Drakula: Angol Regény

Május 3. Beszterce. Münchenből 8 óra 35 perckor indultam este. Bécsbe másnap reggel érkeztem; 6 óra 36 perckor kellett volna érkeznem, de a vonatunk egy órát késett.

Budapest csodálatos egy helynek látszott, ha a kevésből, a mit a vonatról és rövid sétám alatt láttam, itélhetek. Nem mertem nagyon messzire menni az állomástól, mert hogy későn is érkeztünk, meg nem biztam egészen az indulás pontosságában sem. A benyomásom az volt, hogy elhagytuk nyugatot és keleten vagyunk, a nyugati-hidak egyik legremekjebbén, a mely itt a hatalmasan széles és mély Dunát fogja át, keresztül a hajdani török uralom tradiciói közé jutottunk.

Elég jókor indultunk és éjjelre Kolozsvárra értünk. A Royal-hôtelben szálltam meg éjszakára. Ebédre, vagyis inkább vacsorára csirkét ettem, a mely valamiféle piros borssal volt elkészitve, igen izlett, de roppant szomjas ételnek bizonyult. (Megjegyzés. A recipéjét megszereztem Minna számára.) A pincér hozzá intézett kérdésemre azt mondta, hogy ez paprikás csirke és minthogy ez nemzeti eledel, hát mindenütt megkaphatom a Kárpátok között. A csekély német tudományomnak itt is igen jó hasznát vettem; nem is igen tudom, hogy a nélkül hogyan boldogulhattam volna.

Indulásom előtt Londonban egy kis időt szakitottam arra, hogy a British Muzeumban néhány könyvet és mappát átnézzek Erdélyt illetőleg, eszembe jutott, hogy az országnak némi ismerete nem ártana, a mikor az ország egyik fővárosával lévén dolgom. Ugy találtam, hogy a vidék, a melyről szó volt, az ország legkeletibb részén, épp három más állammal határos, Erdélylyel, Moldovával és Bukovinával, a Kárpátok kellő közepén, egyike Európa legvadabb és legismeretlenebb részének. Egyetlen egy mappán sem voltam képes megtalálni a Drakula-kastély fekvésének csak körülbelül való meghatározását sem, de ugy találtam, hogy Beszterce, a melyet a gróf utolsó postaállomás gyanánt nevezett meg, elég jól ismert hely. Néhány jegyzetet szurok itt közbe, hogy majd, ha Minnával utazásaimról beszélek, felfrisitsem velük emlékezőtehetségemet.

Transzszilvánia népessége négy különböző nemzetségből áll; szászokból délen és ezekkel vegyest az oláhokból, a kik a Dáciriktól származtatják magukat; magyarokból nyugaton és székelyekből keleten és északon. Én az utóbbiak közé megyek, a kik a hunoktól és Attilától származottaknak mondják magukat. Meglehet, hogy ez ugyis van, mert a mikor a magyarok a tizenegyedik században elfoglalták az országot, a hunokat már itt találták. Azt olvastam, hogy a Kárpátok patkóalakja a világ minden ismert babonáját fogja körül, ha igen, akkor itt időzésem igen érdekesnek igérkezik. (Megj. Meg kell a grófot kérdeznem.)

Nem jól aludtam, noha elég kényelmes ágyam volt, mindenféle különös álmom volt. Igaz, hogy egész éjjel egy kutya vonitott az ablakom alatt, tán ez okozthatta; vagy pedig a paprika, mert az egész flaskó vizemet meg kellett innom és azért még folyton szomjas voltam. Reggel felé elaludtam és csak az ajtómon való folytonos kopogtatásra ébredtem föl. Hát ugy látszik, mélyen kellett aludnom. Reggelire megint paprikást és valami kukorica lisztből készült kása félét ettem, a mit ugy hivtak, hogy mamaliga, aztán valami leveles félébe takargatott füszerezett vágott husfélét, kitünőnek találtam. (Megj. Ennek is elkértem a recipéjét.) Sietnem kellett a reggelivel, mert a vonat valamivel nyolc előtt indult, vagyis kellett volna, hogy induljon, mert én hét óra harminc perckor az állomásra rohantam és egy óránál is tovább ültem már a kupéban, a mikor végre elindultunk. Ugy látszik, hogy minél jobban közeledik az ember Kelet felé, annál kevésbbé pontosak a vonatok.

Egész nap ődöngtünk végig az országon, a mely változatos szépségében fejlődött fel előttünk. Néha apró városokat vagy kastélyokat láttunk a dombok oldalán, olyanokat, a melyeket csak régi mesemondó könyvek rajzain látunk, néha folyók és patakok mentén haladtunk, a melyeknek két oldalt néha köves medre mutatta, hogy milyen szokott áradások alkalmával lenni. Minden állomáson láttunk embereket, néha egész csoportokat mindenféle viseletben. Némelyek épp olyanban voltak, mint nálunk otthon a parasztok, vagy olyanok, a milyeket Német- és Franciaországon keresztül jövet láttam, rövid zekével, kerek kalappal és otthon készült nadrágban, de némelyek ma rendkivül festői viseletben voltak. Az asszonyok igen csinosaknak látszottak, kivéve ha ugyan közelről nézte őket az ember, csakhogy egy kissé esetlenül vastagok voltak derék körül. Mindegyiknek bő fehér ingujja volt és csaknem valamennyinek széles öve egy egész csomó lig-lóggóval, mint valami ballerinának a jelmeze, csakhogy persze ez alatt egy alsószoknyával. A legkülönösebbeknek a szlávokat találtam, a kik vadabbak a többinél, széles cseperke kalapjukkal nagy, bő, piszkos, fehér nadrágjukkal, fehér vászon ingükkel és óriás bőr övekkel, a mely majdnem egy lábnyi széles és rézszögekkel gazdagon kivert volt. Óriás csizmát viseltek, a melybe a nadrágjuk széle bele volt türve és hosszu fekete hajuk és tömött fekete bajuszuk volt. Nagyon festőiek, de nem igen bizalomkeltők. Szinpadon bárki is valamely keleti zsiványbandának nézhetné őket. Pedig azt hallottam, hogy igen szelidek és jócskán hijjával vannak a személyes bátorságnak.

Meglehetősen bealkonyodott, mire Besztercére értünk, a mely igen érdekes ódon városka. Ugyszólván a határszélen állva – mert a Borgó-szoros innen át vezet Bukovinába – igen viharos időket látott, a melyek erős nyomokat hagytak rajta. Vagy ötven évvel ezelőtt öt izben is borzasztó tüzvész pusztitotta.

Drakula gróf utasitása nyomán az Arany Korona vendéglőbe szálltam, a melyet kellemes meglepetéssel egészen ódonnak találtam, mert természetesen szerettem volna, a mit csak lehet, tapasztalni és látni az ország szokásaiból. Ugy látszik, már vártak, mert a kapuhoz közeledve, egy jóképü öreges asszonyt láttam, a rendes pórruhában, fehér alsószoknya, dupla, hosszu köténynyel elül-hátul, szines szövetből, a mely szinte-szinte szerénytelenül feszült meg rajta. Mikor közel értem, köszönt és szólott:

– Az angol uraság?

– Igen, feleltem, én vagyok Harker Jonatán.

Ő mosolygott és valamit mondott egy öreges, fehér ingujjas embernek, a ki utána jött a kapuba. Az bement és rögtönösen vissza jött egy levéllel a kezében:

Barátom, üdvözlöm a Kárpátokban. Türelmetlenül várom. Pihenje ki magát jól az éjjel. A delizsánc holnap három órakor indul Bukovinába; helyet fogadtam az ön számára rajta. A Borgó-szorosban várni fogja a kocsim és ide hozza hozzám. Remélem, hogy szerencsés utja volt Londontól idáig és hogy jól fogja magát érezni szép hazámban való tartózkodása alatt. Az ön barátja: Drakula.

Május 4. – Megtudtam, hogy a vendéglős is kapott levelet a gróftól, a melyben meghagyta neki, hogy a legjobb helyet foglalja le a számomra a kocsiban; de a részletek felől való tudakozódásomra kissé zárkózottnak látszott és ugy tett, mintha nem igen értette volna német beszédemet, a mi pedig nem lehetett igaz, mert mindeddig tökéletesen megértett; legalább ugy felelt kérdéseimre, mintha megértett volna. Ő, meg a felesége, az öreg asszony, a ki fogadott, mintha ijedten néztek volna egymásra. A férj azt morogta, hogy levélben küldték neki a pénzt és hogy ez minden, a mit tud. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy ismeri-e Drakula grófot és mondhat-e nekem valamit a kastélyáról, mind a ketten, ő is, meg a felesége is keresztet vetettek magukra, azt mondták, hogy semmit sem tudnak róla, aztán pedig egyáltalán nem szóltak többet. De ekkor már oly közel volt az indulás ideje, hogy senki mást meg nem kérdezhettem, hanem az egész igen titokzatosnak és egyáltalán nem igen biztatónak látszott.

Épp indulás előtt, az öreg asszony följött a szobámba és szinte hiszterikus indulattal mondá:

– Hát igazán muszáj elmennie? Oh, ifju uram, hát muszáj elmennie?

Oly izgatott állapotban volt, hogy még azt a kevés németet is elfelejtette, a mit tudott és folyton valamely idegen nyelvet vegyitett a beszédébe, a melyet egyáltalán nem értettem. Csak ugy birtam valahogy megérteni, hogy kérdéseket intéztem hozzá. Mikor megérttettem vele, hogy mennem kell, még pedig haladéktalanul, és hogy fontos ügyben járok, ismét kérdezte.

– De hát tudja-e, hogy micsoda nap van ma? – Azt feleltem, hogy május negyedike. Erre a fejét rázta és igy szólt.

– Oh igen! Azt én is tudom! Hanem hát maga tudja-e, hogy ez miféle nap?

– Feleletemre, hogy nem értem őt, igy folytatta:

– Ez Szent György napjának az előestéje. Hát nem tudja, hogy ma éjjel, ha elütötte az éjfélt, a világ minden gonosz lelke fölszabadul? Tudja-e, hogy hová indul és hogy mire mén vele?

Annyira kétségbeesettnek látszott, hogy vigasztalni próbáltam, de hiába. Végül térdre vetette magát és ugy könyörgött, hogy ne menjek; vagy legalább várjak egy-két napot az indulással. Mindez igen nevetségesnek látszott, hanem azért nem igen jól éreztem magamat. Hanem hát egy rám bizott dolgot kellett elvégeznem és nem engedhettem hogy ebben bármi is megakadályozzon. Azért hát felpróbáltam emelni az öreg asszonyt és tőlem telhető komolysággal mondottam neki, hogy köszönöm részvétét, de hát a kötelességem parancsolja, hogy menjek. Erre ő fölkelt, letörölte könyeit és egy feszületet oldva le a nyakáról, nekem nyujtotta. Nem tudtam, hogy mitévő legyek, mert mint az angol egyház tagját ugy tanitottak, hogy az efféle ugyszólván bálványimádás számba megyen, de szinte kegyetlenségnek látszott, hogy elutasitsam az öreg asszonynak, kivált ilyen izgatott állapotban, oly jó szándékkal nyujtott ajándékát. Azt hiszem, észrevette arcomon a kételkedést, mert az olvasót a nyakamba akasztva igy szólt:

– Az édes anyja kedveért – és ezzel kisietett a szobából.

Naplómnak ezt a részét addig irom, a mig a kocsira várok, a mely természetesen késik és az olvasó a kereszttel rajta még mindig a nyakam körül van. Nem tudom, hogy mi okozza, az öreg asszony rettegése, vagy ennek a helynek a kisérteties hagyományai, vagy tán a kereszt maga, de nem vagyok távolról sem oly nyugodt elmével, mint lenni szoktam. Ha ez a könyv valaha nálam nélkül jutna Minna kezeihez, akkor ez legyen végső bucsum. – No valahára itt a kocsi!

Május 5. A várkastély. A reggeli szürkület elmulott és a nap magasan áll a távoli szemhatár fölött, a mely szakadozottnak látszik, hogy fáktól vagy hegyektől-e, azt alig látom, mert a nagy távolságban a kicsi dolgok a nagyokkal vegyülnek. Nem vagyok álmos és minthogy nem fognak fölkölteni és alhatom, a meddig tetszik, hát természetesen irok, a mig álom nem kerül a szememre. Nagyon sok különös följegyezni valóm van és nehogy az, a ki olvassa, azt találja hinni, hogy nagyon is jól ebédeltem, mielőtt Besztercéből utnak indultam volna, idejegyzem pontosan, hogy mit ebédeltem. – Ugynevezett zsivány-pecsenyét ettem, a mely szalonna, hagyma és marhahus-szeletekből áll, jól megvörösborsolva és fanyársra huzva, aztán a tüz fölött megsütve. Hozzá valami csipős bor félét ittam, a mi igen jól esett. De ebből is csak egy-két pohárral és egyebet semmit sem.

Mikor a kocsira ültem, a kocsis még nem foglalta el a helyét és láttam, hogy a vendéglősnével beszélget. Nyilván rólam folyt a szó, mert néha néha rám néztek és néhányan, a kik a ház előtti pletyka padon ültek, szintén hozzájuk csatlakozva hallgatták őket, aztán szintén rám néztek, mintegy szánakozva. Nehány szót gyakran hallottam ismételni, furcsa szókat, mert többféle nemzetiség volt együtt a csoportban; hát én szép csöndesen elővettem többnyelvü szótáramat a táskámból és kikerestem őket. Mondhatom, hogy nem igen vigasztalók voltak rám nézve, mert _ördög_-öt, sátánt, poklot jelentettek aztán, meg olyasmit, a mi nagy emberirtót, vagyis vampirt jelent szerb vagy oláh nyelven. (Megj. felvilágositást kell a gróftól kérnem ezeket a babonákat illetőleg.)