Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról

Mivelhogy azonban még sem voltam mindenütt s könnyen megeshetik, hogy amit némely nemes helységről elmondtam, az annak zokon eshetnék vagy hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor, – egyszer mindenkorra kijelentem – a szomszéd faluban történt.

HUMOR AZ UTCÁN.

God made the country, and man made the town.

Cooper.

Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az isten jó kedvében teremté és talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az isten alkotásánál jó kedvének felét neki kölcsönözte s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és országgyülési termekbe, a temetőkbe sőt még az utcára is.

A fölvett cimhez ragaszkodva csak keveset szólhatunk az egyszerü falukról, hol minden duzzad az üde költészettől, hol az utcákat keresztül-kasul egyforma cégtábla- s fölirat-nélküli alacsony házak szegélyezik. A humor ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond önmagáról.

Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitüzött boróka-csutak is. Kényesebb falukban „Becsali“, „Gondüző“, „Betekints“, a furfangos neve a csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy: „ma pénzért, holnap ingyen.“

Ezenkivül nyomatott betüt már csak a biró házán látunk a fekete táblán, melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti szinüvé előmozditott oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben.

A faluk architecturája mind különböző, de jelentéktelen módositásokkal. Néhol a tüzfal-homlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép számára, (legalkalmasabb ember erre szent Flórián); másutt ezek helyére cifrázott deszkázat jő, mig ismét másutt leér a zsupfedél karimája egész a ház szeméig, a két ablakig, mely közt legfeljebb a tulajdonos nevének szines kezdőbetüi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszoruban, módosabb kőépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban:

„Ezt a házat épitette Fazekas András Itt helyben A saját erdejéből hozott fából.“

A magyarokénál sokkal szebb és jellemzőbb a székely házak fölirata:

„Öröm és békesség a bejövőknek, áldás a kimenőknek!“

mely aztán nagyobb világosság okáért következő vendégszerető verssel egészittetik ki a tulipántos, szélesfejü szegekkel kivert kapun:

„Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe, Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be.“

Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be, azóta nincs értelme e soroknak s kezdenek az uj kapukról lemaradozni.

E helyen kivánom megjegyezni, hogy nemcsak az épitészeti izlés változó falvainkban, hanem, ugyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más közmondások, különböző észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál, mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem meg az ebeckiekről, hol közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci embernek, a legszegényebbnek is gyönyörü lovának kell lennie, az istálóját épiti előlre cserépfedél alá, faragott kövekből, mig a formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott amiért „nem lett ló.“ A jámbor zsélyi lakos I. Napoleon észjárása után indul s abban találja ambitióját, ha minél több gyermeke van; a világért sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár irásban oda bigyeszteni a neve után, ha teheti: „Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja.“ Már az óvári palócban nincs ily tökéletlen hiuság, mint igazi bocskoros nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épit, hogy télben legyen hova tenni a melegitő kemencét, mert a hideg a nemes embert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a keresztény időszámitás, elég ha oda jegyezi az utódoknak:

Épité Kéry Pál de eadem, A restoráció utáni tavaszon.

Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen irtam e cikkemet, mert akkor módomban lett volna a kis-ujfalusiak hires föliratát gyüjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amiből világosan bebizonyitható, hogy a nemes előljáróság nem járt el teljes bölcsességgel, midőn az emlitett, emberemlékezet, óta elő nem fordult kemény tél (négy ember fagyott meg Kis-Ujfaluban) megörökitését akként eszközlé, hogy az e célra begyült összegen kihozatván a városi vésnököt, miután kőtáblára már nem futotta, egyhangu megállapodás folytán, a falu közepén lévő nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes versekben örök emlékezet okáért.

De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisujfaluban H. hires malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe került s még ki is gunyolták. Erre szól hát büszke válaszul:

„Ezt a malmot csinálta Ezékiel de Harcsa. Ahogy csinálta, ugy megcsinálta.“

Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen eszmetársitásból eredt felirat:

Ennek a falunak „Innám“ a neve.

Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a keresztfára szegezve, kinek az illető piktor, kopjával átvert vérző szivét a jobboldalára festette. Akadtak olyan müértők Inámon, kik idők jártával rájöttek e hiányosságra s hogy a hibás müvet kiigazitsák, vasvillával átszurták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes.

A szent képek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katholikus helyeken, ugy hogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta ugy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épitett diszes kápolna egy később elvesztett határigazitási per miatt a szomszédos karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segiteni máskép, csak az alábbi fölirattal:

„Adatik tudtára mindeneknek akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel ámbátor a Karancsiakénak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi határunkat őrzi innen.“

Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyü, boldog falukból, a lármás, fényes, fővárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reclam vegyül. Itt selyemben jár a poezis, a humor pedig tricotban, csörgő sipkában, vagy – meztelenül.

Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár „Humor az utcán“ a cime, még sem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel biró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintányéroktól kezdve a borbély-mühelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert senki sem mentt tőlük, szeretetreméltóan tünvén föl, kárhoztatás helyett mosolyt fakasztanak.

Köteteket lehetne irni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak, de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szoritkozunk, maga a tárgy gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyitására irányul, mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elő az utcán nálunk (az ugy történik mindenhol), de összegyüjtvén nehány jellemző vonást, nem egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbbé jelentékeny oldalról is – sajátságainkhoz.

Mint föntebb megjegyzem, semmi közünk a meztelenségekhez épp ugy nem, mint az együgyü vagy a helyes irással farkasszemet néző föliratokhoz; még kevésbbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni, mik monumentális épületeken és müveken lehetnének, mint azt Spanyolországban találhatni, nem csak az épületeken, de még az egyes iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradtságért, mert alkalmasint megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettőt ne emlitsek. Egy dom fölirata a következő:

Az ég kapujánál cipőt árulnak, Mert az angyalok mezitláb járnak.

Költői és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell végződnie a hiuságnak, mely a templom kapujánál ismét utját fogja állni a kijövőnek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor:

„Ok nélkül ki ne huzz, becsülettel tégy a hüvelybe!“

Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem ered közvetlen a néptől, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem kis föladat az most már a fővárosban, mióta a müizlés, divat, ildom és a terjeszkedő müveltség kiszoritotta az őszinteséget, az ős eredetiséget, a gondolkozást pedig megesztergályozta simának.

A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erősebb fajait képviselték (Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyu, Kecske, Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedő elemhez tartozván (füszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a jeges medvéhez stb.), ma már aristocratikus nevü hotelek uralkodnak, a cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak; mind ugy jelennek meg az utcán, mint egy jól nevelt gentleman a salonban, begombolkozva csinosan, kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek figyelmét vannak hivatva fölkölteni.

Különösen igy van ez a világvárosias arcu belvárosban; hol legföljebb egy-egy Teleky-dijra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedő mosoly, ha szeme a következő tartalmu hirdetésbe botlik a füszerkereskedés ajtaján: