Palóc népköltemények

SÁROSPATAK.

NYOMTATTA FORSTER R. A REF. FŐISKOLA BETŰIVEL.

1865.

Támadj fel meséid szép álmával, Szineidnek tündérpompájával, Magyarok elsülyedt dalkora!

Toldy Ferenc irod. arck.

KÁROLY TESTVÉREMNEK.

Előszó.

Nógrádból a palócföldről egy csomó vadvirágot vesz e könyvben a t. közönség.

Nincs helye, hogy előszavunkban e gyüjtemény érdemét, jelességét hangoztassuk, a nép költészet becsét elismerte az eszthetika, a nyelvtan, s ezzel együtt az irodalomtörténet; inkább ide iktatunk nehány vonást e sajátos ősi népfajról, hogy tájékozhassa magát a más vidéken lakó olvasó, s hogy álláspontot szerezhessen s kellőleg méltányolhassa, ki netalán a palóc népköltészetet fogja tenni tanulmánya tárgyává.

Forduljunk először is a történelemhez! Mit látunk a palócnép hajdanáról feljegyezve?

Toldy Ferenc (A magyar irodalom története első kötet. Pest. Emich Gusztáv bizománya 1851. 21 lap) így ír róla: „Már a tizedik század közepe felé találjuk Constantinus Porphyrogenitus bizanti császárnál a magyar nyelvjárások legrégibb nyomdokát. Nyilván mondja t. i. ez, hogy a kazarok közt belső háború támadván, a meggyőzöttek egy része a magyarokhoz futott s köztök letelepedvén, Kabaroknak (kétségkivül Kóboroknak) neveztettek; s hogy ezek a magyarokat kazar nyelvre tanítván, beszélik ugy mond mind maig ugyanazon dialectust, de élnek a magyarok másik nyelvével is. Tekintetbe vevén már most a legujabb történet nyomozásoknak, főleg Horváth Istvánéinak eredményeit, alig kételkedhetünk többé, hogy itt a kazar nyelv alatt egyenesen a palóc nyelvjárást kell érteni, melyen valamint régenten a palócok, besenyők, kunok, kazarok, jászok és székelyek szólottak, ugy mai napiglan szólnak azoknak külön időkben magyarországba letelepült utódaik mindenütt hol nagyobb tömegekben laknak, habár nagyobb kisebb eltérésekkel. Ezekhez képest a palóc dialectus, mely régi épségében leginkább a Gömör, Borsod, Nógrád és Hevesmegyék összeszögellő hegyes vidékein maradt fen, hol előkelőleg palócnak neveztetik s határozottabban közép palócnak hívathatik, a nevezett törzsökök különbsége szerint mai nap is több ágakra oszlik, milyenek az éjszaki vagy is barkó Gömörben; a déli palóc vagy göcsei Szalában s részint Somogyban és Veszprémben is; a duna drávai palóc Baranyában s az ormányságban a Dráva mellett, a csángó Moldvában; a székely Erdélyben; végre a jász-kun, de a mely a XVII. század óta nagy részben elváltozott. Alig hibázunk, ha e palóc nyelvjárásban keressük a közönségesen elveszettnek tartott hun vagy kun nyelvet; mindenesetre az közelebb áll a hun-magyar néptő régi nyelvéhez, melylyel részint még a XI. század emlékeiben is találkozunk, mint ama másik nyelvjárás, melyet Constantinus a magyarok másik nyelvének nevez, s melyet mi elökelőleg magyar, vagy különböztetés okáért ujmagyarnak nevezhetünk.“

Im e szavakból láthatni, hogy a palóc név hajdani keletében nem mintegy speciális népágazat kizárólagos jelzője tekintendő, de gyüjtő név levén magába foglalta a székely, csángó, jász-kun sat. népcsoportokat is.

Gyüjteményünk keletkezéshelye Nógrádmegye Salgóvidéke – e tájnak kíván tűköre lenni, következéskép csak a nógrádi palóc ismertetését adhatjuk im e csekély vázlatban.

Vallásukra nézve általán a római hitet követik, honnan helylyel közzel ha találkozunk ágostai és helvét vallású községekkel bizton rá mondhatjuk, hogy az előbbi szláv, utóbbi pedig a Toldy által felfogott uj magyar néphez – ha tetszik nemzethez – sorolandó. Az egész palócság ismeretes vallásosságáról s szigorú erkölcsösségéről. Az ünnepnapokat hűségesen megszentelik, templomba szorgalmasan eljárnak. Felette szent nálok a hajadoni szűzesség, honnét 1850-ig igen kevés eset volt rá, hogy a hajadon elveszítette volna szívének zománcát lelkének tisztaságát; ma az ily eset nem ép ritkaság, honnét nem igen hibázunk, ha alapokát a házasság korlátozása és a szabadságos katonák tulnyomó számában keresendjük. Általában még most is uralg közöttök a régi patriarkális élet, az ugynevezett volt jobbágyok most is többnyire együtt lakoznak, némely faluban harminc negyven tagból álló család is tartózkodik egy fedél alatt; választván tekintettel a korra és ügyességre egy gazdát s egy gazdasszonyt, előbbit a kölső ügyvitel, utóbbit a belső gondokra, rendelkezésre. A gazdának – korra való tekintet nélkűl minden családtag kész köteles hódoló szolgája. Ő köt minden űzletet, vesz, ad, az engedetlent meg is fenyíti, mit az – sorsában megnyugodva tűrni tartozik. A komolyabb ügyeknél p. u. ingó, vagy ingatlan eladásánál az éltesebbek tanácsát s beleegyezését is tartozik kikérni. Az egyes köz tag jogi cselekménye – ha az a többség, s a gazda tudta s beleegyezése nélkül vitetett véghez, érvénytelennek nyilváníttatik. Ő vesz a többieknek ruhát, s egyébb szükséges tárgyakat, ő szemeli ki a házasulandó suhancnak jövendőbeli hitestársát, ő a parancs, a többi, hogy szavaival éljünk: „_az én cselédem_.“

A gazda mezei munkát – kivált tehetősebb családoknál soha – csak igen ritka esetben végez, farag szerszámfát, vagy az épületen, kerten igazit egyet mást, oltogat, nyes, s a többieknek kiadja a napi múnkát. Bizonyos időkben az egyes hadak, vagy felekezetek éltesebbjei meg is szokják számoltatni a gazdát. Ha nagyon részeges, vagy felette hanyag leteszik, s helyette a legalkalmasbbat választják. Különben a gazdai hivatal élethosszig a végső tehetlenedésig folytattatik.

Ime mintha csak a vérszerződés lebegne szemeink előtt! Ismerek egy volt jobbágy családot, mindössze valami 30 tagból, négy felekezetből állhat az egész, s az a különös, hogy az egyes felekezetek egymás iránt való rokonságukat sem tudják kimutatni. Bátran eljegyezhetnék egymást, de nem teszik, véteknek tartván ugyanazon családból házasodni.

Egy név, egy jelleg, egy erkölcs, egy tűzhely köti össze őket századok óta!

Egy pár évtől gyakoriak a válakozások. A család két, három sat. felekezetekre oszolva egymástól külön szakad, érdekből, hogy emancipálhassák magokat a gazda önkénye alól, s hogy több vagyont produkálhassanak. Ám – figyelve őket – a tapasztalat azt mutatja, hogy az elválást elszegényedés szokta követni.

Családi életük magán hordja a régi magyar életnek képét, kinyomatát. A férfi tegezi nejét, a nő _kied_-nek (kendnek) szólítja férjét, a gyermekek éldes szüléim névvel tisztelik szüléiket. A lakszobában, mit közönségesen háznak neveznek, semmi butorzat sincs egy asztalon, hosszúlócán s óriási kemencén kivül. A téli estéket többnyire a kemence előtt töltik, az asszonyok fonogatva, a férfiak pedig pipázva s beszélgetve. Beszélgetésök tárgyát a faluban előjött apró események, házasságok, időjárás s a termények minéműsége teszi. Éjfél után elszállingóznak a hálókomrába, – miután jósort imádkozott, többnyire legutólszor tér nyugalomra a legöregebb nő, a családfő neje, vagy a gazdasszony; már akkor van 1–2 óra is midőn ez lefekszik, és a hajnali első kakasszóláskor már ismét talpon van, legelőször tüzet gyujt a kemencébe, aztán felkölti a többieket is s hozzáfognak a fonáshoz. Egy kettő még álmos is közűlök, s kegyetleneket ásít, száját kezével veregetvén.

A fiatalságnak a hosszas téli estéken egyetlen mulató helye a fonóház. Ez közönségesen egy kibérlett hely, melyet a tél beálltával közös akarattal bérlenek ki, s érte mindenik tartozik fizetni valamit, vagy nehány fő kendert, vagy búzát, főzeléket (ázalék) sat.

A mint a lányok dolgaikat végzik, cifra guzsalyaikat magokhoz vévén itt jelennek meg, hol már akkor nehány éltes asszony is helyet foglalt a kemence előtt; midőn jó sokan összegyűltek, dalólni kezdenek, s ekkor a legények is szállingóznak befele, mindenik szive választottja mellett foglalván helyet; s jaj azon leánynak kinek a fonóházban nincs mulattatója! Fel sem veszik mintha ott se volna, vagy csak lenézés tárgyául tűzik ki a többi leányok. A legények megérkeztével van dal, meg dal, tréfa, egyik élc a másikat éri, végre ebbe is bele unván, a kemence megől megszólal az öreg mesélő, hogy az ifjabbak képzelődését a tündér világ bájkörébe kalandoztassa, ezen aztán itt ott jót kacagnak, majd sóhajtanak, olykor könnyeznek, míg ismét a legderültebb nevetésben törnek ki.

Ilyesmik történnek a fonóházban, ezenkivül itt történnek az ismeretségek, itt köttetik a szerelem; mert a fonóházban más falubeli legények is megjelennek. Két óratájban aztán szétoszlanak, haza mentökben mindenik lát egy egy kisértetet elhaladni maga előtt s ezt másnap reggel még esküvel is kész bebizonyitani.

Téli időben naponként csak kétszer étkeznek reggel és este; a mikor a ház gazdasszonya feltálalja az eledelt, aztán legelőször a családfő megszegi a kenyeret s azt tovább adván a férfi nép a közöstálból hozzálát az étkezéshez. Asszony ritkán ül az asztal mellé, kiki magának szed egy tálkára s azt elfordulva a többitől mintegy észrevétlenül akarja megélvezni. Legfelötlőbb étkezési módjuk: először a keményebb tésztás vagy husféle eledeleket költik el s csak azután kerül a sor a levesre, mit ők általán lé néven neveznek; innen azon enyelgő megjegyzés a lakodalomról: „_olyan hires lakzija vót hogy a lé is hétfélyi vót benne_.“

Legkedvesebb eledelök a hus, aztán a ganca, bukta (mindkettő tészta étek) végül a mákos ferentő (mely hasonlit a réteshez primitiv kiadásban) s a mákoscsik (mákos metélt). Mindezek lakomáknál, keresztelőknél, stb. különösen szerepelnek s kivált a mákosferentő lakodalomból el nem maradhat.

Testökre nézve mindkét nembeliek eléggé kifejlettek, a nők különösen eredeti magyar s hóditó külsejüek. A leány tiszta, öltözete ragyogó, kedveli a magossarku piros csizmát, rózsaszinkelméket, hajafürtébe isten tudja mennyi cifra pántlikát befűz, nyakán garályist (nyakék) ujjain öt hat rézgyűrőt (gyűrű) visel, mikkel többnyire mátkája szokta megajándékozni. Ha templomba megy, rézkapcsos imakönyvét százszorszép kendőjébe hajtja s hóna alá helyezi, másik kezébe piros csizmáját fogja s így ballag a távolabb eső filialis helyekről is mezitláb, s csak a templomajtó előtt huzván fel csizmáját. Fiatal menyecske legfőbb díszruhája a rókásmente. A nők többnyire fiatal korukban szoknak férjhez menni, s a csinosságot, tisztaságot mindig, a szépséget pedig igen sokáig megtartják. A férjezett nő még jó darabig le nem veti cifra ruháit, s csak midőn a 35–40 évet betöltötte, ölt komolyabb barna szinü öltözéket. Férjét felette becsüli, örömest tűri szitkait, gáncsait sőt veréseit is, csak férje tul ne lépjen a házasság céljának korlátain.

A férfiak szinte eléggé kifejlettek szép külsejüek. Megtermettebb szállasabb legénységet alig látni országszerte mint itt. Az öregek általán vállig érő göndör hajat viselnek, bajusz, vagy barkó felette ritkaság az egész vidéken, tiszta sima arcot szeretnek hordani. A fiatalság öltözete kanász kalap, bőujju ing, pitykés veres mellény, térdigérő bő gatya, cifra szűr, hosszu száru csizma. Kedvenc bokrétájuk az árvalányhaj s az ugynevezett szentkuti bokréta. Melynek története következő: május első reggelén a legény májfát állit a kedves ablaka elé, a lány annál jobban örül mennél magasabb az oda állitott fa; mert a fa nagysága többnyire a legény szerelmének fokozata, Pünköst napján aztán – mikor országos bucsu zarándokol a Verebély helység mellett levő szentkuti kolostorhoz – a szerelmespár is hűségesen lerándul, s itt a leány mintegy viszonzásul a májfáért csinált virágból himzett bokrétát vesz szeretőjének, melyet az jövő májusig, vagy ha addig éppen véghez menne, lakodalmáig hord. Ha azonban az ifjunak komoly szándékai vannak az éj leple alatt egyszer kétszer megjelenik a lányos háznál; később bemutatja magát a szülőknek is, s ha ezek szivesen látják, kérőket indit a házhoz, a kik ékes szavakban előadják kivánságukat, ha meghallgattatnak nem sokára megtörténik a kendőlakás, mely nem áll egyébből minthogy a szerelmesek kendőt cserélnek melybe diót vagy almát kötöttek.