Rabok

A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi elejére a bakot.

A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő, meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak:

– A… a régi fogházhoz hajtson.

A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak.

Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat.

A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett.

– Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz…

Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette.

– Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni?

Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába, s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.

Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak áll a világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga ház.

A kis lány merően nézett abba az irányba.

– Ez az? – kérdezte az öreg hölgytől.