A jövő század regénye, 2. rész

«OTTHON» VÁROS.

Hét év mulva, tehát még hamarább mint alapítója jósolá, egy millió lakosa volt Otthon városának. Ha ugyan szabad városnak nevezni egy negyvenkét négyszög-mértföldre kiterjedő telepet.

És mégis város az, rendszeresen alkotva, szabályszerüen beosztva, melynek önmagát tovább fejlesztő életműszeres növekedése elevenen szemlélhető, mint az agave virágkoronájának növése, mikor tíz év alatt egyszer virágzásnak indul.

A ki folyammentében utazik a tenger felé, midőn Tulcsát elhagyja s a Szulina folyamágon végighalad a villany géphajóval, kétoldalt egy szakadatlan kertvilágot lát maga előtt. A buja növényzet csoportosulása meglepő. Öt világrészből lettek fölkeresve a haszonhajtó és dísznövények, mik ez éghajlat alatt meghonosíthatók, mik a választott földeknek különös kedvenczei, s a sikerült kisérlet elárasztja az európai zöldség-piaczokat eddig ismeretlen főzelékek és gyümölcsök halmazával, miket a kultura megnemesített.

A kertek közepében egyes családok számára való házak vannak, beárnyékolva gyümölcstermő fákkal, befuttatva virágdús folyondárokkal; a kertek eleven sövényén szabadon tenyésző újfajta selymérek gubói sárgállanak, mint fényes selyem-gyümölcsök, s a háttérben, mintha a hajdani redanokat gúnyolnák, törpe váracsok, lőrésekkel: azok méhesek. A folyam felszíne sem néptelen. A partok mellett tutajokra épített kunyhók libegnek, mikből falkái a szelid szárnyasoknak rajzanak elő, a mik nappal az olajnövények között járnak s az ártó bogarakat szedik le azokról, éjszakára pedig dobszóra úsznak haza libegő flottilláikra.

Ez a kertipar városa.

A független, saját tűzhelyének élő földész kedvencz ipara ez, mely munkáját tízszerte jobban jutalmazza, mint a szántás-vetés.

A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajjon jól míveli-e a földét a kis gazda? mit vet bele? jókor veti-e el? jön-e rá eső? nem veszi-e föl a víz árja? nem lepi-e meg a rozsda? learatják-e a termést idején? nem jön-e a nyomtatásra esős idő? nem megy-e kárba az egész termés? Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga «jó» termésére.

Az egész Léti-sziget egy mintagazdaság, melyet a részvényes állam nagyban kezel saját vállalatára. Itt a hozzávaló földet is teremteni kellett.

Legelőször is csatornázással a mocsárt lecsapolták; a nagyobb tavakat szivattyúzó gépekkel merték ki, s a hol a föld árja járta a térséget, ott keresztülfuratták az alsó vízátnembocsátó rétegeket; a tőzeget leégették róla; gőzrigolozó gépekkel megforgatták a talajt, alagcsövekkel összehálózták az alréteget, s a mezőt keresztül-kasul szeldelték öntöző-csatornákkal. Akkor azután a gőzekékkel láttak hozzá. Ha túlnedves volt a talaj a szántáshoz, az alagcsöveken át keresztül fütötték, ha száraz volt az időjárás, a csatornákon át elárasztották, ha késő tavaszi fagy fenyegette a vetést, ismét meleg gőzt bocsátottak rá a talajból; gabonavirágzáskor termékenyítő czafrang-készülékkel söpörtek végig a kalászos mezőn, a rozsdát kiirtották kénsavas permeteggel, a mit kaucsuk-csövekkel vezettek el a vetésekre, az ártékony rovarokat thanaton-fecskendéssel ölték el, ha a mezei egerek szaporodtak el, azokat az alagcsöveken át rájuk bocsátott szénenynyel fojtották meg: mesterséges trágyával, trágyalé-öntözéssel sokszorozták a növény termő erejét, s ha jégeső, pusztító fergeteg jött, villanyvezető tornyaik segélyével félreterelték azt a mívelt földről a tenger felé.

Ily földmívelés mellett a Léti szigete egyedül képes volt az új világváros milliónyi lakosságát ellátni kenyérrel. Ez volt a város tárháza, csupa raktárak, gazdasági épületek, összefüggő csoportokban; a buja mezőkön meghonosított házi állatok, gyapjuadó nyájak, a lankaságokban gyapot és dohány, a dombosabb fensíkon szőlők, miknek bora a kezelés mellett a világpiacz keresett árúczikkévé lett. Ez a «mezőgazdasági város».

Tovább haladva, a kerti lakokat a Moise-szigetén s a szántóföldeket és gazdasági épületeket a Létin kezdik fölváltani más alakú épületek, tömör, vörhenyes falak, bolthajtás alakú tetők, zománczos, fénylő külsővel; a keresztül-kasul szögellő csatornákat fölváltják épen úgy összepóklábazott vasutak, mik egyik épülettől a másikig s mindannyian a folyamparthoz futnak. A földipar városa átalakul gyárvárossá.

Hanem a mostani gyáraknak hiányzik már az a fertelmes tulajdonságuk, hogy füstöt, bűzt terjeszszenek maguk körül s bemérgezzék vele mértföldekre a levegőt s kényelmetlenné tegyék más halandókra nézve a lakást. A mostani gyáraknak nincsenek már magas kéményeik. Azok a magas, füstokádó minarék mind eltüntek; csak alacsony kürtők és gázcsövek vannak. A gyárak nem fütenek többé kőszénnel. Tatrangi az olvadhatlan hyalichorcsövek lerakása által kivihetővé tette az eddig lehetetlennek hitt keresztülfurását az egész földrétegnek s megkisérlé aztán kutfuróival a föld primær alakulásainak rétegeit is átszakítani, míg lemélyeszté olvadhatlan érczüveg csöveit a földkebel központi tűzhelyéig, önkénytes vulkánt csalva elő az ősgránit burkolat alól. S az végtelen horderejű találmány lett. E «tűzkürtő» tetszés szerinti lemélyesztése által az egész emberiség egy nyomasztó rémtől lett megszabadítva, attól a rémgondolattól, hogy mi lesz a világból, ha egyszer elfogy a kőszén, elpusztulnak az erdők, mi ad akkor a télnek meleget, a gépeknek éltető erőt? A föld maga. Tatrangi tűzkürtőit a kerek világon mindenütt oly vívmánynak fogadták, minő Amerika föltalálása volt. A gyárak gépei megszüntek kőszenet fogyasztani, mindannyi tűzkürtőket furatott a föld mélyéig s onnan vette tüzelő szerét. A földalatti tűzhely gázokat is adott, miket vegytani átalakítás mellett világító gázúl lehetett használni. Otthon város minden házában a tűzkürtők csövei vezetnek, télen azok adják a meleget, éjjel a világítást, a tűzhelyen azok főznek, fagyos időben azok melegítik át a zord idő fenyegette kerteket és vetéseket, rossz nyárban azok érlelik tökéletességre a szőlőfürtöket, s mozderővel látnak el minden gyárat, tűzzel minden üstöt, tropicus légkörrel a fedett diszkerteket.

Ilyen fedett díszkertek az Otthon város belső főutczái.

A gyárvároson túl kezdődik a «kereskedelmi város».

Három roppant széles Dunaág folyik végig rajta: a Kilia, Szulina és Szentgyörgy-Duna. Mindenik folyamág két partja vert kövekkel kirakva, húsz ölnyi szélességben a kereskedelmi árúk rakpartjául szolgál, melyen vasutak vezetnek végig, s jövő és távozó hajókra szállítják át az árúczikkeket. E partokról másfél ölnyi magasban emelkednek a hosszú aszfalt- és ruggyanta-sétányok, terebélyes fáikkal; s e sétányok mentében a végtelen palotasorok, kereskedelmi ügyszobákkal földszint, raktárakkal a föld alatt, árútermekkel az emeleteken s a nagyszerű vendégfogadók.

A belváros a Moise-sziget közepét foglalja el; s ennek van három főutczája, mely egymást, mint egy csillagkereszt szeli át. Mindegyik utcza harmincz öl széles és egy mértföld hosszú; a középpont, melyen összetalálkoznak, egy hatszögű tért képez, melyet kétezer lépésbe kerül körüljárni. És mind ez egyenes főutczák, mind a tér maga, ichor-üvegboltozattal vannak fedve, a főtér hatszögű kupolája hatszáz lábnyira magasodik a symmetricus palotatömegek közül, egy gloriettel a tetején, melyből éjszaka villanyfény ragyog szét a városon s tíz mértföldnyire elvilágít a tengeren, a közeledő hajók elé. A fedett utczákban nincs soha sár és por: nincs több szél, mint a mennyit mesterséges szellőztetés idéz elő, kétoldalt délszaki fák örökzöld lombjai árnyékolják be a sétányokat, télen az utczák alagcsöveken át fűtve vannak, s nyáron felülről lebocsátott hideg lég tartja azokat hűsen. A hatszögű tér járdáit egy tündéri szép fasor futja körül; egyetlen sor eleis-pálma, melynek fényes levelei valami üdítő illatot párolognak ki, hasonlót a violák szagához s ez örökké betöltve tartja a roppant boltozat teriméjét, s megtisztítja a léget az emberi kigőzölgés bűzeitől. Ez a tér a városháztere. A hatszögű épület hat szárnya egy egész építményt képez, melynek hat kapuját a keresztülszelő három utcza bejáratai alkotják. A tér közepén kolosszális szökőkút s e kút körül a város hirhedett élelmi bazárja. Ez egyik nevezetessége Otthon városának. Egy gyümölcs- és élelmiszerpiacz, melyen az öt világrész és a szigetországok minden élvezhető gyümölcse azon frissen, a hogy törzséről leszakíttatott, összehalmozva található: a phœnix-pálma datolya-fürtei, a cariota édes liszttartalmú kobakjai, a palmyra-pálma óriási diói, miknek külső húsos héja édes borízű, belső magszéke friss aludttejhez hajaz, s ha megszárad, finom sajtnak ízlik; a félmázsás lodoiceák, mintha nagy tökök hevernének ottan, a ceyloni csodapálma dundi gömböczei, mik csak éretlenűl ehetők, a vérveres tahiti almák; az üdítő belimbik, a szentjános-kenyér-alakú ingefára húsos hüvelyei, a kenyérfa pikkely pánczélos czipói, a mangi-fák aranyszín tojásai, a rózsaillatot és fűszerességet egyesítő csirimáják, a duránczi húsú guyaveszilvák, a szájban szétolvadó piraquao-baraczkok, a fahéj fűszeres nialéa-szőlők, a chinai olajfa illatos bogyói, a paradicsomfügék, a dinnye-alakú gerezdes abacatok, a keményhéjú, kékzománczú mangosztán-almák, miknek belső húsa ízre és olvadékonyságra a fagylalthoz hasonlít, a granadill paradicsom-almái, a pandanusz kenyérbélű, ananász-alakú gubói az év minden szakában felhalmozva találhatók e gyümölcsbazár tágas csarnokaiban, mik a mult századbeli ronda kofasátrakat mesevilágba száműzték. Itt vannak kirakva czélszerű állványokon az újkor nagy tökélyre mívelt európai kertiparának főzelékei mellett a többi földrészek inycsiklandó zöldségtermékei is, a káposzta-pálma hajtásai, a jávai kacsangbabok, a finom húsú sóják, lisztes gesztenyeízű bataták, a török kobakok és tojásgyümölcsök, a jávai savanyú nanka, a malabári dsambuk, az olajos pisztáczok s mindazok a csodálatos ehető növények, miket egy keletindiai wayong egy előkelő pangerang asztalára szolgáltat; mik közől nem hiányozhatik a dinnyefa gyümölcse, a carica papaya, melyről minden gazdasszony tudja már, hogy annak a levétől a legkeményebb hús is porhanyóvá lesz a nélkül, hogy tűzre tennék. Húsnemüekben is egész világtárlat van itt; s az árú-eladó székely menyecskék, a piros-pozsgás debreczeni, szegedi, komáromi kufárnők oly nyelvkészséggel tudják ajánlani árúczikkeiket, mely szakképzettségükről tanuskodik: itt egy delikát elefánttalp kinálkozik, egy rózsapiros jegesmedve-czomb szomszédságában, melynek versenyt támaszt az úri asztalra való jakk-pup; az árúsnők készek megmagyarázni a vevőnek, melyiket hogyan kell elkészíteni; a chinai salangin fecskefészekből hogyan lesz csemege, az austráliai csörrös állatnak minő pácz kell? ajánltatnak különösen a pekári és tajaszszu-malaczkák: a ki nagyobb állatot keres, az utasíttatik a szomszéd boltba, hol épen most giraff-borjukat mérnek ki, olyan a húsuk, mint a rezge! ugyanott fiatal vízilovak szügye is kapható; a többi részéből «pemmikánt» csinálnak; egy Brassóból idetelepült örménynő különösen nagyra van igen keresett sumatrai kappanjaival, a mik kávén híznak; hitelesség kedveért mindegyiknek meg van hagyva a zuzája a benne levő emésztetlen kávészemekkel; ugyanennél található gyakran a nagyon keresett «pangerang-kávé», mely akként jön létre, hogy egy inyencz állat, a «musang» a kávégyümölcsöt megeszi, a magját azonban nem tudja megemészteni, azt hátrahagyja, a jávaiak aztán azt összeszedik utána, s ez az állatvilági körútat bevégzett kávé valami fejedelmi italt ád mind illatra, mint zamatra nézve. Azért hitelesség okáért együtt is szokták árulni az eredetét igazoló album græcummal, melylyel tömör koprolitokat képez, az urak aranynyal fizetik azt.