Public-domain ebook
A vörös postakocsi: Regény
by Gyula Krúdy
Language: hu469 downloads on Project Gutenberg
Subjects
In: Novels
Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #62415.
Public-domain ebook
by Gyula Krúdy
Language: hu469 downloads on Project Gutenberg
Subjects
In: Novels
Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #62415.
The opening · free to read
A muzsa csak a szerelemnek Tüntével jött meg. S mostan im Kisérletez: ha megegyeznek Dalomban érzés, eszme, rím. Szabad a költő, nincs keserve, S a kis lábat megénekelve, Gyarló versében a szeszély Itt-ott magáról is beszél, S bár még borúsnak látszik a szem. De könnyét rég elsírta már.
(Anyégin.)
Levél Kiss Józsefhez.
Kedves Szerkesztő úr, Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hét-nek írok? Minden, ami nekem kedves és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteglelkü embernek a vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmult férfiúé, aki régi-módi frakkban és hosszu mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik valaki a gordonkán s a csillagsugáros márciusi estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserüségek; apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskoláslányok; züllött férfiak és eladott nők, gyermekek, akik a kávéházban nőnek föl; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a rablásról, a bosszuállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azaz, hogy talán ez még sem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapualatti szobák és találkás-házak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség. „Csodálom, hogyan nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten“ – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kivánatos, de a szerelemtől visszavonult asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán és St. Hermandadon kivül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek szerelmökkel!“ – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán találkozhatni lefüggönyözött ablaku bérkocsikkal, nők mérget isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajjon csakugyan szerelemből történik mindez?
Kedves Szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott, kedvemre való regényt írjak A Hét-nek. Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok Szerkesztő úrnak, hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott és a történésben sem kivánja azt a bizonyos valószínüséget, amelyre az írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megirásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és a férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkinzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a postakocsira és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el a mesélő-kedvemet.
Kérem, fogadja hódolatomat nagylelküségeért!
Virágvasárnap táján a Pattantyus-utcában két új lakó tünedezett föl, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.
A Pattantyus-utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szük, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyultak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken és az oroszlánfejü esőcsatorna már félszázad előtt beszüntette a szolgálatot. A bubos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek földalatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs minden lakásban és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyujtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sirdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajjon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?
A színésznők a 3-as számu házban, az első emeleten helyezkedtek el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt, közben kis konyha, koporsónagyságú kamara, ahová felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.
Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a Monna Vannában feltünt, Szilvia A bolondban és János vitézben. A direktor azonban nem ujította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkivül semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán tulságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra s azóta sem váltak el. Fátyol kisasszony nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz, bár olyan selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternek. A cipőt már várta egy öreg úr, aki búsás haszonnal vette át a susztertől a viseletes cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes tekintetü szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínü lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jószagu barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öreg urak, vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.
Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öreg úr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai Dunaparton.
Klára szürke szemű, vöröses-barna hajú, álmodozó járásu hölgy volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit megbántottak, vagy megbántani szándékoztak. A húsos orra és álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerü alakulatokat ölt, álmodozó, ringó csipője, fehér és kék csikos puha kendője, amelyben esténkint a füszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed ráncot vetett a szük bluzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az éjszakai sírástól és a zálogcédulákat olyan nagyszerü rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.
A dunaparti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen a Szilvia karjába kapaszkodott és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis kopaszfejü embereket kárörömmel szidalmazta, a kiültnadrágu hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.
– Csak egyszer életemben látnék egy finomfejü embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat, vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hirlapírót, aki olyan uriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet, – mondta igen komolyan Horváth kisasszony és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kivánságát.
Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajjon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:
– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán születtem!… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban. Még a régi regényalakok is, a Turgenjev könyveiből, vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasutjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejü templomok… Istenem, ebben az országban réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi! Istenem, csak tudnék közöttük választani!
The book keeps going
Reading is free forever. Sign up and watch scenes appear while you read.



Scenes Storieta drew for other classics.
New illustrated classics
Once or twice a month: the latest books to get full character casts, scene art, and free comic editions. No account needed.