Állatok, emberek és istenek = $b Beasts, men and gods

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

ELŐSZÓ.

Ez a könyv az úgynevezett híres könyvek közé tartozik. Nagy lett a híre egy csapásra, amikor megjelent és az egész világon sokféle nyelvre lefordítva olvasgatják érdeklődéssel és élvezettel a lengyel Ossendowskinak eredetileg Amerikában angol nyelven megjelent művét. A lengyel tudós a bolsevikok elől menekült Krasznojarszkból és úttalan-utakon Mongolországon és Tibeten keresztül ezer veszedelem közt vágta át magát a Csöndes-Oceánhoz. Hihetetlen akaraterővel, csodálatra méltó kitartással, az állandóan eléje tornyosuló nehézségek láttára sokszor közel az elcsüggedéshez, de mindannyiszor új erőfeszítéssel járta végig szenvedéseinek útját, amelyen szerzett tapasztalatait örökítette meg könyvében.

Híres lett tehát már megjelenésekor, de azóta még híresebb, mert körülötte nagy tudományos vita keletkezett és még nem is ért véget. Hedin Sven a világhírű kutató indította meg, aki kijelentette, hogy irodalmi tekintetben mesteri elbeszélés Ossendowski könyve, de földrajzi adatai, különösen Északkelet-Tibetről, hamisak és félrevezetik az olvasót. Azután jöttek mások, akik Mongolországban éltek évekig és mindenféle tévedést, tódítást olvastak Ossendowski fejére. A lengyel író barátja és könyvének amerikai kiadója, Lewis Stanton Palen megpróbálkozott az ez idő szerint Afrika belsejében időző Ossendowski igazolásával, de a harc még nem ült el. Erősen lövöldöznek innen is, túlnan is és közben egyre növekszik a híres könyv olvasóinak száma.

Nekünk a pörbe nem lehet beleszólásunk. Akár jobbra dől el, akár balra, mindenképpen rendkívül érdekes olvasmány marad Ossendowski könyve és a tudományos szempontból kifogásolt részek leszámításával is tanulságos és érdekfeszítő az «Állatok, emberek és Istenek», amelynek magyar nyelvre fordításával, úgy hisszük, nem végeztünk fölösleges munkát.

Budapest, 1924 november.

A fordító.

ELSŐ RÉSZ. ÉLET ÉS HALÁL KÖZT.

ELSŐ FEJEZET. Be az erdőségbe.

Az 1920. év elején lakóhelyem véletlenül Krasznojarszk szibériai város volt, amely a Jenisszei partján terül el, ama fönséges folyamén, amelynek bölcsője Mongolország napsütötte hegyei közt van és fölmelegítő életével a Jeges-tengerbe szakad. Torkolatánál kétszer szállott partra Nansen, hogy megtalálja Európából Ázsia szívébe a legrövidebb kereskedelmi utat. A szibériai tél közepén ott kapott el hirtelenül annak az őrült forradalomnak forgószele, amely egész Oroszországban dühöngött és ebben a békés és gazdag országban a gyűlölet és bosszúszomj szakadékait tépte föl és borzasztó vérontást, számtalan meg nem torolt gonosztettet teremtett. Senki sem mondhatta meg akkor, mi vár reá. Napról-napra élt az ember. Senki sem tudta, hogy ha elhagyja lakását, visszatér-e oda vagy pedig elhurcolják az utcáról és ama torzkép-bíróságok, forradalmi bizottságok börtöneibe vetik, amelyek rettenetesebbek voltak és véresebbek a középkori inkvizició bíróságainál. Ez az üldözés nem kímélt bennünket sem, akik idegenek voltunk ebben a széttépett országban.

Egy reggel, amikor egyik ismerősöm meglátogatására távoztam hazulról, hirtelen azt a hírt kaptam, hogy húsz vörös katona bekerítette a házamat, mert el akar fogni. Menekülnöm kellett. A leggyorsabban magamra kaptam ismerősömnek egyik régi vadászruháját, elláttam magamat pénzzel és a város mellékutcáin át, gyalogszerrel a nyílt országútra siettem. Ott fölfogadtam egy parasztot, aki kocsin négy óra alatt húsz mérföldnyire vitt el a várostól, hogy erdővel sűrűn benőtt vidék közepén tegyen le. Útközben fegyvert, háromszáz patront, fejszét, kést, báránybőrbundát, teát, sót, szárított kenyeret és üstöt vásároltam.

Behatoltam az erdő belsejébe és félig leégett kunyhóhoz jutottam.

Ettől kezdve igazi világkóborló lett belőlem, de nem is álmodtam, meddig kell majd ezt a szerepet játszanom. Másnap vadászni mentem és szerencsésen lelőttem két fajdkakast. Sok szarvascsapára akadtam. Ez biztosított, hogy itt nem fogok élelmiszer hiányában szűkölködni. De ezen a helyen nem sokáig időzhettem. Öt nap mulva, amikor vadászatról tértem vissza, észrevettem, hogy füst száll föl kunyhóm kéményéből. Lassan a házhoz lopódzkodtam és ott két fölnyergelt lovat láttam. Nyergeikre katonapuskák voltak erősítve. A kéretlen vendégek tehát künn hagyták fegyvereiket. Már pedig rám nézve, akinél fegyver volt, két fegyvertelen ember nem volt veszedelmes. Gyorsan átfutottam tehát a szabad téren és beléptem a kunyhóba. A benne levő padról két katona ugrott föl ijedten. Bolsevikok voltak. Nagy asztrakán-sapkájukon ott láttam a bolsevizmus vörös csillagát és zubbonyukon a piszkos-vörös bolsevista szalagokat.

Üdvözöltük egymást és leültünk. A katonák teát főztek maguknak. Együtt ittuk ezt a mindig szívesen fogadott italt és beszélgettünk, miközben az egész időn át gyanakodva figyeltük egymást. Hogy az ő gyanakodásukat lefegyverezzem, azt mondtam, messzi vidékről való vadász vagyok és most azért lakom itt, mert úgy látom, hogy ez a vidék nagyon gazdag cobolyban. Ők viszont úgy mutatkoztak be, mint katonái egy különítménynek, amelyet a városból küldtek ki az erdőségbe, hogy gyanús népséget üldözzön.

– Tudd meg pajtás, – szólt hozzám az egyik – mi ellenforradalmárokat hajszolunk, hogy agyonlőjjük őket.

Ezt úgyis tudtam. Magatartásommal azt iparkodtam velük elhitetni, hogy egyszerű, paraszti vadász vagyok és semmi közöm az ellenforradalmárokhoz. Egyszersmind egyre azon járt az eszem, hogy kéretlen vendégeim eltávozása után hova mehetnék.

Sötétedett és a sötétségben a két katona arca még kevésbbé látszott bizalomgerjesztőnek.

Votkaüvegeket vettek ki a zsebükből és itták. Az alkohol hatása nagyon is észrevehetően nyilvánult. Állandó megszakítással, hangosan fecsegtek, azzal kérkedve, hogy Krasznojarszkban hány burzsit öltek már meg és hány kozákot dobtak a folyam jege alá. Később civakodni kezdtek, de nemsokára elfáradtak és lefekvéshez készülődtek.

Ekkor hirtelenül messzire kitárult a kunyhó ajtaja. A fűtött helyiség gőze nagy felhő alakjában tódult ki a hidegre. Ebből a felhőből, amikor a gőz kissé lecsapódott, szellemként bukkant föl egy magas ösztövér parasztnak az alakja, akinek fején nagy asztrakán-sapka, testén nagy báránybőrbunda volt, ami csak erősítette alakjának masszív hatását. Fegyverével lövésre készen állott. Öve alatt ott volt az éles fejsze, amely nélkül a szibériai paraszt nem tud élni. Szeme gyors és szikrázó, mint a vadállaté, fölváltva tapadt valamennyiünkre. Egy pillanat múlva levette a sapkáját, keresztet vetett és azt kérdezte:

– Ki itt a gazda?

Felvilágosítottam.

– Szabad az éjjelt itt töltenem?

– Igen, – feleltem. – Elég a hely mindnyájunknak. Igyék egy csésze teát. Még forró.

Az idegen levetette bundáját és fegyverét a sarokba támasztotta. Eközben szeme állandóan rajtunk függött és mindazon, ami a helyiségben volt. Régi bőrzubbonyt viselt, hasonló anyagból készült nadrággal, amely magas botosba volt behúzva. Fiatal, finom arcát gyönge gúny öntötte el. Fehér, éles foga villogott. Tekintete átható volt. Borzas fején szürke fürtöket láttam. Szája körül elkeseredés vonásai látszottak. Azt mutatták, hogy életének nagyon viharosnak és veszedelmekben gazdagnak kellett lennie.

Fegyvere mellett foglalt helyet és fejszéjét maga mellé tette a földre.

– Miért? Ez a feleséged? – kérdezte a fejszére mutatva az egyik részeg katona.

A nagy paraszt tiszta szemével nyugodtan ránézett és éppen olyan nyugodtan felelt:

– Manapság mindenféle népséggel összeakad az ember, sokkal biztosabb fejszével.

Mohón kezdte inni a teát, miközben szeme, mintha élesen kérdezne, többször rám tekintett, azután végigröpült pillantása az egész helyiségen, mintha feleletet keresne kétségeskedésére. Minden kérdésre, melyet teaszürcsölgetés közt intéztek hozzája a katonák, nagyon lassan és óvatosan felelt. Végül, hogy megmutassa, hogy elkészült az ivással, megfordította a poharát, a megmaradt kis darab cukrot rátette a pohárra és így szólt a katonákhoz:

– Kimegyek, hogy a lovam után nézzek és lenyergelem a ti lovaitokat is.

– Jó lesz, – mondta a félálomban levő fiatalabb katona.

– Hozd be a fegyvereinket is.

A katonák a padokon feküdtek és nekünk csak a padlót hagyták. Az idegen nemsokára visszatért, elhozta a fegyvereket és a sötét sarokba állította. A nyeregtakarókat a padlóra dobta, rájuk ült és lehúzta a csizmáját.

A katonák és a vendégem nemsokára hortyogtak. Én azonban nem aludtam, mert meg kellett fontolnom, hogy mi most a teendőm. Hajnalhasadtakor végre elszundikáltam és fényes nappal ébredtem föl. Az idegent nem láttam. Kimentem a kunyhóból és egy szép sárga mén fölnyergelésével találtam elfoglalva.

– Elmegy? – kérdeztem.

– Igen. De ezekkel a pajtásokkal szeretnék elmenni, – susogta. – Azután majd visszajövök.

Többet nem kérdeztem tőle, csak annyit mondtam, hogy várni fogom.

Levette a bőrtáskákat, amelyek a nyergén függtek és a kunyhó elégett sarkába tette úgy, hogy nem lehetett látni, megvizsgálta a kengyelt, a szárakat és elkészülvén a nyergeléssel, rám mosolyogva így szólt:

– Most készen vagyok és fölkeltem pajtásaimat.

Félórával a reggeli tea után három vendégem elbúcsúzott. Künn maradtam és fát hasogattam a kályhám számára. Egyszerre csak bizonyos távolból fegyverdörej hallatszott, először egy, majd egy második. Azután csönd lett. Azon a helyen, amelynek közelében a lövések eldördültek, egy csapat megijesztett császárfajd riadt föl és átröpült hozzám. Egyik magas fenyő csúcsáról szarkacsörgés hallatszott. Sokáig füleltem az erdőbe, hogy megtudjam, közeledik-e valaki a kunyhómhoz, de teljes volt a csönd.