A kőszivű ember fiai (1. rész): Regény

HATVAN PERCZ.

A nagytiszteletű úr épen közepén volt a toasztnak… A pezsgős pohár nektárhabja végig csurgott kövér ujjain… A megkezdett phrásis kifogott a tüdő hatásképességén s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta… A nemes buzgalom egészen arczába kergette a vért… A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyuján, dicsszomjan lesve a megkezdett toaszt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdusereg sietett a félig ürített poharakat szinültig tölteni… A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyiretyüje a levegőbe volt emelve, hogy a mint a toasztnak vége szakadt, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család házi orvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe; minek következtében az hirtelen elhagyta helyét s alig mutatva arczczal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A toaszt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

«… e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Átlászunkat, az igaz hazafiságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak főfő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító pharoszunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!»

A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang orkánjában. A hátrarugott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok könyzáporához.

Éljen! ezer esztendeig éljen!

Ki az, a ki olyan sokáig éljen?

«Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; – ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére és hétválasztó-fejedelme a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi Dalai Láma.»

Azok a tisztelendő és nagytiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok, kik a hosszú czimerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programmot, melynek irott betűi nyomán századokról századokra el legyen látva a világok és nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.

E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma, melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezércapacitások nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.

A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.

Az értekezletnél pedig az administrator helyettesítette.

Ezen czím alatt: «administrator» a német Conversations-Lexiconban fog találni, a ki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, a ki imádkozik, búcsúztat és úrvacsorákat osztogat; a magyar Conversations-Lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel benne; ki egy időben erdőt nyőni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, a hol sok szolgára talált.

Ennek az administratornak neve volt Rideghváry Bencze.

A toaszt végén észrevették, hogy az elnöklő házi asszony a feléje nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik.

Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az orvos volt itt, az súgott neki valamit; mire a nagyságos asszony eltávozott. Valószinűleg ő nagysága hivatta magához.

Egy pár érzékeny kedély elejté azt a kérdést: vajjon mi baja lehet ő nagyságának? Mire az administrator úr, ki az üres elnöki szék mellett jobbról foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már a mennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét a «szokott betegsége» vette elő.

Egy pár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós szomszédjának a nyilvános titkot: hogy Baradlay Kazimir szív-verőczérkövesülésben szenved, régen, már tán évtizedek óta, s e miatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de a mik mellett még azért évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.

A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma kézről-kézre odább jutott az asztal végeig, már akkorra Józsa Gyuri történeteivel lett összezavarva.

Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úr Isten éltessen még végtelen esztendőkig.

Az a néhány szó pedig, a mit a házi orvos az elnöklő úrhölgy fülébe sugott, ennyiből állt:

«Még hatvan percz!»

Halaványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehet-e még halaványabb, mint szokott lenni? azt senki sem vette észre. Midőn átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét s azt kérdezé:

«Való ez?»

Az orvos szigorú arczczal inte.

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az elébbi mondatot.

– Csak hatvan percze van még élni. – Nagyságodat óhajtotta. – Mindenkit eltávolított maga mellől. – Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt s engedte az úrnőt egyedül menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe, mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarczú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arczát két kezébe ne temesse. Köny, zokogás akart kitörni, azt kelle visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harcz elrabolt a hatvan perczből egy felet. S azt a fél perczet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres siket szoba következett, körülsánczolva a falak könyvtárakkal, azután nyilt amaz ajtó, melyen belől a haldokló férj várta az utolsó óra leteltét.

Ott feküdt az a férfi, a kinek szívere kővé vált. Kővé a pathologia értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpóczolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modellképen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arczot fest, mint a milyen volt neki, a míg élt; s mintha mondaná annak: «az én arczomat aztán jól találd!»

A nő odasietett hozzá.

– Vártam önre; szólt a férfi. Szemrehányás volt az.

– Én rögtön jöttem; rebegé a nő. Mentség volt az.

– Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.

A nő összeszorította ökleit és ajkait.

– Semmi gyöngeség! Marie; szólt egyre hidegebb hangon a férj. A természet folyama ez. Én hatvan percz mulva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak-e?

A nő némán inte.

– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni, ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítém már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platina-ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbiránk viszi négy felől. A gyász-énekkart a debreczeni iskolai énekkar képezendi. Semmi szinpadi nóták. Csupán régi zsoltár-énekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a superintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?