Magyar regék, mondák és népmesék

KAZINCZY GÁBOR.

PEST.

HECKENAST GUSZTÁV TULAJDONA.

1864.

Pest, 1864. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.

E lelkes költeménykék „=Magyarische Sagen und Mährchen=“ czím alatt jelenének meg ezidén. Lelkes, szíve s nagy kiműveltetése által tiszteletes irójok épen oly jól adhatá vala anyanyelvén is, s némelyike Regéinek így jelene meg két Zsebkönyveinkben: de mások nyelvén kezdvén meg poetai pályáját azoknak kedvekért kik nem érték a miénket, megmarada azon melyen járni kezde, s jobbnak látá idejét és gondjait arra fordítani, hogy némely költőinknek dolgozásaikat ismertesse a németekkel, mint hogy a magáéit velünk. Szerénysége s hűsége tiszteletet érdemlenek, s a mit magától jobban veheténk, a Mieinknek én adom itt. Phantasiájának genialis játéka, érzésinek lágysága, forrósága, szentsége, könyvek és szép körök által művelt, nagy gondú beszéde, nem enyészhetének el annyira fordításomban, hogy akik méltók az ilynemű olvasásban lelhetni örömöket, annak lelkéhez s nemközönséges kiműveltetéséhez ne vethessenek, a kit én irígyen tisztelnék, ha ismeretségével s szeretetének oly sok becses bizonyságival nem dicsekedhetném is.

(1825.)

(Kazinczy Ferencz.)

MAJLÁTH HENRIETTE GRÓFNŐNEK.

Vídám gyermekem!

Mióta megtudtad hogy atyád könyveket ír, többször mondád, bár csak Neked ajánlana egyet. Bíztos lehetél, hogy ohajtásod teljesűlni fog. Hogy’ ne ajánlanám Neked azt ami szívemből fakad? Hiszen szívem a Tiéd egészen.

Csillogó regeként úszik szemed előtt a világ; bár adná meg Neked boldogságban mind azt, a mit kedvenczeiknek ígérnek a mesék; bár volna oly jó dolgod az életben, hogy boldog sorsod fenmaradna nemzetünk emlékezetében, s századok múlva is ajkról ajkra szállna a monda a boldog Jettiről.

Legbensőbb áldásom kísérjen egész életeden át.

Budán, Augustusban, 1824.

UTÓÍRÁS.

Több mint tizenegy éve hogy e sorokat írám. Te ezenben fölserdűlél; a vídám gyermek oly hív barátnőmmé fejlett, a mily leánya kevés atyának lehet. Ha valaki e világon, Te számot tarthatsz, az Írás szavaiként, hogy jó dolgod legyen s hosszú életű légy e földön.

A szeretet elsőségeinek egyike, hogy a mit már több ízben adott, újra meg újra oda ajándékozhatja, sőt tulajdonkép nincs is más egyebe amit adjon. Vedd hát Te is most újolag, amit már régóta bírsz: szívemet, szeretetemet, legbensőbb áldásomat mind örökre.

Bécs, November 1-jén 1836.

MÉG EGY UTÓIRAT, A KIADÓTÓL.

És tizenhat év múlva, 1853, a bajor főváros lapjai elmondák, hogy Január 3-d. a regényes starnbergi tóba, München mellett, egy agg ember és leánya ölte magát. Megrakták öltözetöket kövekkel, hogy annál bíztosabban vesszenek, s egybekötözék karjaikat, hogy egyesűlve maradjanak a „szabadító“ halálban is, kiket az öldöklő élet nem bírt elszakasztani.

Gróf Majláth János volt és leánya.

ELŐSZÓ.

Az emberifaj évlapjain alig sötétlik oly gyász és fertelem, miről ez a kor ne tanúskodhatnék. Az árverésre bocsátott önzéstől fogva, mely a pironságot nem ismeri, a nemzet-irtás gonosztetteig, azt hinnők, nincs semmi, a mi fásúlt lelkeinket meglephesse többé. S mégis vannak események, mik sújtsanak bár csak egyeseket: megrendítők „a velők oszlásaig.“

Mennyi szenvedés, mely oda lenn, gyötrelmes verejtékkel hordozza kezdettől végig az inség keresztjét! De a ki előtt „csillogó regeként úszott volt az élet,“ s feljogosítá megvárni, hogy ábrándképei megvalósúljanak: s íme, mielőtt ösvényét megfutni bírta, öszveroskad, nem a Fatum villámütése alatt, mit fejhajtva fogadunk, hanem az emberi tehetőség határai közé eső viszonyok öldöklő súlya alatt… és látni, mikor már késő, midőn a habverés lecsillapúlt, halk tűkörében a kart, mely e hullámokkal küzködik, mindinkább kimerűlve, anélkül, hogy valaki legyen, ki a partról a segély mentő horgonyát dobná neki… ez az emberi élet tragoediája.

A hírlapok, annak idejében, registrálák a starnbergi tó áldozatait. Baleset, mely egy futólagos értesítés szűk keretébe befér. Elpendűlt, mint annyi más. A szívben saját keserve is alig lel helyet.

Reám alig tett oly rendítő hatást esemény, mint ez irtózatos vég, melyben az atya és gyermeke osztakozott.

Én Majláthtal közel viszonyban nem voltam soha; elveitől a közéletben mindig távol állék. De nem alkalmazhatók-e a haza szeretetére is Idvezitőnk szavai: „Az én atyámnak házában sok hajlékok vannak?“ (János evangy. 14. r. 2. v.) Igen! az igazságot az Úr szolgáltatja ki egyedül; az ember csupán hitének őszinteségéről tegyen tanúbizonyságot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azon félszázad, melyben Majláth élt és cselekvék, egyik legérdekesb szakasz marad örökké e haza életében. Egy nemzedék keretében egy egész történelem. Mily halk kezdemény, mily regeszerű siker, s mily eredmény! Mennyi áldozat, hűség, s mennyi balsors!

És e férfiak!… Vonjatok párhuzamot közöttök s azon nemzedék közt, mely közvetlenűl megelőzte.

Szemben a jelennel, a mythos kora már.

– Számomra, Kazinczy Ferencz irodalmi hagyományaiban, mintegy új életre kelt, kidőlt daliaiban is, e múlt. A bizalmas közlemények leveleikben felmutaták nekem a magok valójában e férfiak lelki arczképét. Mintha együtt éltem volna velek, megismertem egyéniségöket, törekvéseiket, tetteiket; mindaz a mi őket illeté, megannyi vonás volt, mely egy-egy arczképet egészítgetett ki csarnokomban; érdeket s értéket nyert mindaz, a mi reájok vonatkozott.

Alig egy tized alatt (1830-on innen) új világ vett epigónokat körűl, s végzetes hatalommal sodrott előre, mindig előre, új ösvényeken, sokban eltérő irányokban. A holnap káprázatai előtt elhalványodott mindaz a mi volt; sok ragyogó név nimbusa is. Kicsinyeltük, meggyűlöltük, legjobb esetben elfeledtük őket. Jól jártak a kik meghaltak vagy elnémúltak, mielőtt megszoktuk nemhallgatni vagy elhallgattatni őket.

A kor, egy éh Saturn, elébb utóbb fölemészt mindent és mindenkit; s új dolgokat hoz elő; neki-való embereket is? Megengedem. De nehéz bevárnunk, s még nehezebb megválasztanunk őket.

Szenvedélyes faj vagyunk. Nincs mit csodálni rajta. Ha az egyes ember képzésére döntő hatással folynak be gyakran élményei: e nemzet életírása, a historia, kimenti vagy, legalább, értelmezi annak jellemét: azt a sok nemest és kisszerűt, genialist és félszeget, mit róla regél. Ki hitt annyit, ki csalódott, ki szenvedett annyit? Idegesek lettünk. A rosz idegekben fészkel a szenvedély. Az, pillanatokra, kikap magunkból, felmagasztal, képessé tesz mindarra a mi ragyogón nagy; de halk erényekre s az ítélethozás bírói tisztére ritkán. Mint a szerelmes: a bálványozó odaadás s a bősz ingerűltség szélzetei közt alig lel pontot, min háborgó lelke megpihenjen; a sors sújtolásai alatt megroskadni nem tud, de a „mérték-tartás“ bölcs erényét nem bírja meg. A pillanat hozza és – söpri el a „nap hőseit.“ Ez a nap vajmi rövid és szállékony: de ki is adja ám mindazt a mie van. Elborít koszorúi hervatag virágzáporával. Nincs oly illethetetlen „majestás“ a földön, mint kit a népszerűség kene fel; fénykörének küszöbénél elhallgat a szó, megnémúl a gondolat. Tudja mi várna reá.

A honárúlás s a haza szabadítójának dicsősége közt, vagy viszont, oly rövidke nálunk az ösvény, hogy „egy saison alatt“ megfutható. Magunk sem tudjuk, hogyan. Oly őszinte lelkesedéssel kiáltjuk ezt és azt.

Igen, élményeink szenvedélyesekké, izgatottakká tettek bennünket. Pártemberek vagyunk, mindig és mindenben, többnyire mert azokká lettünk; konokok, gyakran álszégyenből; és, organisatiónknál fogva talán, feledékenyek mindig. Gyakran még jó hogy igen. Máskülönben a halottak országa sem volna „neutralis tér“ előttünk; szent korlátain is betörnének előitéleteink, jó vagy bal szenveink.

A pietas – szavunk sincs reá – néha nehéz kötelesség, mit csupán a szív bír meg, mely megfeledkezni is tud magáról, hogy igazságot szolgáltasson. Az ostentáló tömegek helyett az egyedűlség helyeit keresi; romai közt azon hamvak kincsásója lesz, miket mind mélyebben temet háborítlan munkával a feledés. Hogy ne beszéljenek. Mennyit mondhatnának!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Majláth nem élt már, mikor ősz feje felett összecsaptak a starnbergi tó hullámai.