Szindbád ifjusága: Próza

A NYUGAT nyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.

SZINDBÁD, A HAJÓS. ELSŐ UTAZÁSA.

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghuzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláirásán kívül a torony falán: ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiuk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

Szindbád – amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból – megnövekedett, széles vállu, deresedő férfiu lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjukora emlékeit.

Vonatra ült, éjjel-nappal utazott vasuti kocsiban, végül szánon, melyet három ló vont, mert hiszen nem messzire volt ide az orosz határ. A csengők csörögtek a lovak szerszámján, amint az öles hóval borított országuton, a széles fensikon Szindbáddal nyargaltak.

Tam-tam-tam, mondták a csengők és sehonnan nem felelt visszhang a szavukra.

Oldalt, az országút mentén a Poprád folyó huzódott mély partok között, mint egy másik országút, amelyen lábnyomaikat hagyják a nyulak és rókák és egyéb vándorlók.

A hóval borított, befagyott folyón csak itt-ott akadt falvak közelében valamely kékesszinü lék, amelyben kivillant a folyó acélos vize, amint fagyosan, frissen suhant tovább a jegek alá.

A néma, néptelen, mozdulatlan tájon utazó Szindbádnak mégis jólesett az a gondolat, hogy mellette, a mély partok között, versenyt utaznak szánjával a folyó és a hideg habok, a pisztránghalak a falvak alatt a jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken és ismerősen látják viszont fenn az országúton a háromlovas szánt, amely órákon, mértföldeken át követte a folyó futását.

Nyáron az elsuhanó fák és háztetők vigasztalják az utazót, ha a fensikon vágtat lóháton vagy kocsin. Télen meg kell elégedni a láthatatlan halakkal, amelyek a folyó jégboltozata alatt véle együtt utaznak és néha-néha léket találván, kipillantanak. Egyik-másik öreg pisztráng tán emlékezett is Szindbádra abból az időből, midőn még nem volt deres a haja és széles a válla, – ha ugyan vannak olyan öreg halak a Poprádban.

A fensik szélén, mint valami álombeli ország falai, emelkednek szinte merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségü hegyei. Itt-ott a hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségünek látszik a Kárpát hava, mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda. Az olvasztott acélnak van ilyen szine néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a vashámorban. A hegyek kéksége pedig megközelíti a tenger kékségét, amidőn Trieszt felé jövet, késő őszi délután megpillantjuk a vasuti kocsi ablakából az Adriai-öblöt. Balról, a folyó tulsó partjáról egy darabig sötét, szinte gyászfekete fenyveserdő kiséri a csengős szánt. A fenyves teteje fehér a leesett hótól, de bévül, az erdő belsejében látni feketéllő tájakat, ahová a fák sürüsége miatt még a hó sem esik be.

Igy utazott Szindbád, a hajós, egy télen a kárpáti fensikon, mindig felfelé, észak felé, mintha egyenesen a Kárpát kellős közepébe akarna felvágtatni csengős lovaival.

A meredek hegyek mind fehérebbek lettek, mint az öregember szakálla és haja, amint megközelítjük.

Itt-ott a folyó tulsó partján behavazott kis falvak, kicsinynek tetsző templomtornyok maradoztak el, egy léknél a folyó hátán három vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment keresztül a folyó jegén.

A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az időkre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a főerdész tüzes lovait maga hajtotta és az útra jól beborozott a késmárki vendégfogadóban. Mintha most is látná maga előtt a bakon a főerdész piros fülét és arcát, valamint zuzmarás bajszának a hegyét. Hirtelen a pörkölt dió szaga, valamint a friss kalács illata ütötte meg az orrát… Persze, persze, akkor, huszonöt esztendő előtt karácsony volt, amikor ezen a tájon utazott és a szüleihez igyekezett az ünnepi napokra.

A főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint a forrázott rák szine, akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt… És ime, a pohos toronynak dereka, amint a völgyből amott kibontakozik, éppen olyan piros szinü, mint a régi bekecs volt. Piros a torony hasa, mint jezsuita generálisnak a köntöse, akinek képét ugyan hol is látta valaha, valamikor?… Ah, megvan. A kis városkában, az algimnáziumhoz tartozó régi kolostorban, a hosszu, félhomályos folyosón, ahol annyi tömérdek régi papnak az arcképe (derékig, olajban) függ egymás mellett. A fekete köntösü szerzetesek között szinte kivirít a jezsuita generális piros kabátja. Vagy talán valami régi pápa képe volt az? Incéé vagy Benedeké?… A lovak várost szimatolván, a kocsis az utazás végcélját tudván, gyorsan viszik a szánt a piros dereku torony felé, amig Szindbád régen látott képeken gondolkodik. Huszonöt esztendő! Mintha tegnap lett volna… A folyosó könyökénél, – a régi barátkolostorban, ott a közelgő torony mögött – ahol egy másik hosszu folyosó következik szentek képeivel, van egy kép, bizonyosan tudja, egy fekete, kopott kép, a vak pap képe; szomoru, félrehajtott keskeny fejére, tekintet nélküli, üres szemére, im most világosan emlékszik és eszébe jut a legenda is, hogy a vak pap a jó diákokat minden vaksága mellett is látja a falról, ahol talán már háromszáz esztendeje függ csöndes mozdulatlanságban.

Szindbád lehunyta a szemét, amint a pirosdereku torony felé erősen közeledik, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyes rendet csináljon. De könnyebb lett volna akkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint Szindbádnak osztályozni, rendezni az emlékeket, amelyek huszonöt esztendő után egyszerre meglátogatták. Csak azt érezte, hogy itt volt boldog, itt, ebben a csöndes, félig középkorias városkában, ahol van egy utca, amelynek elején és végén bolthajtásba hajlanak a házak. A bolthajtás felett ablakok vannak és egy ilyen ablak mögött lakott valamikor ő… Egy cserép virágot helyezett Anna kisasszony az ablakra, valamint ott hevertek az iskolakönyvek is.

Midőn ismét felpillantott, a vörösdereku tornyot már annyira utolérték, (mert eleinte úgy látszott, hogy az távolodik előlük az országút kanyarulatai miatt) hogy Szindbád megláthatta a torony havas sisakján sétálgató fekete varjakat és csókákat. A kereszten, balról, egy vén fekete varju ült, mint hajdanában.

Szindbád, aki az unalom és idegesség elől ragyogó estéjü Budapestről e nagy téli időben elutazott, ilyenformán érkezett meg egy napon a határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók huzódnak meg szorosan egymás mellett, mintha fáznának a hidegben. A völgybe lefelé ereszkedve, látta a kéményeket és tűzfalakat, mint megannyi orgonasipokat. A piactéren a kerekes kút hó-házikójában álldogál és a pohos toronyban delet kezdenek harangozni. De a harangok hangjára már nem emlékezett… A Poprád, amely idáig hűségesen elkisérte, mint egy csavargó kutya, elandalgott a távoli rekettyés berkek felé, mintha azt hinné, hogy még mindég medvebőr-süvegü katonák állanak a városka kapujánál, akik a passzust kérik az utazótól.

Szindbádnak szerencséje volt a fogadóssal, akinél megszállott a Krakkói kalaphoz címzett fogadóban. A fogadós régi ember volt a régi fogadóban: „bizonyára olyan emberekre is emlékezik, akikre már én sem emlékezem“, gondolta magában Szindbád, amint a keskeny csigalépcsőn felfelé botorkált a szobájába, amelyet számára kijelölt a gazda. Két szinültig megrakott ágy állott a csúcsíves toronyszobában és az ágyakból olyan dohos szag ömlött ki, mintha Rákóczi Ferenc lett volna az utolsó vendég, aki bujdosásában a Krakkói kalapnál megszállott. A két ablak között egy medvebőr bundás, aranyláncos, széles, ó-spanyolos bajuszu férfiu arcképe, aki structollas kalapja alól figyelmes tekintettel fogadta a belépőket.

Szindbád megállott a kép előtt, meghintázta a derekát és felkiáltott:

– Ezt a képet én ismerem… Ugyan kinek is a képe?

A fehérhaju, pirosképü és bőrkötényes fogadós a vidrasüveget megmozdította rózsaszinü homloka felett.

– A város jóltevője, gróf Lubomirski ur van ezen a képen.

Persze, persze, Szindbád most már emlékezett, hogy huszonöt esztendő előtt gyakran találkozott a szélesbajuszu és buzogányt tartó férfiuval képeken és kőbevésetten, amint a városkára háromszáz esztendő elmultával is vigyáz a templomban, a városházán és a postaépületben, ahol még megvan a lovak istállója, amelyeket a szán elé fogtak, hogy tovább röpítsék a gránic felé az utazót.

És most már arra is emlékezett Szindbád, hogy az ő ifjukorában a polgármesternek, a postamesternek, a kapitánynak és mindazoknak az uraknak, akik valamit számítottak a kis határszéli városkában, egytől-egyig ó-spanyol bajuszuk, Lubomirski-arcuk volt. Talán az anyák nézegették sokat a kőben és olajban megörökített jeles grófot vagy még előbbről, nemzedékekkel előbbről datálódik ez a nagy hasonlatosság, amint például a kurucok Lőcsén való időzésekor csupa kis kuruckapitányt szültek az anyák?

Szindbád magában csak annyit konstatált, hogy az öreg fogadós fehér hajával, élénk, figyelő, kerek szemével és lecsüngő, széles bajszával olyanforma, amilyen a háromszáz év előtti Lubomirski lehetett öregember korában – pedig, mint kiderült, az öreg fogadós születésére nézve nem is volt idevalósi, felnőtt korában költözött be a Krakkói kalapba.

– Tisztelt Szindbád ur – mondta az öreg fogadós, miután a hatalmas termetü zöld cserépkályha előtt foglalatoskodó ráncos szoknyás tót cselédleányra egy jóságos pillantást vetett – a Krakkói kalapnál megtalál mindent, amit szeme, szája akar. A mult évben jártak erre utazók, turisták voltak és alföldi tanítók, a Krakkói kalappal nagyon meg voltak elégedve.

Szindbád az ablaknál állott és szórakozottan, elgondolkozva nézegette az előtte elterülő piacteret. Igen, erre járt az algimnáziumba, rövidszáru csizmácskái itt kopogtak a kivájt köveken és a toronyban, ahol harangozott, bizonyára megtalálná a nevét valamelyik korhadt gerendán vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós… Szinte kedve lett volna a toronyba felmenni most.

A tót cselédleány a kályhával elvégezvén dolgát, alázatos csókot nyomott a vendég kezére és havas, sáros csizmájával kikopogott a szobából. Szindbád kedvetlenül, kezét, amelyet előbb a leány megcsókolt, kabátjához dörzsölve, nézett utána, a Krakkói kalap érdemes gazdája az utazótáskát tologatta a falhoz, mintha nem talált volna számára elég helyet a nagy szobában.

– Urasága nem tanító? – kérdezte hirtelen.

– Nem – felelt Szindbád és önkéntelenül végignézett a ruháján.

– Csak azért kérdem – folytatta az öreg fogadós és az utazótáska felett megcsóválta a fejét, mintha a táska volna az oka, hogy eddig nem talált helyére – csak azért kérdem, mert tavaly a tanítók megigérték… igen, megigérték… No, végre itt jó helyen lesz! Hogy a barátaikat hozzám küldik.