Glória és más novellák

A szorgalmas és törekvő Csillag, Csillag Árpád, az Első Magyar Ipar- és Hitelbank főtisztviselője egy téli estén megelégedetten és jókedvüen jött ki a bankból. Harmincegyedike volt, a fizetését megkapta, a pénz nagyobb részét gondosan elhelyezte már félrerakott és örvendetesen növekvő kis tőkéjéhez, a kisebb részszel a zsebében pedig derüsen gázolt kifelé a Lipótvárosból, el az Andrássy-ut felé, hol is mindenekelőtt vacsorázni szándékozott, azután abonnálni ebédet, vacsorát az egész jövő hónapra, majd szobáját kifizetni, továbbá apró bevásárlásokat tenni ruhatára kiegészitésére. Mindez telt a kisebb részből. A nagyobb ott maradt a bankban: folyószámlája javára irva.

A nagyobb rész ott maradt a bankban, gyarapitotta a már meglevő tőkécskét, gyarapodott, kedvesen hizott maga is, üdén, virulóan, pufók aranyarccal. A helyzet olyan volt, hogy a szorgalmas és törekvő Csillag, Csillag Árpád, az Első Magyar Ipar- stb. főtisztviselője most már házasságra gondolhatott, egy előnyös házasságra, a mely egyrészről kellemes és nyugalmas életet biztosit neki, másrészről pozicióját – pozicióját – még jobban megerősiti. A lendő hitestárs még nem volt kiszemelve, csak annyi volt bizonyos, hogy a házasságnak előnyösnek kell lennie. Ami a számbavehető lányokat illeti, több apa jöhetett kombinációba; bizonyos gyöngéd puhatolózások történtek is már és öröm volt, szivet melegitő diadal volt meghallgatni a közvetitő bizalmi személy referálását arról, hogy az apák milyen heves és kitörő helyesléssel fogadták a Csillagkombinációt. A legkitünőbb apák között lehetett a házasságra nézve válogatni.

A törekvő Csillag mosolygott magában és mosolyogva gázolt kifelé az Andrássy-utra. Az Andrássy-ut sarkán a vállára ütött valaki.

– Szervusz, Csillag. Hová mégy Árpi?

A szorgalmas Csillag megfordult és meglátta kollégáját, Törő Viktort, a lump Törőt. Csillag azért nem bánt rosszul Törővel; lenézte kissé, de nem bánt rosszul vele, sőt bizonyos örömet érzett, ha látta. Ime, egy olyan ember, aki egyre rontja a pozicióját.

– Szervusz – mondta neki jóindulatuan. Megyek vacsorázni.

– Hová?

Csillag megmondta. Törő elnevette magát.

– Hát még mindig ott vacsorázol? – kérdezte nevetve. – Gyere el már egyszer valami tisztességes helyre. Tudod mit, gyere el velem az orfeumba és légy a vendégem. Árpi, te békés igavonó, gyere el velem és nézd meg, hogy él egy ur harmincegyedikén.

Csillag, a szorgalmas Csillag rövid habozás után elfogadta az ajánlatot. Olyan jókedvü volt, olyan nagylelkü kedvében volt, hogy még ennek a lumpnak is örömet akart szerezni. Elfogadta az ajánlatot és igy elmentek együtt az orfeumba.

Csillag máskor is volt már itt, sőt elég gyakran járt ide; minden hónapban egyszer; ez azonban egészen más volt. Mindenekelőtt: páholyba ültek, aztán: nem vacsoráztak meg előbb valamely olcsó vendéglőben, hanem a páholyban vacsoráztak és már a vacsorához pezsgő volt; végül: előadás után bevonultak a télikertnek egyik fülkéjébe, ismét pezsgőt ittak, a cigány nekik huzta, egy igen szőke nő letelepedett az asztalukhoz, más nők suhogva járkáltak el előttük és bizalmasan integettek a lump Törőnek. Határozottan szép volt az egész.

A törekvő Csillagnak kigyult a kedve a pezsgőtől, most még jobban érezte, milyen nevezetes és kitünő ember ő, milyen előkelő poziciója van és milyen kitünő kilátásai vannak a jövőre, bizseregni kezdett benne valami, tetterőt érzett magában, ugy érezte, valami szépet és nagyot kell cselekedni.

Derülten, sőt csaknem kihivóan nézegetett körül és a tekintete megakadt egy barnabőrü, fekete haju, csillogó szemü, zöld selyemruhás nőn, aki egy oszlophoz támaszkodott és feléjük nézett. Rátette a kezét a Törő karjára.

– Te, – kérdezte – ki az a nő?

– Melyik? Az a fekete?… Hiszen láttad a szinpadon. Táncolt. Spanyol táncosnő. Dél-amerikai. Kreolivadék. Glóriának hivják. Csupa tűz. Akarod? Ide hivjam?

– Igen – mondta Csillag fellelkesedve.

Törő, a lump Törő felállott, egy mozdulattal és egy mosolygással meghivta a barnabőrü nőt az asztalukhoz, a nő biccentett, feléjük indult és Törő ekkor kissé ijedten hajolt oda Csillaghoz.

– Te, Árpi, – mondta neki halkan – hanem azután szégyent ne hozz rám. Én már máskor is vezettem be ide uj embereket; aki velem van, arról tudják itt, hogy nem sajnálja a pénzt. A szerelem itt kissé drágább, mint azokon a helyeken, ahol te szoktad beszerezni.

– Légy nyugodt, – felelte a törekvő Csillag, – tudom én, hogy hol vagyok.

A barnabőrü nő megérkezett, mosolygott, nagyon szép volt, pompás szaga volt, gyors ismerkedés történt és barátságos kézfogások estek, kiderült, hogy a spanyol táncosnő csak németül tud, azt is csak törve és hogy Csillag, a szorgalmas és törekvő Csillag nagyon megnyerte a tetszését.

– Tu piszt ein Kavalliich – mondta neki bizalmasan, elragadtatva, az utolsó szó utolsó tagját lehunyt szemmel, szinte kéjesen hangsulyozva.

Hogy Csillag, Csillag Árpád gavallér, lovag. Kavalier, és hogy ő ezt rögtön látta rajta A törekvő Csillag mosolygott, el volt ragadtatva Glóriától. Glória vocsorázott és ivott, majd Csillag kifizette a vacsoráját, kissé megilletődötten az összeg, nagyságától, és hazafelé indultak. A lump Törő még maradt, Csillag azonban Glória társaságában ment, beült egy fiakkerbe és elrobogott Glória lakására.

A kiszállásnál a Glória lakása előtt némi szóváltás volt még a fiakkerossal, aki a helyzetet alávalóan ki akarta aknázni, baj azonban itt nem történt. A baj, a nagyobb baj, a nagy baj csak később, jóval később jött, akkor tudniillik, amikor Csillag, a törekvő és szorgalmas Csillag távozni készült Glória lakásáról. Azt, ami Csillag részéről történt, ami a nagy bajt felidézte, azt az elhatározást, azt a cselekedetet hosszabb lelki harc előzte meg, csendben megvivott izgalmas tusa, érvek és érvek, izgalmak és izgalmak között Csillag Árpád jól berendezett lelkében. Az érvek egy összeg körül forogtak, az izgalmak ennek a pénzösszegnek a megállapitása, a mértéke, a nagysága fölött csaptak össze a szorgalmas Csillag pénzdolgokat mindig bölcsen megfontoló elméjében és jól berendezett lelkében. Az idő sürgetett. Határozni kellett. Szint kellett vallani. Mi történt ekkor a szorgalmas Csillag jól berendezett lelkében? Mi gyürte le azokat az aggodalmakat, amelyek a távozás szégyenletes mivoltára, vereségszerü, menekülésszerü jellegére, a lump Törő gunyos mosolygására vonatkoztak? A szorgalmas és törekvő Csillag habozó lelke egy papirpénz és két nagyobb ezüstpénz kombinációja között ingadozott. Az utolsó percben azonban Csillag egyszerre megfontolta az összes áldozatokat, amelyeket már hozott, vacsorát, fiakkert, összehasonlitotta továbbá azt az árt, amelyet két nagyobb ezüstpénz kombinációja jelentett, azzal az árral, amelyet más beszerzési helyeken fizetni szokott, belesüvöltött végül aggodalmai közé az a gondolat is, hogy ha a költekezésében féktelen talál lenni, akkor tőkécskéjéhez kell – folyószámlája terhére – hozzányulnia, és a két nagyobb ezüstpénz távozás közben, kalap a fejen, bot a kézben, diszkréten megcsörrent egy asztalka márványlapján.

És ekkor rettenetes dolog történt. Nem az, amit Csillag Árpád várt: harag, szitkozódás, követelőzés. Nem. Glória föléje hajolt a két ezüstpénznek, előbb olyan hitetlenül nézte meg őket, mintha kételkednék a saját szemében, azután barna arcára és csillogó szemére olyan eltorzult undor ereszkedett, mintha valami utálatos férget látna, azután pedig kiegyenesedett, a csipőjére csapta a két kezét, szétterpesztette a két lábát és harsányan el kezdett nevetni. Szétterpesztett lábbal állott a meghökkent Csillag Árpád előtt és gunyosan harsányan hahotázva, rikoltozva kacagott bele az arcába. Előbb szólni sem tudott, de azután hebegve a mértéktelen kacagástól, rikácsolva, egyet-egyet biccentve a fejével, mondta:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…!

Csillag, a jól berendezett lelkü Csillag elámultan nézett rá. Glória két kezével a saját oldalát verdeste a kacagástól és lelkendezve, gunyosan, mérhetetlen lenézéssel ismételte:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…!

A szorgalmas Csillag összeszedte minden erejét, megfordult és méltóságosan távozott. Méltóságos távozása meneküléssé, szinte futássá fajult, amikor meghallotta, hogy Glória követi, amikor a spanyol táncosnő könnyü lábának a zaját hallotta maga mögött.

Kint volt a lépcsőházban és – be kell vallani – rohant lefelé. A teljes megmentést azonban ez sem jelentette, mert a kőlépcsőkön utána, nyomban mögötte csörrenve gurult lefelé két nagyobb ezüstpénz és a félhomályban utólérte és egészen a földszintig követte a kacagó rikácsolás:

– Tu… piszt… ein Kavalliich…!

A szorgalmas Csillag lihegve állott meg a földszinten. Fent becsukódott az ajtó. Csend lett. Azonban mi van a két nagyobb ezüstpénzzel? Azok is lejöttek a lépcsőn. Kidobódtak. A törekvő Csillag óvatosan gyufát gyujtott, de csak az egyik ezüstpénzt találta meg. Megtalálta, azután sietve csengetett a házmesternek, kivonult a kapun és lassan megpihenő, lassanként egészen megnyugodott lélekkel és azzal az elhatározással, hogy most már csakugyan meg kell házasodnia, hazatért.

Harmadnap találkozott Törővel és vidáman, ravaszul rámosolygott. Törő, a lump Törő, azonban komoly maradt, hozzáhajolt és nagyon komolyan mondta neki:

– Árpi… te egy aljas ember vagy.

A törekvő Csillag méltatlankodva akart válaszolni, Törő azonban legyintett a kezével, mintha azt akarta volna mondani, hogy ez már nem is az ő dolga, majd elintéződik ez nélküle is, ismét hozzá hajolt és halkan mondta: