Névtelen vár (2. rész) Történelmi regény

Mikor a haza áldozatokat követel: igaz honfinak kötelessége azokat meghozni, bármily nagy lemondásba kerüljön is.

Így tett Drávakereszturi Görömbölyi Bernát alispán úr s, a midőn a megye rendei részéről kötelességévé tétetett, hogy az 1808-ki országgyűlés 2-ik törvényczikkelye 1. §-ának és az azt követő paragrafusoknak személyes megjelenésével is érvényt szerezni serénykedjék.

A feladat ez volt: megjelenni személyesen azoknál a «potior»-oknál, a kik a 3. t. cz. 17. §-a értelmében a «lustratió» alkalmával saját becses személyeik és illetőleg lovaik helyett a «birsagium»-ot küldték meg: az ötven nehéz márkát.

Ezek közé tartozott Vavel Lajos.

Az alispán feladata volt e refractariusokat patrioticus argumentatiokkal ad meliora capacitálni.

Az áldozat pedig abból állt, hogy arra az időre, a mit e czélból a Névtelen Várban eltölt, a pipázásról le kell a tekintetes úrnak mondani.

Elszánta rá magát.

Jövetelét megelőzőleg levelet írt a grófnak, egész cordiálisan előadva multkori gyors visszavonulásának indokait s bejelentve hivatalos látogatását; nem hagyta említetlenül a fatalis labodafőzeléket és a békaczombokat sem.

Szokás szerint adomával köszönte be.

– Úgy teszek, gróf úr, mint az egyszeri légátus, a ki az első kinálás után hasztalan várva az óhajtott másodikra, maga szólítá meg a házigazdát: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

Vavel ezuttal mosolygásra kényszeríté az arczát; helyre akarta hozni a multkori gorombaságát ily tekintélyes férfival.

– Szívesen látott vendégem az alispán úr.

– Ugyan kemény időnk van már novemberben.

– Egészséges idő egészséges embernek.

– A gróf úr az utóbbi időkben betegnek méltóztatott lenni.

– Nem én. Tudtommal semmi bajom sem volt.

– No mert onnan gondoltam, hogy nem méltóztatott eljönni a nagy lustratióra, hanem az ötven nehéz márkát tetszett megküldeni.

– Engedelmet kérek, hogy egy kérdéssel eléje vágjak a tekintetes úrnak. Sokan jelentek meg azon a lustratión?

– Az alsóbb rendű nemességből elég számosan, hanem a főnemesség távollétével ragyogott. Ezt én az insurrectionalis törvény 3. czikkelye 11. paragrafusának tulajdonítom, mely megtiltja a nemes felkelőknek bármely arany és ezüst ékszert viselni öltönyeiken. A mi pedig azon czélból hozatott, hogy egyrészről a pompában való vetélkedésnek eleje vétessek, másrészt pedig az ellenségnél is a rablási ösztön csillapíttassék.

Vavel Lajos e szókra nem fojthatta el az önként jövő cholericus nevetést.

– Tehát alispán úr azt hiszi, hogy én azért nem álltam elő magamat mutogatni, mert nem szabad arany gombokat és mentekötőt felraknom a dolmányomra és kaczagányomra?

– Egyéb okot nem tudok találni.

Vavel gróf kezdte észrevenni, hogy az alispán ironiázik.

– Hát megmondom én a magam részéről az igazi okot. Nem mentem el a lustratióra, mert tréfának és gyermekjátéknak tartom a meghozott törvényt, a mely mindjárt ezzel a mentalis reservátával kezdődik: «a magyar nemesi fölkelés csak akkor hivandó föl, ha kültámadás veszélye forog fönn», – tehát ezt a fölkelő sereget előre felkészíteni, feltanítani, fegyverben gyakorolni nem lehet; – azután: «akkor is csak azon esetben, ha a támadó ellenség oly hatalmas volna, hogy annak a rendes császári királyi hadsereg ellent nem tudna állni». Azt pedig, hogy az ellenfele hatalmasabb, minden hadvezér csak akkor szokta megtudni, mikor már erősen megverték. Tehát a magyar nemesi fölkelésnek az lenne a feladata, hogy készületlenül, gyakorlatlanul álljon elő akkor, mikor a rendes hadsereg nem képes helyt állni a hatalmasabb ellenségnek. – Hisz ez gúny! – S milyen az egész szervezés? – Minden nemes, a kinek 3000 forinton felül van a jövedelme, lovas lesz, a kinek azon alul van, az gyalog; – tehát nem a képesség határoz, hanem az erszény. – Minden város ád egy lovast s azt maga szereli fel. Szép svadrony lesz belőle! A nemes urak maguk hoznak hazulról puskát, kardot. Azokat a jámbor vadászfegyvereket, a mikkel a compossessor urak a nyulakat ijesztgetik a tarlón, a franczia bayonetekkel szembeállítani! Mikor mind ez megvan, akkor határozni fog minden vármegye, hogy milyen egyenruhába öltöztesse a maga nemességét? Akkor azok maguknak tiszteket választanak, mint a vármegyén alispánt, szolgabírót: nem kérdezve, hogy ki ért a had felállításához, vezénylethez, fegyvergyakorlathoz? kinek van hősi bátorsága, tapasztalata? hanem azt, hogy kinek van fényesebb neve, vagy ki tud jobban itatni? S ezeket indítani el oly hadsereg ellen, melynek tisztjei a csaták tűzkeresztségében szerezték vállrózsáikat! – Ah, uram! Ez egy rettentő merényletnek tünnék fel egy nemzet szine java ellen: ha a kivitelben tréfának nem bizonyulna be. A hadviseléshez legelőször is pénz kell. Ezt elfeledték az ország rendei megszavazni. Önöknek nincs pénzük. Ezen elmulik az egész veszedelem. A nemesi felkelő sereg addig elmegy, a míg a tarisznyában tart a hazulról elhozott tepertős pogácsa; mikor az elfogyott, hazamegy. Ágyút sem kell ellene elsütni. – Tréfának veszi ezt a dolgot minden ember. Törvényhozók és hadvezérek. – A lustratiót, azt a tréfát, hogy minden nemes menjen fel a megye székvárosába bemutatni, hogy van kardja és puskája, vagy hogy tud lovon ülni, a mi svábjaink igen találóan elnevezték «Lustreisio»-nak. Ne beszéljünk róla többet. – Ha egyszer egy igen komoly dologról lesz szó, akkor higyje uram, és tartsa meg adott szavamat, hogy az első hívásra ott leszek az elsők között, a kik a nagy tragœdiát kiegészíteni sietnek; hanem a komédiát nézni sem szeretem, nem hogy játszani benne. – Hagyjuk ezt a bohóságot. Azt mondom én alispán úr, hogy mulassunk valami okosabb tárgy felett. – Van ebben a házban egy csendes kis pinczebolt, ott vannak hatalmas jó borok, pompás jó Latakia…

– Mit? Latakia? Hisz az dohány!

– Még pedig török. Oda bevesszük magunkat, quaterkázunk, adomázunk és fumigáljuk a világot.

– Hát a gróf úr is dohányzik?

– Igen biz én, csakhogy az arra rendeltetett helyen és nem a szokott öltözetemben.

– Ahán! Hogy azt más valaki meg ne érezze.

– Természetesen.

– De hisz akkor egy makulányi igazság sincs abban a mendemondában, a mit a gróf úrról a rosz nyelvek elhireszteltek; mert a hogy én azt a bizonyos úrhölgyet ismerem, az ugyan meg nem ijed a dohányfüsttől: láttam én azt már olyan dohányfüstben is helyt állani, a hol az ember nem ismerte meg, hogy ki ül átellenében s még csak nem is köhécselt tőle. Ez nem lehet a gróf úr donnája. A ki felől ugyan őrizkedni fogok többé kérdezősködést intézni, a mióta a gróf úr meg akart duellálni az első kérdésem miatt, hogy ijedtemben a kapufélfától vettem búcsut. – Nem, erről nem szólok többet! Hanem az a másik donna: az mégis szeget ütött a fejembe. Az mindenütt nagy mértékben pártjára kel a gróf úrnak s kész magát exponálni miatta. Ezuttal is, ha ő nagysága rá nem beszél, hogy jőjjek a gróf úrhoz személyesen, elhalmozva a gróf urat annyiféle magasztalásokkal, a mennyi egy embernek sok is: hát a főbirámat küldtem volna magam helyett a «sigillum compulsorium»-mal. No ez a nagy buzgóság nekem mégis gyanus dolog attól a másik donnától!

Vavel Lajos nem haragudott meg; nevetett.

– Spectabilis most mindjárt úgy jár velem, mint az egyszeri kritikus, a ki a concert végén megkérdez egy mellette álló urat: «Ugyan ki az az énekesnő, a ki olyan borzasztó hamisan énekel?» – «Az az én feleségem». – «Nem is azt akartam mondani, hanem az a másik hölgy, a ki zongorán kiséri, az játszik kiállhatlanul: vajjon ki lehet?» – «Az az én testvérem». – «Ezer bocsánat, tévedtem: a zenemű hibás; ugyan ki csinálhatta azt az ostobaságot!» – «Én magam!»

Bernát úr meg volt hódítva. Ez a gróf nem csak pipázik, de még adomázik is. Hisz ez talpig derék ember. Ezzel régen meg kellett volna már ismerkedni. Titokban iszik, titokban dohányzik és titokban szerelmeskedik. Ezek mind olyan clandestinumok, a mik ellen az administratiónak nem lehet kifogása.

Hát még mikor a boraival és a konyhájával megismerkedett a grófnak, odalenn, abban a kis pinczeboltban a torony alatt! Szó sem volt hüllőkről és nyáladék kagylókról: becsületes, zsiros, tömör, harapni való ételek kerültek az asztalra; egészen a gyomor nemzeti kivánalmai szerint elkészítve. S a minek legkevésbbé volt szűke, a magyar asztal legdrágább fűszere, a tréfás adomázás. Azokban a gróf ép oly kifogyhatatlan volt, mint az alispán, a ki kénytelen volt megvallani, hogy a gróf az első ember a hazában, a kinek ő, az adomák Nagy Mogulja, az elkezdett adomájának a végét nem tudja előre elmondani. Aztán pontban tizenkét órakor ebédel, mint minden romlatlan keblű magyar. S iszik a vendégével tiszta lelkiismerettel. S mikor pedig rágyujt, azt teszi egész férfiui önérzettel.

Ebéd vége felé olyan nagy lett az alispán bizalma a grófhoz, hogy még egy áldomást is mert indítványba tenni. Az pedig veszedelmes áldomás volt, a miért a «szállok kendnek!» felhivásra könnyen megeshetik, hogy az embernek pisztolylyal «állnak eléje!»

«Nem mulaszthatom el, hogy mint e várnak vendége, poharat ne emeljek ennek bár ismeretlen úrnőjére; s minthogy nem tudhatom, hogy egy e vagy kettő, ennélfogva emelek mindjárt két poharat. Vivant!»

A gróf nobel ember volt: a hogy Sátán Laczinak megmondá, hogy nem szokott ő olyan emberre rálövöldözni, a kinek ő egyszer az asztalánál poharat töltött, úgy ezt a regulát ezúttal is observálta, s maga is két poharat vevén a kezébe, mind a kettővel koczintott ez áldomásra s kiitta mind a kettőt körömpróbáig.

A poharazás végével Bernát úr egészen elérzékenyedett. Biztosította a grófot pártfogásának teljes mértéke felől.

– Még egyszer találkozni fogunk az életben, mondá, megszorongatva szíves házi gazdája kezét.