Degré Alajos novellái (3. kötet)

Nedves szemeit törölgetve sohajtá ezeket Füzesy Ernő, s visszapillangatott a feledhetlen városra, míg az látköréből elveszett; ekkor nehéz sohajjal magát a kocsi párnái közé temetve, multjáról s jövőjéről merenge.

Füzesy Ernő a pesti divatvilág hősei közt tekintélyes szerepet játszék, hová őt nem összeköttetés, rokonság, és név emelék, hanem saját ügyessége és – pénz! Atyja egyszerü kereskedő, szerencsés üzletei által roppant vagyonra vergődvén, fia nevelésétől mit sem tagadott meg, s ifjú éveit tetszése szerint engedé élni. Ernő már nagykoruságot haladván, atyja komolyan felszólitá, hogy a fővárosból haza sietvén, ha kegyeiben s kedvezésiben részesülni akar, az – általa most szerzett – jószág kezelését átvevén, személyesen gazdálkodjék.

Szaggatott szívvel vőn búcsut, s az érintett jószágra utazott.

Harmadnap megérkezett. Atyja ott várta.

Ernő szemeibe könyek nyomultak, midőn a – hajdan igen díszes, most alig lakható – urilakba lépett. „Itt éljem át napjaimat;“ e gondolat czikázott át lelkén.

A derék atya azt hivé: a viszonlátás öröme idézi fia szemébe a könyeket, s érzékenyebben ölelé meg.

Rövid társalgás után az öreg úr somfa-botot vőn kezébe, fiát hasonlóra inté, s megindult vele, a földeket megmutatandó. – Hol járt Ernő lelke?

Több órányi járás után ismét az úrilakhoz tértek, mely előtt régi franczia kert maradványa terült el.

– Itt, – mondá az öreg, miután kijelölgeté, hogy mit hová vettessen, – e kertben sok üres tábla van, jó lesz lóherésnek. Mindent megjegyeztél magadnak?

– Mindent, atyám.

– A mi iránt nem vagy tisztában, kérdd a gazdatiszt tanácsát, ő ügyes; azért adám melléd, s becsületességeért kezeskedem.

– Köszönet!

– Meglátom, mire viszed? tőled négynapi járóföldre lakom, hol saját gazdaságom igen igen elfoglal; tehát ritkán látandjuk egymást, de annál több tudósitást várok.

– Igen, atyám.

– E jószág kissé el van hanyagolva, a gazdászati készletek pedig egészen hiányzanak, tehát készpénzre van szükséged.

– Én is ugy hiszem.

– Itt van huszezer pgő, mond az öreg úr, tárczáját átnyujtva; fektesd be ügyesen, s meglátod: hasznát veended.

Ernő gépileg nyult a tárcza után, s atyja kezét megcsókolá.

– S most, folytatá az öreg, miután jó állásba helyezélek, tudd meg, hogy életemben többé fillérre sem számolhatsz.

– Meg vagyok elégedve.

Az öreg Füzesy búcsut vőn.

Ernő egyedül maradt. Több perczig földre szegzett szemekkel merenge, s azután körültekintvén, felkiálta:

– Itt vagyok! és mit csináljak e bagolyfészekben?… Megőszülök! alig nehány órája, hogy megérkezém, s máris halálra únom magamat: hát még hetek hónapok, évek!… Ah, ez őrültté tesz!

– Van pénzem, mond, a tárczát maga elébe vágva; mit ér, ha nem élvezhetem?! Vásároljak ekét gulyát s igásokat? hahaha! gazdálkodjam?… igen gazdálkodni fogok! – Ezzel inasát csöngeté. – Kasznár urat!

A kasznár megjelent.

– Holnapután, kezdé Ernő, kőmíves, ács és asztalos legyen itt, e ház lakhatlan.

– Értem.

– S nyolcz nap alatt, akár a pokol fenekéből is, nekem franczia kertészt teremtsen.