Ne bántsuk egymást: Ujabb tréfák

PALLAS IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA.

Pallas részvénytársaság nyomdája Budapesten.

ELSŐ RÉSZ. KÉPES BESZÉD.

KÖNNYEK.

(Karácsonyi legenda.)

A költő kényelmesen leült a kávéház asztala mellé, maga elé húzta a csészéjét, egy szem cukrot tett bele, aztán sírni kezdett. Szépen, egyenletesen sírt, előbb a jobbszeméből, aztán a balszeméből, a csészét ügyesen alátartotta. Mikor tele lett a csésze, megtörülte szemeit a szalvétával, fölkavarta a csészét és jóízűen szürcsölgetni kezdte.

A szomszéd asztalnál magas, hórihorgas úr ült és figyelmesen nézte a költőt. Egyszerre fölállt és átlépett az asztalához.

– John Devil vagyok – mondta röviden.

– Az ördög? – kérdezte a költő kiváncsian.

– Családi viszonyaim talán nem tartoznak ide – jegyzete meg a hórihorgas úr hidegen. – Egyébként üzletember vagyok és üzleti ügyekben járok Budapesten. Mit csinál ön itt?

– Láthatja. Uzsonnázok, sőt mondhatnám ebédelek.

– És ez mind eredeti?

A költő vállat vont. Mr. Devil fölemelte a csészét, megszagolta, bemártotta egyik ujját és megízlelte. Bólintott, aztán megnézte az óráját.

– Félóra mulva utazom Manchesterbe. Nem szeretem a hosszú tárgyalásokat, tehát egészen kurtán megteszem önnek ajánlatomat. Ön szállít nekem ebből a folyadékból havonta két-három litert, literenkint hatszáz dollárért. A pénzt manchesteri gyáram bank-osztálya folyószámlára utalja ki önnek havonta, előre. Az első részletet már e hó elején megkapja. Küldeményét legkésőbb jövő hó tizenötödikére várom. Ajánlom magamat.

John Devil eltűnt és a költő megdörgölte szemeit.

– Butaság – mondta idegesen.

Elsején azonban pontosan megkapta a jelzett összeget. Első elragadtatásában odáig volt az örömtől: kabátot vett és fehérneműt, kibérelt egy puha kis fészket magának, szenet vásárolt és élni kezdett.

Egy hét mulva lelkiismeretfurdalás fogta el. Itt az ideje, hogy szállítson valamit a kitünő John Devilnek, a terminus közeledik.

Este tehát korábban ment haza a klubból, ahová beiratkozott, jól befűttetett a kályhába, megvacsorázott és fölvette pyjamáját. Aztán az iróasztal elé ült, odahúzott egy finom mokka-csészét, tett bele egy kockacukrot, fölnézett a plafonra, hogy most dolgozni fog.

Várta a könnyeket, de hogy öt percig semmi se jött, nyugtalanul nyomkodta meg a szemeit.

– Na, mi ez? – mondta zavartan.

De még mindíg nem jött semmi.

– Gyerünk csak, – mondta a költő idegesen és sértődötten – hát mi lesz?

Legörbítette a száját és hangosan sopánkodni kezdett.

– Oh, én szegény, szerencsétlen, apátlan, anyátlan, elhagyott, boldogtalan, nyomorult féreg, – mondta a költő egyre hangosabban – oh, én szegény koldus…

Hiába, semmi se jött. A költőt rémület foga el. Hiszen így nem tud szállítani semmit John Devilnek, a jó életnek lőttek. Vadul és kétségbeesetten nyomkodni és masszírozni kezdte a szemeit, fölülről lefelé és lihegett hozzá.

– Ez így nem megy, – mondta végre – nem lehet becsapni az öreget, látja, hogy nem vagyok koldus. Másra kell gondolni.

Percnyi szünet után újra kezdte.

– Oh szegény, boldogtalan emberiség, óh mennyit szenvedsz el, ha meggondolom… Szegény, szegény embertársaim…

Figyelmesen várt, de egyre fokozódó rémülettel vette észre, hogy a szeme egyre szárazabb lesz, a szája pedig máris kezd visszafelé görbülni, sőt fölfelé, akárhogy nyomogatja vissza. A szíve összeszorult az ijedségtől, mert érezte hogy a gyomra gyanusan hullámzani kezd.