Parent úr

A szolgáló dühvel és megvetéssel vegyes szánalommal nézett rá. Duzzogva jegyezte meg: – Óh, nem vagyok vaksi; jól látom, hogy a nagyságos úr csupa víz; biztosan szaladt; talán a gyereket is cipelte; mindezt azért tette, hogy a nagyságát félnyolc órára itthon várhassa. Csakhogy most már én nem leszek készen erre az időre. A vacsorát nyolc órára készítem el; s annyi baj legyen, ha várni kell reá; a sültet csak nem égetem oda.

Parent úr úgy tett, mintha oda se hallgatna. Maga elé morogta: »Jól van, jól. Meg kell mosni a Gyurika kezét, ki homokbuckákat épített. Én meg azalatt átöltözködöm. Mondd meg a szobalánynak, hogy a kicsikét gondosan hozza rendbe!«

És belépett szobájába. Mihelyt ott volt, az ajtót magára zárta, hogy egyedül lehessen, egészen egyedül. Az utóbbi időkben már annyira hozzászokott, hogy durván bánnak vele és unos-untalan belekötnek, hogy csupán zárt ajtók mögött érezte magát biztonságban. Már gondolkozni, elmélkedni és okoskodni sem tudott, ha kulcsfordítással nem érezte magát védve a rosszaló és gyanusító tekintetek elől. Erőtlenül roskadt egy karosszékbe, hogy még mielőtt fehérneműt váltana, kipihenje magát, és arra gondolt, hogy Julis a házban maholnap veszedelmessé növi ki magát. Meglátszott ugyanis rajta, hogy úrnőjét gyűlöli és hogy még nálánál is jobban acsarkodik Limousin Pálra, aki ama ritka legénykori barátok közé tartozott, akik a házasság után hűséges és megbízható házibarátokká válnak.

Limousin volt az, aki Henriette és a közte előforduló öszetűzéseknél készségesen vállalta az ütközőpárna szerepét és aki buzgón, sőt kellő határozottsággal állott pártjára a meg nem érdemelt szemrehányások, kínos jelenetek és életének naponként ismétlődő gyötrelmei közepett.

S most ez a Julis több mint hat hónap óta rosszindulatú megjegyzéseket és félre nem érthető célzásokat enged meg úrnőjével szemben. Minden tettét rosszmájú bírálattal kíséri és naponta legalább húszszor kijelenti: »Ha én volnék a nagyságos úr helyén, nem lehetne orromnál fogva vezetni. Dehát én Istenem, kiki a maga természete szerint cselekszik«.

Sőt egy napon odáig ment, hogy magával Henriette-tel szembe merészelt szállni, aki este urának csupán annyit mondott: »Te, ha az a teremtés még egyszer szemtelenkedik velem, egyszerűen kidobom.« Mindazonáltal az asszony, aki különben senkitől sem félt, mintha az öreg szolgálótól rettegett volna. Parent feleségének ezt a kezességét arra magyarázta, hogy az asszony a szolgálóban régi dajkáját tiszteli, s benne azt a régi cselédet látja, aki a haldokló Parent mamának szemét egykor lefogta. De most már mindennek vége volt; a dolgok tovább így nem folyhattak; rémülten gondolt arra, ami be fog következni. Mit tegyen? Az, hogy Julisnak kiadja útját, olyan félelmesnek tűnt fel, hogy huzamosabban gondolni sem mert rá. De ép oly lehetetlen volt, hogy feleségével szemben neki adjon igazat; a dolog most már odáig jutott, hogy egy hónap telik bele s a helyzet a két nő között türhetetlenné válik.

Lelógó karokkal kétségbeesve ült székén s hiába kutatott módok után, amelyekkel mindent elsimíthatott volna. Végül is maga elé csak ennyit morgott: »Szerencsére itt van a kis Gyurikám; nélküle igazán boldogtalan lennék.«

Azután arra gondolt, hogy megkérdezi Limousint; el is határozta rá magát; de nyomban eszébe jutott az öreg cseléd és barátja közti ellenségeskedés s félt, hogy Limousin a kidobás mellett lesz; a bizonytalanság és aggódó félelem újra elborította.

A falióra hetet kongott. Ijedten ugrott fel. Hét óra s még nem cserélt fehérneműt! Rémülten, lázasan vetkőzni kezdett, megmosakodott, tiszta fehér inget vett és oly gyorsan hozta magát rendbe, mintha a szomszéd szobában igen fontos esemény lejátszódásánál kellett volna segédkeznie.

Belépett a vendégszobába és boldog volt, hogy többé mitől sem kell félnie.

Belenézett az ujságba; az ablakhoz ment s az uccára vetett pillantást, majd visszafordult és a kanapéra ült. Az ajtó nyílt s kis fia tisztán, megfésülve, mosolygó arccal lépett be. Parent karjaiba kulcsolta és szenvedéllyel csókolta meg. Először haját csókolta, majd szemét, orcáit, aztán az ajkát, kis kezeit, azután csuklójánál fogva a levegőbe lóbálta, felemelte egészen a mennyezetig s mikor ebbe belefáradt, térdére ültette és huszárosdit játszott vele.

A gyermek boldogan nevetett, karjait emelgette örömében. Nagyokat kiáltott és apja vele nevetett, kiáltozott, nagy hasát rengetve s az élvezetben jobban elmerülve, mint maga a gyermek.

Egész gyönge, agyonkínzott és lemondó szívéből szerette őt. Szerette bolond magafeledkezéssel, rajongó hízelkedéssel, minden megcsúfolt, piruló gyöngédségével, amely belőle sohasem tudott kiáradni, még házasságuk első perceiben sem, minthogy felesége vele szemben mindig száraz és tartózkodó volt.

Julcsa megjelent az ajtóban. Arca sápadt volt, a szeme villogott és hangjában vészteljes keserűség remegett:

– Nagyságos úr, fél nyolc.

Parent nyugtalan tekintetet vetett a faliórára, majd beletörődötten morogta:

– Nyolc órára?… Ugyan mi jutott eszébe? Volna szíve a gyereket nyolc órakor vacsoráztatni? Én mondtam, hogy nyolckor?… Hát persze; az ember beszél néha, csakhogy beszéljen. De a gyereknek elpusztul a gyomra, ha nyolc órakor etetik! Az anyjától akár éjfélkor is vacsorázhatnék. Sokat is törődik vele! Ki látott még ilyen anyát?… Drágalátos asszonyszemély, mondhatom! Az ember szíve elfacsarodik, ha ilyen anyákat lát!

Parenton végigborzongott az aggódó félelem. Világosan érezte, hogy a fenyegető jelenetnek elébe kell vágnia:

– Júlia, megtiltom, hogy asszonyodról így beszélj. Megértetted? Kívánom, hogy a jövőben ehez tartsd magad.

Az öreg cseléd az erélyes szavak hallatára csodálkozó döbbenéssel hátrált. Szó nélkül sarkon fordult és az ajtót úgy becsapta, hogy a csillár üvegkristályai mind összecsengtek. Pár pillanatig a vendégszoba csendjében csupán ez a csilingelés hallatszott, mintha láthatatlan, kis harangok szóltak volna.

Gyuri először meglepődött, de aztán boldogan összecsapta tenyerét és felpuffasztva arcocskáját, tüdejének teljes erejével nagy »bum«-ot kiáltott, amivel az ajtó becsapódását akarta utánozni.

Apja ismét ölébe vonta és mesélni kezdett. De elméje szórakozottsága miatt a történetek fonalát minduntalan elvesztette. A kis Gyuri nem tudván mire vélni a dolgot, apját csodálkozó szemekkel nézte.

Parent szeme mindig a faliórán függött. Szinte látta, hogy a mutatók mennek. Szerette volna megállítani az órát, leszögezni az időt, amíg felesége hazajön. Nem neheztelt Henriettere, de félt: félt tőle, félt Julcsától, félt mindattól, ami történhetik. Még tíz percnyi késés és jóvátehetetlen katasztrófa történhetik. Magyarázatok, szenvedelmes szavak hangozhatnak el, amelyekre még gondolni sem szeret. A veszekedésnek, a heves szóváltásnak, a levegőt puskagolyóként átfúró szitkoknak puszta elképzelésére is, szíve hangosan dobogott. A gondolatra, hogy a két asszony szemben áll egymással, villogó szemük egymásba mered és ajkukról szitok fröccsen, Parentnak kiszáradt a torka, mintha napon kutyagolt volna, s maga puhává vált, mint a rongy; oly puhává és erőtlenné, hogy még gyermekét sem tudta térdén lovagoltatni.

Nyolcat ütött. Az ajtó újra nyílt és Julcsa újra megjelent. Arcáról a felháborodás eltűnt s helyébe hideg, gonosz elszántság költözött. Így még félelmetesebb volt.

– Nagyságos úr! – mondta, – megboldogult anyját utolsó pillanatáig szolgáltam, magát csecsszopó korától fogva mind a mai napig neveltem! Senki sem mondhatja, hogy nem hű cselédjük voltam…

Itt feleletet várt.

– Hát akkor engedje meg, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja. Ez már így tovább nem mehet. Eddig csupa szeretetből hallgattam. Hagytam a tudatlanságban a nagyságos urat. De ami sok, a’ sok! Az egész ucca nevet a dolgon. Tegyen, amit tetszik, nagyságos úr, de már meg kell tudnia, amit az egész világ tud! Nem szokásom a pletykálkodás, nem is azért mondom, de a naccsága rossz úton jár. Azért nem jön haza idejében.