A lángban álló szigettenger

1827. évi október 18-án, este öt óra tájban, egy kis levantei hajó erősen szélnek feszítette vitorláit, hogy még az éjszaka beállta előtt bejuthasson a vitylosi kikötőbe, a koroni öbölbejáratánál.

E kikötő, Homér régi Oetylosa, azon három mély beszögellés egyikében fekszik, melyek az ióniai és az égei tengerben ama platánfa-levelet képezik, melyhez oly találóan hasonlították Görögország déli részét. E platánfa-levélen terjeszkedik szét a régi Peloponnesus, az ujkori földrajz Moreája. E beszögellések közül, nyugat felől, legelső a koroni öböl, Messene és a Maina között; a második a marathoni öböl, mely mélyen behatol a rideg Lakonia partvidékeibe, a harmadik e naupliai öböl, melynek vize Lakoniát választja el Argolistól.

A vitylosi kikötő a legelső öbölhöz tartozik, s annak keleti partján, egy szabálytalan beszögellés legbelső részén, a Taygetos legmeszebbre kinyuló előhegyeit mossa. A tengerfenék kedvező viszonyainál, s a körülötte fekvő magaslatoknál fogva e kikötő a legjobb menhelyek egyike, melyeket a földközi tengerek összes szelei által hozzáférhető e partokon csak találni lehet. A hajót, mely eléggé élénk éjszak-éjszaknyugati szélben vitorlázott, nem lehetett meglátni a vitylosi rakpartokról, melyektől még hat–hét tengeri mérföldnyi távolság választotta el. Noha a légkör nagyon tiszta volt, legmagasabban levő vitorlái is alig váltak le a verőfényes látóhatárról.

De ha alulról nem lehetett látni, nagyon jól meglátszott felülről, vagyis a falu mögött emelkedő ormok csúcsáról. Vitylos félköralakban épült azon meredek sziklákon, melyeket a régi kelaphai fellegvár védelmez. A falu felett néhány régi torony romjai magaslanak ki, de ezek nem oly régiek, mint egy Serapis-templom érdekes maradványai, melynek ióniai oszlopai és oszlopfői maig is diszítik a vitylosi templomot. E tornyok közelében még két vagy három, nagyon kevéssé látogatott és szerzetesek által ellátott kis kápolna is létezik.

Mindenek előtt tisztába kell jönnünk az «ellátott», valamint a «szerzetesek» kifejezés értelme iránt. Az utóbbi alatt a messenei tengerpart kalugyereit értjük. Ezek közül egygyel, a ki éppen most lépett ki a kápolnája ajtaján, az olvasó mindjárt személyesen is meg fog ismerkedni.

Elbeszélésünk idejében a vallás, Görögországban, még sajátságos vegyüléke volt a pogány legendáknak és a keresztyén hitnek. Sok hivő az ókori istennőket összetévesztette az új vallás szentjeivel.

Még ma is, mint Belle Henrik megjegyzi, «összekeverik a félisteneket a szentekkel, a megbűvölt völgyek tündéreit a paradicsom angyalaival, a szirénekhez és furiákhoz épen úgy imádkoznak, mint a Panadzsiához (mindenszentekhez).» Innét származnak bizonyos furcsa vallási szokások, mosolyra gerjesztő anomaliák, annál inkább, mert még a papság sem igen tudja magát tájékozni e nagyon kevéssé orthodox zűrzavarban.

E század elején a hellén félsziget népsége már sokkal tudatlanabb volt, s a gondatlan, naiv, könnyen pajtáskodó szerzetesek nagyon kevéssé látszottak alkalmasoknak a természettől fogva babonás lakosság vezetésére.

Hiszen ha ezek a kalugyerek csupán csak tudatlanok lettek volna! De Görögország némely vidékein, főleg a Maina kietlen regióiban, természetüknél fogva, de szükségből is kolduskodtak, és ugyancsak futottak a drachma után, melyet néha könyörületes utazók dobtak oda nekik. E szegény s a legalsóbb osztályokból származott emberek, kiknek nem volt egyéb teendőjük, mint csókra nyujtani valamely apokryph szentképet és felügyelni, hogy az egyik vagy másik szentnek a szobra előtt égő lámpa ki ne aludjék; a dézsmák, gyónások, temetések és keresztelések csekély jövedelmezősége felett kétségbeesve, nem találták szent hivatásukkal ellenkezőnek kémszolgálatokat teljesíteni a tengerpart lakosai érdekében.

A vitylosi tengerészek, kik a rakparton heverésztek a nápolyi lazzaronik módjára, s ép úgy mint ezek, órákig szoktak pihenni néhány percznyi munka után; nem is késtek felugrálni helyeikről, midőn megpillantották egyik kalugyerjöket, a ki, kezeivel erősen hadonázva, igyekezett le a hegyről a falu felé.

A barát ötven-ötvenöt éves, kövér ember volt. Meglátszott rajta, hogy a lustaságtól hizott meg; ravasz arcza nem sok bizalmat gerjeszthetett az emberben.

– Nos, mi baj, szent atya, mi baj? – kérdé az egyik tengerész, eléje sietve.

A tengerész annyira az orrán keresztül bocsátotta a hangot, hogy az ember kisértetbe jött volna azt hinni, hogy Ovidius Naso is a hellének ősei közé tartozott; s azon mainota tájszólamban beszélt, melyben a görög, a török, az olasz és az albán nyelv úgy összekeveredik, mintha már a Bábel tornya épitésekor is létezett volna.

– Talán megszállták a Taygetos magaslatait Ibrahim katonái? – kérdé egy másik tengerész oly közönyös taglejtéssel, mely nagyon csekély hazaszeretetet árult el.

– Csak ne a francziák legyenek, a kikkel úgy se tudjuk, hogy mit csináljunk – viszonzá az, a melyik először megszólalt.

– Az egyik eb, a másik kutya! – jegyzé meg egy harmadik.

E megjegyzés elárulta, hogy a küzdelem, mely akkor legborzasztóbban dühöngött, csak nagyon kevéssé érdekelte a Peloponnesus legdélibb részének lakóit; ellentétben az északi mainotákkal, kik oly fényesen kitüntették magukat a függetlenségi harczban.

De a kövér kalugyer nem tudott felelni sem az egyiknek, sem a másiknak. A lélegzete kimaradt, mialatt lejött a parti szikla meredek ösvényén. Asthmás melle zihált. Beszélni akart, de nem birt. Egyik hellén őse, a marathoni harczos, legalább még hirül tudta adni Miltiades győzelmét, mielőtt holtan összerogyott volna. De nem is volt most szó Miltiadesről, sem az athéniek és a perzsák csatáiról. A Maina e végpontjának lakói már görögök is alig voltak.

– No beszélj hát, szent atya! beszélj már! – kiáltá egy Gozzo nevű öreg hajós, a ki türelmetlenebb volt a többinél, mintha sejtette volna, mi hírt hozott a szerzetes.

A kalugyernek végre sikerült lélegzethez jutnia. Kezét kinyújtotta a tenger felé és így szólt:

– Hajó közeledik.

E szókra az összes éhenkórászok felugráltak, tapsolni kezdtek s a kikötő felett emelkedő sziklához futamodtak, honnét nagy darab sík tengert lehet belátni.

Idegen ember azt hihette volna, hogy e mozgást azon érdeklődés idézte elő, egy messzeföldről érkező hajó iránt, mely minden valódi tengerésznél oly természetes. Pedig dehogy! – ha e bennszülöttek valami iránt szenvedélyesen érdeklődtek, annak egészen más oka volt.

A Maina még ma is, nem csupán ez elbeszélés idejében, egészen külön területét képezi Görögországnak, mely az 1829-iki drinápolyi békekötést aláirt európai hatalmak jóvoltából független királysággá lett. A mainoták, vagy legalább közülök azok, kik e néven élnek az öblök közt kinyuló földterületen, félig barbárok maradtak és jobban törődtek a saját szabadságukkal, mint hazájuk szabadságával. Innét van, hogy az alsó Morea e végpontjait úgy szólván soha sem lehetett teljesen meghódítani. A török janicsárok ép oly kevéssé birtak velök, mint a görög zsandárok. Ez izmos, bosszúálló, születésüknél fogva rabló és mégis vendégszerető hegyi lakók, kiknél, mint Korzikában, fiúról-fiúra száll a csupán vérrel kiengesztelhető családi gyülölség, kik készek gyilkolni is, ha a rablás gyilkosságot igényel, a spártaiak ivadékainak vallják magukat; de a Taygetos kiágazásai közt, hol a csaknem hozzáférhetetlen fellegvárak («pyrgos») ezer számra léteznek, nagyon szivesen játsszák azon középkori lovagok szerepét, kik hűbéri jogaikat kard- és gyilokdöfések segélyével gyakorolták.

Ha a mainoták még ma is félig vadak, könnyen elképzelhető, mik lehettek ötven évvel ezelőtt. E század első harmadában, mielőtt még a gőzhajók czirkálásai határt nem szabtak tengeri rablásaiknak, ők voltak a Levante összes partjain a legelszántabb kalózok, kiktől a kereskedőhajók legénysége méltán retteghetett.

És épen a vitylosi kikötő kinálkozott legbiztosabb menhelyül mindazon gonosztevőknek, kik a Szigettenger és a Középtenger közeli vidékeinek biztonságát veszélyeztették; részint fekvésénél fogva a Peloponnesus végpontján, két tenger bejárásánál, részint pedig a kalózok előtt annyira kedves Cerigotto sziget közelsége miatt. A Maina e része lakosainak érintkezési központját különösebben a Kakovonni vidékének nevezték és a kakovonnióták, kik azon előrenyuló földnyelv két oldalán laktak, mely a Matapan hegyfoknál végződik, a legkényelmesebben rendezhették be működésüket. A tengeren megtámadták a hajókat. A szárazföldön hamis jelzések által vezették tévutra. Ott és itt egyaránt kirabolták és felgyujtották. Lehetett a legénység török, máltai, egyiptomi, vagy akár görög is, azzal egy cseppet se törődtek; kérlelhetlenül lemészárolták valamennyit, vagy eladták rabszolgákul az éjszak-afrikai partokon. Mikor a munka szünetelt és a hajók ritkábban kezdtek mutatkozni a koroni és marathoni öböl, a Cerigo vagy a Gallo hegyfok vidékein, akkor közimák szálltak fel a viharok istenéhez, hogy méltóztassék erre felé irányozni valamely nagyobb tonnateher képességű és dús rakományú hajót. A kalugyerek soha se tagadták meg az efféle imákat, híveik jóvolta érdekében.

Néhány hét óta a kalózmesterség nem igen jól jövedelmezett. Semmiféle hajó se kötött ki a Maina tengerpartjain. Lett is hát nagy öröm, midőn a szerzetes fuldoklásoktól megszakitott hangon elmondta, hogy: – hajó közeledik!

Csaknem azonnal megkondultak a Simandra tompa hangjai. A Simandra egy vasnyelvü faharang, melyet azért használtak e vidéken, mert a törökök megtiltották az érczből öntött harangok használatát. De a tompa kongás is csakhamar összecsődítette az egész bitang lakosságot, a férfiakat, asszonyokat, gyermekeket és a szilaj, vérengző ebeket, melyek valamennyien egyaránt készek voltak rabolni és gyilkolni.

E közben a sziklán összecsoportosult vitylosiak nagy lármával vitatkoztak. Vajjon milyen hajó lehet az, melyet a kalugyer jelzett.

Az éjszak-éjszaknyugati széllel, mely este felé mindinkább erősbödött, a hajó gyorsan vitorlázott tova. Még az is megeshetik, hogy balra elhagyja a Matapan hegyfokot. Az iránya arra látszott vallani, hogy Kréta felől jön. A hajótest már kezdett kiemelkedni a fehér hullámbarázdából, melyet maga után hagyott, de vitorláinak összesége még csak egy meghatározhatlan tömeget mutatott. Nehéz volt tehát kitalálni, hogy a hajók melyik fajához tartozhatott. A találgatások csakugyan perczről-perczre ellent is mondtak egymásnak.

– Egy sebek! – mondá az egyik tengerész. – Látom a középső árbocz négyszögletes vitorláit.

– No persze! – mondá egy másik. – Nem látod, milyen domborúak az oldalai és milyen magas a hátulja.

– Ugyan már, ki tudná azt megkülönböztetni ily messziről!

– De az csak bizonyos, hogy a vitorlái négyszögletesek!

– Az isten legyen nekünk irgalmas! – viszonzá az öreg Gozzo. – Akár sebek, akár nem, az már világos, hogy három árboczos hajó; már pedig három árbocz többet ér a kettőnél, ha arról van a szó, hogy a mi partunkon kössön ki, kandiai borokból vagy smyrnai szövetekből álló jókora rakománynyal.

E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézte a hajót mindenki. A hajó közeledett, nagyobbodott, de oldalt még mindig nem lehetett látni, mert egyenesen nekik tartott. Egész határozottsággal még azt sem lehetett mondani, hogy két árbocza van-e vagy három, vagyis hogy jelentékeny tonnateher-képességet lehet-e tőle várni vagy sem.