Andor: Regény

Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett. Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt. Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon nesztelenül menne át a Duna fölött.

A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt, várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban.

Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement a lakásba, amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtábla volt arany betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd. Alatta fehér tábla ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egy energikusan kinyujtott fekete mutatóujjal, amely szinte sértődötten utasította a lakásajtó elé tévedt ügyfelet az udvari folyosó sarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi irodája volt.

A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkan szólt a fülledtségbe:

– Juli… én vagyok. Felköltés tizenkét óra.

– Igenis – mondta egy hang a nyöszörgő ágyból.

Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndes léptekkel ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót, mintha attól tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nem volt rajta kívül senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőtt szanatóriumba vitték, mert a gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr. Aradi Dezsőné pedig, aki miatt valamikor a fiú megtanulta ezt a nesztelen, könnyű éjszakai járást az ebédlő nagy szőnyegén, már két év óta a budai temetőben nyugodott, ha ugyan nem teljesült az az anyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a fiú: „A temetőben se fogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az üres és néma lakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a fiú számára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás. Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyen ment végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenül az ebédlő mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokás szerint: az ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia a cselédnek, mikor kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőt takarítani, s ez azért volt, hogy Andornak több levegője legyen, mikor alszik.

Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette, meggyujtotta íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzést abbahagyva, ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le a karosszékébe. Az apja régi irodai karosszéke volt, amit akkor kapott meg, mikor egyszer egy bőrbútorgyáros kliens új karosszéket ajándékozott az ügyvédnek. Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ez is csak azóta, mióta dr. Aradi Dezsőnét koporsóban vitték el innen – abból húzott egyet a fiú, a kalapot a fejebúbjára lökte és két öklét nekitámasztva két halántékának, az itatóspapirra könyökölt.

Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalember asztala. Az itatóson nem volt tintanyom, csak rajzok voltak a szögleteiben, ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak és kockarendszerek. Elegáns levélpapirosdoboz, domború arany felírással, ezzel a buta szóval: Papyroleum. Fénylő tintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben, csupa sárgaréz és csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két „hozzátartozó“ gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó vadászkutya döglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az üvegbe olvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s az egészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett. A naptárak is tudnak késni, mint az órák.

Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mert ott nem volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos, csöndes és üres volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte és söpörte. Szemetet is hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát, meg egy rongyos, dülledt kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozva volt a láda is, a kosár is, a fiú bágyadtan meresztette rá a tekintetét. A szeme így meg-megállt fáradtan, a jelentéktelen tárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt volt, ment a szeme után, meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a sirály a hullámról, megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor elmozdította a fejét, hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt volt.

Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, a könyvei már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, a Lendvay-utca táján, ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünő lakást talált, két szép utcai szobát, egyemeletes, palotaszerű kis házban, a báró Horn-villában. Az első emeleten laktak a báróék, a földszinten volt két garszonlakás, ezek közül kapta meg az egyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom emberek voltak; mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle, még a családja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, de báró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronessz férjhez megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad a most szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évig jövedelmezzen.

Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, a gyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régi ebédlőasztaltól, az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyos éjszakáitól, a kedves és furcsa napoktól, amikor könnyű betegségekben feküdt a szobájában, az anyai gond melegében, könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt, bekötött torokkal, lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint megszólalt ilyen estéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy vagy te beteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc, mi lesz a vacsorával?“

Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukva az ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túl még csak egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztán meggondolta és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlő második ablakánál és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogy hogyan búcsúzott el abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgy volt, hogy Aradiné nagyon rövid ideig volt beteg a halála előtt. Mikor beteg lett, haragban volt a fiával. Az apa tudniillik nem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a doktorátust letette, éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben járt haza. Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát egy órára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majd még későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délután elment és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül a szobájába. Délben kelt fel és az ebédnél mindig duzzogva fogadták:

– Hallottam, amikor jöttél. Negyednégy volt.

Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniális nesztelen bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg ne hallotta volna álmában. Pedig a kilincset két marokra fogva szorította le, hogy ne pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból, a cipőjét már az előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott a vetkőzéshez. Viszont az anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül, hogy az apja álmában meg ne érezte volna a halk mozdulatot a másik ágyban. A huszonötéves házasság sok-sok ezer együtt-aludt éjszakája tette, hogy ez a két gyöngéd ember álmában is megérezte, hogy a másiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú a bútorokra támaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a járása még úgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már két éber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogy ébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjú doktor az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujik belőle.

Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben, váratlanul megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült oly halkan jönnie, hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észre a közeledését. Az öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség, egy pillanat mulva már ott volt az anya is, aki lefogta és kérlelte a sötétben kiabáló embert, mialatt a fiú meztelenül ült az ágy szélén és önérzetes feleleteket adott, majd élesebbeket, egészen addig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen meg nem markolta a fia karját. A fiú durván rántotta el magát az apai erőszak elől, lámpát gyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem látják. Az apa egészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg attól, hogy doktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az öreg úrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony még kérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel, összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valami nagyot akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, és végül is engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikor már az ágyában feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralva a bizonyosságtól, hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többé elvenni tőle, csak akkor vette észre az anyja arcán azt a majdnem állati vergődést, amivel ez a negyvenöt éves asszony a kirepülni készülő fiát visszasírta a fészekbe, azt a megriadt reménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába, ez nem marad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiút belül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta az anyja arcát és anélkül, hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásban becsületszavát adta neki, hogy többé nem jön éjfélután haza. „Eredj, mama, mert megfázol“ – mondta neki, mikor az asszony megölelte, és már ez alatt az ölelés alatt érezte, hogy könnyelmű volt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani a szavát, rossz érzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább taszította, mint magához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált, vacsora alatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá, kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment el hazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyja némán virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogy az öreg úr ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában. Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsorált otthon, de éjfélkor hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon és reggel ötkor jött haza. Nem szóltak többé neki erről egy szót sem és mikor másnap kezet akart csókolni az anyjának, az visszahúzta a kezét. Napokon át voltak így haragban, és mikor az anya beteg lett, a betegségben is tovább tartotta a haragot. Váratlanul fordult igen rosszra az állapota, negyvenfokos lázai voltak és eszméletlen volt, merően nézett a fiára, de nem ismerte meg. A tanár megmondta Andornak is, hogy az anyja meg fog halni. De akkor már a szemét se nyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott arcán szinte már csak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól, mikor a fiú órákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem evett és nem ivott. Ez már az agónia volt. Egy este, vacsora előtt, hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki a pályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett. Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem is érintette az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. A szeme le volt csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan és szárazan lélekzett. A fiúnak hirtelen felszaladt a melléből a torkába valami nagy, görcsös gyermeki szerelem, forrón buggyant ki egyszerre mind a két szeméből a könny, – „mama“ – mondta gyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az istenért, hát békülj már ki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve melléje, bőven omló, forró sírással megint mondta, igen halkan, most már nem is az anyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve: „mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak, Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopva megcsókolta az égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába, letörölte a könnyeit és az íróasztalához ült, mintha olvasna. Virradatkor halt meg Aradiné, a fiú csak reggel tudta meg, nem költötték fel a halál percében.