Miss Harriet

11645. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

Miss Harriet.

Heten voltunk az angolos útikocsin, négy nő és három férfi, az utóbbiak egyike fönn a bakon, a kocsis mellett; így emelkedtünk a lovak minden lépésénél feljebb és feljebb a nagy dombra fölkígyózó országúton.

Már hajnalban elindultunk Étretatból, hogy megnézzük a tancarville-i romokat: bóbiskoltunk még, álmos zsibbadtsággal a friss reggeli levegőn. Főleg az asszonyok csukták le minduntalan szempilláikat, nem lévén hozzászokva az ilyen vadászosan korai felkeléshez: fejük le-lecsuklott, sőt ásítgattak is, érzéketlenül a napkelte lírája iránt.

Ősz volt. Az út két oldalán lekopasztott mezők nyujtóztak, sárgán a levágott zab és rozs rövid torzsaitól, melyek rosszul borotvált szakáll módjára borostázták a földet. A ködös róna füstölögni látszott. A levegőben pacsirták énekeltek, a bokrok közt egyéb madárnép csiripelt.

Végre a nap is fölkelt előttünk a látóhatárról s teljesen vörös volt; amint emelkedett, a percről-percre jobban világosodó mező ébredni kezdett, mosolygott, szinte megrázkódott s levetette fehér párafátylait, mint ágyából kelő leány az ingét.

D’Étraille gróf hátrakiáltott a bakról: »Nézzék csak, ahol egy nyúl!« – s karját a baloldali lóherés felé lendítette. Az ügető állatot eltakarta a zöld, csak nagy tapsifülei látszottak ki; egyszerre a szántásba kanyarodott, majd egy pillanatra megállt, hogy aztán újra vad, cikcakos futásba kezdjen, el-elakadva és nyugtalanul, mindenfelé veszélyt neszezve s nem tudva tanácstalanságában, merre meneküljön. Végre nekilódult s hátulsó lábai fölvetésével nagy ugrások közt tűnt el az egyik széles céklatáblában. A férfiak mind felébredtek a nyúlnézésben.

René Lemanoir kijelentette: – »Ma reggel igazán rossz gavallérok vagyunk!« – s szomszédjára pillantva, a kis de Sérennes bárónéra, aki még alig ocsudott fel az alvásból, félhangosan folytatta: – »Maga persze a férjére gondol, báróné! Nyugodjon meg, a báró csak szombatra jön vissza. Addig még négy napunk van!«

Az asszony álmos mosollyal felelte: – »Maga ostoba!« – aztán lerázva kábultságát, tovább beszélt: »Lássák, inkább mesélhetnének nekünk valami jó, tréfás dolgot. Chenal úr például, akiről az a hír jár, hogy nagyobb szerencséje volt Richelieu hercegnél is, elmondhatná valamelyik szerelme történetét, amelyik éppen az eszébe jut.«

Léon Chenal, az öreg festő, a még mindig nagyon szép, erős, büszke tartású férfi, akit annyian szerettek, kezébe fogta hosszú fehér szakállát s mosolygott; aztán, némi eltünődés után, egyszerre elkomolyodott.

– Nem lesz vidám história, hölgyeim; életem leggyászosabb szerelmét mesélem el önöknek. Kívánom barátaimnak, hogy ne ébresszenek soha hasonló szenvedélyt.

I.

Huszonöt éves voltam akkor s a normand partok mentén kamasz-piktorkodtam.

»Kamasz-piktorkodás«-nak nevezem azt a hátizsákos, kocsmából-kocsmába kószáló életet, melynek ürügye mindenféle természet utáni tanulmányok meg tájképek pingálása. Nem ismerek jobb mulatságot ennél a kóbor, ötletszerű ide-odabarangolásnál. Az ember szabad, nem köti semmi nyűg, semmi gond, semmi egyoldalúság, még a holnappal sem kell törődnie. Azt az utat választjuk, amelyik tetszik, csak a fantázia irányít, csak a látás gyönyöre kormányoz. Megállunk, mert egy patak elandalít, mert egy vendégfogadóból sült krumpli jószaga csap meg. Néha a klematiszok illata dönti el, mitévő légy, máskor egy kocsmai felszolgáló lány üde tekintete. Ne nézze le senki az effajta paraszti szerelmeket. Ezeknek a lányoknak is van lelkük, és van testük is: kemény arcocskájuk és friss ajkaik; heves csókjuk olyan erős és ízes, mint valami vad gyümölcs. A szerelem mindig értékes, bárhonnan ered. A szív, mely jöttünkre feldobog, a szem, mely távozásunk miatt könnyet ont, oly ritka, édes és drága valami, amit sohasem szabad megvetnünk.

Ízleltem légyottokat kankalinos árkokban, alvó tehenek istállói mögött s a padlások szalmáján, ahol még az elmúlt nap melege langyoskodott. Emlékszem durva, szürke vászoningekre, melyek rugalmas és kemény tagokat takartak s visszavágyom némely naív és keresetlen ölelésekre, melyek őszinte nyerseségükben finomabbak voltak a kacér és nagyon úri asszonyok minden agyafúrt szerelmeskedésénél.

Ami azonban legimádandóbb ezekben a kalandos barangolásokban, az maga a vidék, az erdők, a napkelték, az alkonyok, a holdas esték. A festőféle ilyenkor éli nászútját a földdel. Az ember egyedül van vele, hosszú és csöndes pásztorórákon. Heverőhelyem a rét, margaréták és pipacsok serege, s kitárt szemeim a nap fényzuhatagában a messzi kis falut látják, hegyes tornyával, melyben delet harangoznak.

Az ember leül a forrás szélén, mely egy tölgy alján fakad, törékeny, magas, élettől ragyogó füvek hajszál-sűrűje közt. Letérdepelek, odahajlok, inni a hideg és átlátszó vízből, mely benedvesíti bajuszomat és orromat: iszom, s ez olyan kéjes testi érzés, mintha szájon csókolnám a forrást. Olykor egy-egy öblös medermélyedésre találok a vékony vízerek mentén s megmerítem benne magam, egészen meztelenül: ilyenkor a test, tetőtől-talpig, valami jeges és gyönyörűséges simogatást érez, a könnyű és eleven vízfolyás remegő érintését.

A dombon vígság önt el, a tavak partján mélabú: rajongsz, mikor a nap vérző felhők óceánjába fúl s a folyókra vörös visszfények csóváit dobja. És este, az ég mélyébe tűnő hold alatt, ezer furcsa dologra gondolsz, melyek sohasem jutnának eszedbe a nappal égető világosságában.

Nos, mikor egyszer így bolyongtam, még pedig éppen ezen a tájon, ahol az idén járunk, egy este a Bénouville nevű kis faluba érkeztem meg, mely a szirtes tengerszegélyre lapul Yport és Étretat között. Fécampból jöttem, mindenütt a magas, falegyenességű part mentén, melynek krétás, kiugró sziklái meredek lapokban zuhannak a tengerre. Reggel óta tapostam a rövid füvet, mely oly finom és bársonyos, mint valami szőnyeg s a mélység szélén a tenger sós lehében sarjad. Telitorokkal énekeltem, nagyokat lépkedve s hol egy-egy sirály lassú és kerek elhajlású röptét néztem el, amint az ég kékjén tovalendítette szárnyai fehér ívét, hol a zöld tengeren ringó halászbárkák barna vitorláit bámultam: boldog, gondatlan és szabad nap volt az.

Mondták volt nekem, hogy van itt egy apró major, ahol az utasok szállást kaphatnak: afféle kis csárda, melyet egy parasztasszony tart fenn, normand udvar közepén, dupla bükkfasorral övezve.

Elhagyva a partot, el is értem a nagy fák közé bújt tanyát s jelentkeztem Lecacheur anyónál.

Öreg, ráncos és fanyar falusi néni volt, aki, úgy látszott, vendégeit kedve ellenére, meglehetős bizalmatlansággal fogadja.

Májusban voltunk; a nyíló almafák illatos virágtetőt borítottak az udvarra s szüntelenül rózsaszín szirmok keringő esőjét pergették alá, melyek vég nélkül hulltak az emberekre és a fűre.