Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet

ELŐSZÓ.

E mesegyüjtemény a Magyar Népköltési Gyüjtemény uj sorozatának immár tizedik kötetete, igazolva, hogy népi költésünk bányájának gazdag ere, melynek feltárásában nemzedékek munkája váltja egymást, még mindig nem merült ki.

Távolról sem állítom, hogy a mit egy-egy uj kötetünk nyujt, az mind merőben uj. Sok darab csak változata az ismert réginek. Kivált a népmeséknél találkozunk lépten-nyomon ismerős inditékokkal, jól ismert helyzetekkel. Ezen nincs mit csodálkozni. Maga a világ mesekincse aránylag kevés motivum kombinácziójából áll; de azért a meseszövés, uj fordulatok teremtése, uj szinek, uj vonások felrakása elég teret ád az eredetiségnek, s hiba volna a tárgy hasonlósága vagy rokonsága miatt mellőzni a különben értékes s eredeti vonásokkal is biró változatokat.

Magáról e gyüjteményről fölösleges volna szólnom, a szakavatott gyüjtő a könyvhöz irt bevezetésében eléggé tájékoztatja az olvasót. Tájékoztatja nemcsak a mesékről, hanem a csángók történetéről s néprajzi sajátságairól is.

E kötet, mint gyüjteményünk megelőző kötete, szintén kizárólag népmesék közlésére szorítkozik. A bevezetésben ennek az eljárásnak az igazolását is megtalálja az olvasó. Ha a csángók népköltészete kötött formában csak szegényesen s minden eredetiség nélkül nyilatkozik meg, valóban helyesebb volt mellőzni a csekély értékü anyagot.

Vargha Gyula.

BEVEZETÉS.

A hétfalusi csángók mesekészletének költői és tudományos szempontból legértékesebb darabjait gyűjtöttem össze e kötetben. Az irántuk érdeklődő olvasó talán szívesen veszi, ha mintegy bevezetésképen némi tájékozást szerezhet magának arról a magyar néptöredékről, a melynek körében e mesék, ha nem is születtek, de mégis napjainkig fennmaradtak. Megkisértem tehát néhány lapon rövid, de eléggé tájékoztató képét adni múltjának és jelenének.

A hétfalusi csángók Brassó-megyében laknak és azért mondják őket hétfalusiaknak, mert hét faluban vannak megtelepedve. Mind a hét falu, név szerint Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszufalu, Tatrang, Zajzon és Pürkerecz, a Barczaság nevű síkság délkeleti szélén fekszik, a tömösi és bodzai szorosok közötti vonalon. Az első négy hosszú sorban egymás végébe épült, a másik három azonban kissé odébb fekszik. Ez utóbbiak nincsenek ugyan összeépítve, de mégis nagyon csekély távolságra vannak egymástól.

Hogy mikor keletkeztek e csángó községek, arra nézve nincsenek semmiféle adataink. Bizonyos csak annyi, hogy 1366-ban már léteztek, mert Nagy Lajos királynak egy ekkor kelt oklevelében már szó van róluk. Nem lehet azonban föltenni, hogy valamely messze múltban keletkeztek volna, mert a csángók sajátságos földbirtokviszonyai arra a következtetésre kényszerítenek, hogy falvaik csak a barczasági szászoknak 1211. évi beköltözése után keletkezhettek. Feltünő ugyanis, hogy a hétfalusi csángóknak nincsen szántóföldjük (vagy csak olyan kevés, hogy szóba sem jöhet) és évszázadok óta kénytelenek a két szomszédos szász község, Prázsmár és Szászhermány, fölös termőföldjét bérelni. Ezt a sajátságos körülményt alig lehet másképen magyarázni, mint úgy, hogy a csángók olyan időben kerültek ide, a mikor a művelhető föld már le volt foglalva, s azért kénytelenek voltak a síkság szélén, szorosan a hegyek lábán meghuzódni. Mert azt csak nem lehet föltenni, hogy birtokba ne vették volna azt a dúsan termő gazdátlan síkságot, hanem megelégesznek a köves házhelyekkel és hegyi legelőkkel, ha előbb lettek volna itt, mint a szászok! Még kevésbé hihető természetesen az, hogy önként átengedték volna a jövevény idegeneknek azt a termőföldet, a melyet ők az első foglalás jogán bírnak vala, ha már a szászok bejövetele előtt is itt lettek volna!

De honnan kerülhettek e csángók (valamikor 1211 és 1366 között) mai lakóhelyükre?

Ez is olyan kérdés, a melyre a történetírás – hiteles adatok híjján – eddig ugyan nem tudott válaszolni, de a melyet ma már eldöntött egy más tudomány, a nyelvészet. A székely nyelvjárások összehasonlító vizsgálata ugyanis kiderítette, hogy a hétfalusi csángó nyelvjárás minden lényeges vonásában megegyezik a Háromszék keleti síkságán, Kézdivásárhelytől délre elterülő székely községek nyelvjárásával. Ebből tehát az következik, hogy nincsen semmi komoly okunk arra, hogy e csángókban (a mint némelyek gondolták) valamely különös, talán besenyő vagy kún népfajtát keressünk. Nyelvjárásuk tanúbizonysága szerint nem lehetnek ők egyebek, mint elszakadt része annak a székely törzsnek, a melynek legnagyobb csoportja Kézdivásárhelytől délre telepedett le. (Ugyane törzsnek más csoportja Csikszereda környékére, sőt egy-egy töredéke a nagyküküllőmegyei Halmágyra és az udvarhelymegyei Zsomborra is elkerült.)

Az összes csángók (mert vannak tudvalevőleg Moldvában, Bukovinában és a gyimesi szorosban is csángóknak nevezett magyar néptöredékek) nyelvjárási és telepedési viszonyainak vizsgálata a csángó szó származását és eredeti jelentését is megfejtette. A kutatás egész menetét talán hosszas volna e helyen vázolni,[1] azért csak azon eredményének közlésére szorítkozom, hogy a csángó szónak eredeti, de ma már elfeledett jelentése: kóborló, vándorló, nomadizáló volt.

A hétfalusi csángók tehát olyan székelyek, a kiknek ősei még akkor is nomadizáló életmódot folytattak, a mikor a többi székelység legnagyobb része már meg volt telepedve és az állattenyésztésről áttért a földmívelésre.

A hét faluban való végleges letelepedésük úgy látszik kapcsolatban van a törcsvári királyi vár keletkezésével, mert a későbbi időknek számos oklevele bizonyítja, hogy Törcsvárának várjobbágyai voltak s községeiknek fekvése fölötte valószinűvé teszi, hogy telepítésük a tömösi, ósánczi és bodzai szorosok őrzése czéljából történt. Királyi várhoz való tartozásuk magyarázza meg azt is, hogy a Hétfalu politikailag sohasem tartozott a Székelyföldhöz, hanem az egykori (számos kisebb-nagyobb csoportból álló) Fehér-megyének volt egyik része.

Az 1498. esztendővel új, és kedvezőnek éppen nem mondható korszak nyílik meg a Hétfalu történetében. Brassó városa ugyanis ebben az évben 1000 forintot kölcsönöz II. Ulászlónak és ezért zálogba kapja Törcsvárát. A következő években több részletben 6300 forintra egészíti ki a kölcsön összegét, s ekkor Ulászló az egész törcsvári dominiumot adja neki zálogul, tehát a várhoz tartozó több más községgel együtt a hét csángó falut is. Minthogy utódai elmulasztják a zálog kiváltását, Brassó a kölcsön adott 6300 forint fejében háborítatlanul élvezi a várnak és hozzátartozandóságainak jövedelmét 1848-ig, sőt még azontúl is.

Kétségtelen, hogy a város ezen egész idő alatt joggal követelhette magának a Hétfalu lakosaitól mind azt a készpénzbeli, terménybeli vagy akár munkabeli szolgáltatást, a melylyel ezek Törcsvárának már akkor is tartoztak, mikor a vár még a királyok vagy erdélyi vajdák kezén volt. De Brassónak a XVI. sz. első évei óta meglevő számadásaiból kétségtelenül kitűnik, hogy a város jogtalan sarczolásokra is kihasználta a csángó községeken elég könnyen szerzett hatalmát, úgy hogy mai szegénységük és elmaradottságuk jó részben Brassó városától való szinte négy százados függésükben találja okát. Az említett számadásokból pl. kitűnik, hogy a város nemcsak a census ordinariusnak nevezett pénzbeli adót szedte tőlük, hanem mindenféle ürügy alatt minduntalan újabb és újabb rendkívüli adókat is vetett ki rájuk. A csángók ezenkívül természetesen dézsmát is fizettek a városnak, még pedig az összes gabonaneműek, továbbá a len, a gyümölcs, a bárányok és a méhek után. Igaz, hogy más jobbágyok is adtak földjük terméséből tizedet, a hétfalusi csángók azonban szántóföldjeik tulajdonosainak, a szászhermányi és prázsmári szászoknak, már úgy is fizették az úgynevezett taksát, a dézsmával tehát valójában kétszeresen voltak megterhelve. 1848-ban megszabadultak ugyan úrbéri tartozásaiktól, de a város sem járt rosszúl, mert 346.772 frt 92 krt kapott az államtól úrbéri kárpótlás czímén, s így már ezzel is busásan megtérült Törcsváráért és tartozandóságáért való minden egykori kiadása.

Valószínű, hogy a census ordinariust és a termények után való tizedet a Törcsvárához tartozó községek már akkor is fizették, a mikor még várnépek voltak, a vár pedig még nem volt Brassó birtokában. A malomjog és a korcsmajog azonban a XVI. században, sőt azontúl is még sokáig bebizonyíthatólag a községeké volt, de a város a XVIII. század folyamán véres erőszakkal mindkettőt a maga számára foglalta le s a Hétfalu (a legújabb időben) csak 371.000 forinton válthatta vissza e két erőszakosan elkobzott jogát. Ez az adósság persze még nincsen leróva; a csángók most is viselik még a törlesztés és kamatfizetés terhét.

Még érdekesebb ennél a hétfalusi erdők ügye. A Hétfalu fölött az oláh határig terjedő erdőséget a csángók eleinte teljesen szabadon használták. 1658 óta azonban (a községek állítása szerint, csak ajándékképen és csak a városi tanács kérésére) úgynevezett karácsonyfát adtak a városi tanácsház fűtésére, s ime, száz esztendő múlva Brassó erdei taksa czímén már évi 150 frt fizetésére kényszerítette a községeket. A legújabb időben pedig a Hétfalu hosszas perlekedés után kénytelen volt összes erdőségének és havasi legelőinek egy harmadát átengedni Brassónak, csakhogy a többit békén bírhassa.

Már az eddigiekből is láthatta a szíves olvasó, hogy szegény csángó népünknek évszázadról évszázadra mind küzdelmesebbé vált az élete, mert az adók terhe mind súlyosabban nehezedett vállára, jövedelme pedig mindig igen csekély volt. De hogy más vidékekhez képest való elmaradottságát kellőképen megérthessük, hozzá kell gondolnunk azt is, hogy mit szenvedhetett e szegény nép a XVI. és XVII. század háborus világában itt, a hadak országútja mellett, a török, tatár, oláh és császári német seregek fegyveres és gyujtogató kezétől. És mindezek tetejében ennek a népnek, a mely a szenvedésből nagyon is kivette részét, a vallás vigasztalásában is csak félig-meddig volt része. Mert azóta, hogy – bizonyára Brassótól való függése következtében – a reformatio idején a szászokkal együtt áttért az ág. ev. vallásra, mindig csak szász papjai voltak; vagy ha volt is egyszer-másszor egyik-másik falunak magyar születésű papja, az csak olyan lehetett, a ki megbízható szász érzelmű volt és – szász leányt vett feleségül. Hogy e szász, vagy szász érzelmű papok nem sokat törődtek híveik anyagi és szellemi javával, az tiszta sor. Semmiesetre se törődtek vele annyit, mint a szász községek szász lelkészei, a kik évszázadok óta igazi vezérei voltak népüknek; még pedig anyagi és szellemi téren egyaránt. De a mi szegény csángó népünk századokon át nem sok reális jót köszönhetett papjainak. Akadt ugyan ezek között is mindenkor egy-egy derék, népe testi-lelki javával igazán törődő pásztor, de a mit ő egy élet munkájával épített, azt ismét lerontotta az utódok közömbössége. Igy volt ez a legújabb időig, szinte addig, a míg sikerült elszakadniok az erdélyi ág. ev. szász püspökségtől és csatlakozniok a tiszai ág. ev. egyházkerülethez (1887). Most már mindegyik községnek nemcsak magyar születésű, hanem magyar érzésű papja is van. Remélhető tehát, hogy ennek jótékony hatása nem is fog elmaradni.