A láthatatlan ember: Fantasztikus regény

Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban, – ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a keztyüs kezében. Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott karimája ugy eltakarta egész arcát, hogy csak az orra hegye látszott ki; a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis pakktáskát.

Szinte félholtan támolygott be a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadóba s ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:

– Tüzet, az Isten szerelméért!… Szobát, meleg szobát!…

Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, a hol e rövid bevezetés után és néhány sovereign-nyel nyélbe ütötte a dolgát: megszállt a fogadóban.

Mrs Hall rögtön meggyujtotta a tüzet az idegen szobájában s ott hagyván őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkésziteni az ebédet. Télviz idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és aranynyal fizet.

Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, mrs Hall, a ki közben néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos cselédjét, maga ment föl a vendég „ebédlőjébe“, abroszszal, tányérokkal, stb. s roppant buzgalommal, hühóval látott hozzá a teritéshez. De meglepetve látta, hogy ámbár a tüz vigan lobogott a kandallóban, az idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le, hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.

Keztyüs kezeit hátul összefogva tartotta s ugy látszott, hogy nagyon elmélyedt gondolataiba. Mrs Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó mind lecsurog drága szőnyegjére az idegen kalapjáról és ruhájáról.

– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram, – szólt édeskésen, – ott hamarabb megszárad.

– Nem kell, – felelte az idegen, meg se fordulva.

De oly lassan mondta ezt, hogy mrs Hallnak ugy rémlett, mintha mit se hallott volna; megismételte hát a kérdést.

Az idegen erre kissé megforditotta a fejét s a vállai fölött nézett a fogadósnéra.

– Még nem vetkőzöm le! – mondta haragosan.

Mrs Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van s hogy sürü pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.

– Jól van, uram, – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik… A szoba különben is mindjárt átmelegszik.

Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; mrs Hall pedig érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a teritést és eltisztult a szobából.

Mikor ismét feljött, az idegen még mindig ott állt az ablak előtt, mint a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyürve, ugy, hogy egy csipetnyi se látszott az arcából. Mrs Hall csörömpölve tette le az asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:

– Itt az ebéd, uram!

– Köszönöm, – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amig a fogadósné ki nem ment a szobából.

Mikor mrs Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta szolgáló épen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna föladni az asztalra!

– Oh, a cudar! – sivalkodott mrs Hall, – erről elfeledkeztem!

S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette az álmos leányt, ugy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába. Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott… Az idegen hirtelen lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, a mit leejtett.

Mrs Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiteritette a drága plüs karosszékre, a tüzzel szemben száradni; de lehuzta a cipőjét is, a mely csurom viz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állitotta szikkadni.

– Jézusom, ez megrozsdásodik! – gondolta mrs Hall s elszántan arra ment.

– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly parancsoló hangon, a mely nem türt ellenmondást.

– Hagyja ott, a hol van! – felelte az idegen fojtott hangon.

Mrs Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz. De a fogadósnét ugy meglepte, a mit látott, hogy egy álló percig szóhoz se tudott jutni.

Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját, ugy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De mrs Hallt nem ez döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul össze-vissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a homlokán, arca két felén a fülein át, ugy, hogy semmi se látszott belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt…

Az idegen barna bársony-kabátot viselt s a nyakát fekete kendővel csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a furcsa fej, az össze-vissza kötözött pofa ugy megdöbbentette a fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.

Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is észrevette, hogy kezén, amelylyel tartja, barna keztyü van.

– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.

Ez csak lassankint birta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan felelt: