Névtelen vár (1. rész) Történelmi regény

A hó olyan sűrűen esett, hogy a ki ezt a csendes utczát látta, azt hihette, hogy Szentpétervárott van; pedig ez a rue des Ours, a St. Martin út egyik mellékutczája.

Az utcza egészen üres, a minek talán csak az az oka, hogy a párisi nem szeret a hóesésben kóborolni. Lehet, hogy még egyéb oka is van. A rue des Ours különben sem igen járt hely, s maga a St. Martin főút is arról van megjegyezve, hogy hét órától fél tizenkettőig tökéletesen csendes, a míg a szinházból hazatérő hintók el nem kezdenek rajta végig robogni. Gázvilágításnak még híre sincs.

Egy pislogó olajlámpa küzd a széltől lobogtatva a sötétséggel, egyike előtt azoknak az ódon házaknak, a mik még a régi Párist képviselték. Az alacsony kapubejárat előtti mély fülkében látható még annak a boldogságos szűznek a kőszobra, melyet egy katonája a Frondenak, abbeli dühében, hogy minden pénzét elvesztette koczkán, tőrével meghasított. Természetesen szörnyű halált halt az istentelen, a hogy az a «madonne aux medaillons» öt emlékpénzén meg van örökítve. Mikor a szél arrafelé lobbantja a lámpa lángját, előtünik egy pillanatra az időtől megbarnult szobor. Mikor pedig a másik oldalra lobbantja a szél a lámpavilágot, akkor egy didergő kis leány alakját tünteti elő, a ki reszketve húzza meg magát a kapumélyedésben. Egész alakja egy durva, veresből megfakult gyapot nagykendőbe van burkolva, a mi elég nagy arra, hogy még a lábait is betakarja.

Egyszer-egyszer a hópelyhek ködfátyolából egy durva szövésű blouseba öltözött férfi alakja merűl fel, de soha sem kerül egész a lámpavilágig; hanem a mint a kapu közelébe ér, megfordúl, s visszamegy. Azután megint előjön. Ugyan különös időt választott a sétálásra.

Az órák tizet ütnek. Ilyenkor minden hazafi és becsületes honpolgár, a ki a St. Martin negyedben lakik, otthon van már s olvassa a «Moniteur»-ből azokat az erős czikkeket, a mik az angolokat oly kegyetlenűl letromfolják; ha jön is egy pár elkésett vándor valahonnan, azoknak a léptei nem hangzanak a friss hóban s közeledtüket csak a kezükben hozott kézilámpás teszi észrevehetővé, a mi nélkül tisztességes ember e század elején nem szokott kimenni, s ha a kávéházból hazatért, elővette a zsebéből, felnyitotta, meggyujtotta benne a viaszgyertyát, s ez által igazolta, hogy nem bolt-feltörő és nem összeesküvő.

Az egyik férfi magas, széles vállú alak, szabályos vonásain kemény zárkózottság kifejezésével. Simára borotvált állán gömbölyű gödröcske. Szemöldei igen sűrűk és egyenesek; arczába kétfelől félhold alakúra idomított pofaszakál vág be. Fején bozontos szőrű magas kásztor-kalap van, lábain letűrt szélű fénymázos csizmák, abban a kezében, a melyikkel a vállán keresztülvetett köpenyét felemeli, tartja egyúttal a rézlámpást, s a másik kezében egy hatalmas görcsös fütyköst csóválgat, a minő ezen időkben általános divat volt.

A másik férfi, a ki az első nyomában lépeget, alacsony, köpczös ember, fején csókaorru kalappal. Hosszú redingotja alul még hosszabban kinyúlik a sarkátverő frakk két szárnya, a kifityegő selyemzsebkendővel. A hátulsó férfinál meglátszik az az igyekezet, hogy az előtte menőnek a sarkára tudjon lépni, míg az első mindent elkövet, hogy azt meg ne engedje történni.

A mint a lámpavilágtól belobogtatott kapu elé ért a magasabbik polgártárs, ott úgylátszik mindkettőjük versenyfutása véget ért, s kezdődtek az előintézkedések a kapun bemenetelre. Még akkor nem voltak azok az álmatlanságra elitélt gályarabok feltalálva, a kiket kapusoknak nevezünk: legfeljebb az úri palotáknál. Tisztességes ember magával hordozta a kapukulcsot, s maga nyitotta ki a kaput.

A szegletbe huzódott kis leány ekkor elkezdett szöpögni.

– Nézze csak! Szólt a magasabb férfi. Valami kis leány.

– A bizony. Hát mit akar ön itt kicsike? kérdé az alacsonyabb férfi, lámpájával törekedve megvilágítani a gyermek arczát.

Az pedig most már hangos sírásba tört ki.

– A mama! Én a mamához akarok!

– Hát ki az ön mamája? kérdé a magasabb férfi.

– Az én mamám a grófné.

– Hogy hívják? Micsoda grófné?

– Azt nem tudom.

– De hát hol lakik?

– A palotában.

– De micsoda utczában?

– Azt nem tudom.

– Igazi párisi leány, dörmögé közbe az alacsonyabb férfi. Azt tudja, hogy anyja grófné és palotája van; de hogy kinek hívják s melyik utczában lakik? azt fölöslegesnek tartották neki betanítani.

– De hát hogy kerül ön ide, kis comtesse? kérdé ismét a magasabbik.

– Hát a Diána tudja.

– Kicsoda az a Diána?

– Ki volna? A mamának a Diánája.

– Engedje csak, szólt az alacsonyabb férfi. Én hadd kérdezem ki. Az a Diána valaki, a ki önt öltözteti, nemde?

– Ellenkezőleg. Ő vetkőztetett le. Nézzék csak. Nincs rajtam egyéb, mint ez a cotillon, meg ez a csunya nagykendő.

S azzal széttárva a veres nagykendőt, a mibe burkolva volt, megmutatta, hogy milyen könnyen van azon alul öltözve. Valóban nem volt rajta egyéb, mint az a fehér öltönydarab, a miben nem szokás az öltöző-szoba küszöbén átlépni, s a minek a nevét, eddigelé ki nem nyomozható okokból, a mai világban a füzértáncz számára találjuk lefoglalva.

A gyermek lehetett valami nyolcz esztendős; azon idők divatjában a kis leányok is épen olyan hosszú, testhez símuló szoknyákat és ingeket viseltek, mint a nagymamáik.

– Ah, szegény gyermek, szólt erre egészen elérzékenyűlve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kis leány vékony szattyán czipőcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a karjára s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni: Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!

– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? kérdezé tovább az öreg férfi. Hogyan kezdődött ez? mondja csak.

– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.

– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.

– Hát persze az; mi lenne más?

– No mert lehetne istenasszony is, vagy vadászkutya.

– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a marquisékhoz. Szépen felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karpereczemet és nyaklánczomat is feltegye. A Diána a helyett elhozott ide ebbe az utczába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karpereczemet, nyaklánczomat, függőimet, s én nem tudom mért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?

– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e, mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: «már most mit csináljunk mi ezzel a történettel?»

– Itt az utczán csak nem hagyhatjuk ezt a szegény gyermeket. Az embertelenség volna, szólt az ifjabb.

– Pedig magunkhoz vinni is bajos.