A Pál-utcai fiúk: Regény kis diákok számára

– Mi az?

Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. A Barabás kénytelen volt elereszteni a szíjat, a Geréb maga alá kapta a lábát, a Weisz ismét befordította a zsebét, a Csónakos befogta a száját kezével és a tenyere mögött végezte be az ásítást, a Csele békében hagyta a «lapokat», a Boka hamar zsebrevágta a piros tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép kék antracén.

– Mi az? – ismételte a tanár úr s ekkor már mindenki mozdulatlanul ült a helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányában és így szólt:

– Csengey csukd be az ablakot.

Csengey, a kis Csengey pedig, aki «első pad első» volt, fölkelt és az ő komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.

E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén és odasúgta egy kis szőke fiúnak:

– Vigyázz, Nemecsek!

Nemecsek hátra sandított, majd a földre nézett. Egy kis papirosgombóc gurult melléje. Fölvette, kihajtogatta. Az egyik oldalára ez volt írva: Add tovább Bokának.

Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés és hogy maga a levél, az igazi mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan jellemes férfiú volt és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát ő is gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most ő hajolt ki a két padsor között hagyott utcára és ő súgta:

– Vigyázz, Boka!

És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt az üzleteknek. Valóban, gurulva jött a kis papirosgombóc. A másik oldalára, tehát arra az oldalára, amelyet a szőke Nemecsek becsületből nem olvasott el, ez volt írva:

«_Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni_».

Boka zsebrevágta a kis papirost és egy utolsót szorított már összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte és visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyíláskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak kandikálnak ki buta üvegszemükkel s ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok-titka, a rémek-réme, egy megsárgult emberi csontváz.

És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos lépcsőházban vad rohanások történtek, melyek csak akkor szelidültek sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó gyerek-tömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltünt, újra elkezdődött a lefelé való lóverseny.

A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra oszlott. És tanárok jöttek köztük és ilyenkor lerepültek a kis kalapok. És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyujt. Mintha kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényen, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke, amelyben haza kellett találni.

A Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül fölemelte az árakat. A törökméz ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy a törökmézes ember megfogja a kis bárdot s amennyit a nagy darab fehér, mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül, ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három fél-füge, három prünella, három fél-dió, mind megannyi folyós cukorba mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor és ugyancsak egy krajcár az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is, mely apró staniclikba van osztva s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét, szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diák-abrak felöleli a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.

Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablóklakta vidékeken cipelnek végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugateurópai embereknek kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta jól, szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják s minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni, az előtte elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.

– A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el, – mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:

– Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.

És amíg nagynehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:

– Vágd a kalapodat a cukor közé.

Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy mulattak volna a fiúk!

Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:

– Vágd oda a kalapodat. Ez uzsorás.

Csele levette a kalapját.

– Ezt a szép kalapot? – mondta.

El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot. Hiszen Csele gigerli volt és csak lapokat hozott a könyvekből.

– Sajnálod? – kérdezte tőle.

– Sajnálom, – mondta Csele. – De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom, mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom.

Ilyet nem lehetett Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is fortyant. Ezt mondta:

– Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.

És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is vette a kalapját, hogy szétüssön vele az ikszlábú asztalon, mely teli volt rakva cukorral.

De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang ezt kérdezte tőle:

– Mit csinálsz?

Geréb hátra nézett. Boka állt mögötte.

– Mit csinálsz? – kérdezte tőle ismét.

És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán, mikor az állatszelidítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére tette a kalapot és vonogatta a vállát. Boka csöndesen mondta:

– Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem ha valaki bátor, de ennek semmi értelme nincs. Gyere.

És feléje nyujtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet és Boka mitsem sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy azonban ezzel be volt fejezve. Boka karonfogta Gerébet és elindultak a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották, amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az olasznak:

– Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért törökmézet.