyacsaholásra riadtam. – Ehetem valami kiadósat? kérdeztem.

– Nekem köszönheti, hogy ehet, szólt. Fől is már az ürühús.

– Valóban, szóltam nagy merészen, jól esnék egy kis ürühús.

– Csakhogy, szólt egy kissé határozatlanul, képzelheti, szeretném tudni, mikép jutott egyedül a csónakba.

Mialatt beszélt, észrevettem, hogy gyanakszik.

– Ördög vigye ezt az üvöltést! szólt s hirtelen kiment a kabinból. Hallottam, hogy hevesen összeszólalkozott valakivel, a ki a mennyire kivettem, valami zagyva nyelven felelgetett neki. A vita végre mintha verekedéssel fejeződött volna be; de ezt sehogysem akartam elhinni füleimnek. Majd rákiáltott társam a kutyákra s azután visszatért a kabinba.