A kőszivű ember fiai (2. rész): Regény

EGY NEMZETI HADSEREG.

Mesemondás!

Lehetett is az valaha!

Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilencz oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne birt volna vele «egy» óriás! hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik koloszszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!

De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Niebelungen-énekéhez?

Elmondom, a hogy megértem.

Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bérczfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harczi riadó!

Megnépesült a kitüzött zászlók környéke.

A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét és ment a zászlók alá.

Tizenhárom, tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetven éves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.

Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt az egész ajándék, a mit a belépő kapott.

Uri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önkényt s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!

Egy ügyvéd ott hagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga vitte a zászlót legelől Schwechatnál a kartács-záporral szemközt. A végén ezredes lett. Soha sem tanulta a háborút.

Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett mennie: a római sánczokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hült ajkain.

A cistercita barátok kolostorából, három növendék kivételével, minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket uti élelemmel, mikor szekérre ültek. A mint a refectoriumba visszatérve, a honnmaradt kegyeseket megpillantá, sírva mondá nekik: ti gyávák, minek maradtatok itthon?

Elmentek az ügyvédek; nem akart most senki pörlekedni. Elmentek a birák; hisz nem volt senkinek panasza.

A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat.

Hires korhelyekből hires hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok.

Még a rablók is megtértek. Egy hirhedt rablóvezér amnestiát kért magának s társainak és százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásaért elébb megérdemelt.

Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel; másik huszárezredet két hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.

Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniok a harcz eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele.

Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak golyóöntődékké. Elfogyott s nem volt kapható a puskához való gyutacs. Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papirosból készítettek gyutacsokat, s azok is jók voltak a harczban.

Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércznek.

Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apródonkint az ellenségtől.

A szabadkai földnépe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek félmérföldre hordó «bácsi» nevű öreg ágyúját.

A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva ment a tűzkeresztelőbe.

Mindenki testvér volt a trikolor alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak, németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.

A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a közlegényeivel s tanították egymást hazaszeretetre.

Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna a gyávát.

Ha megverték a sereget, nem futott szerte-széjjel. Igyekezett ismét összegyülni s folytatni a harczot.

S nemcsak az harczolt, kinek fegyver volt kezében; harczolt minden élő lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Urhölgyek mentek sánczot hordani az erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden uri lak a csatatér közelében.

A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem syllabus, sem hæresis. Szent volt e harcz keresztnek és csillagnak.

S a költő, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem zengett egyébről, mint e szent harczról; ez hangzott alá onnan a magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott előttünk. – Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.

Így támadt a nemzeti hadsereg.

Jól van. Ez idáig poezis, de hol a próza? Hát a pénz?

Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat.

Tehát az történt, hogy a kinek ezüst kanala, ezüst sarkantyuja volt, összehordta egy rakásra. Fiatal lánykák függőiket, özvegyasszonyok megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyüjtögetett nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdijra gondolni, ha nincs haza?

Nem volt elég.

Akkor rányomtatták papirdarabokra, hogy «ez a papir a nemzet pénze». S mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt mondta: a nemzet nagy úr, a mire az ráütötte a czímerét, az szent, az a mienk! És volt pénz elég.

És aztán – a financzminiszternek nem volt egy jó kabátja.