Elbeszélések és tárcák

TARASZOVICS REGGELE.

Förtelmes, vizes, hideg októberi est volt és a zenélő kisasszonyok elkésve, fázva érkeztek a Palermo-kávéházba. Bresztler ur, az elhizott, de szigoru arcu tulajdonos, a pénztár mellett ült, egy hordóban senyvedő, nagy beteg pálma alatt (melynek szerepe volt a kávéháznak Palermo-jelleget adni) s a kasszában trónoló kisasszonynak pikáns megjegyzéseket suttogott az érkezőkre. A kisasszony a kockacukrot rendezte s annak jeléül, hogy jól mulat a gazda megjegyzésein, hófehér fogait vicsorgatta.

Öt-hat átázott, párolgó ember lépett be, lerázta magáról a vizet, kezet fogott Bresztlerrel és billiárdozni kezdett.

– Mind itt vannak a lányok? – kérdé a gazda.

– A kis Bencze-lány hiányzik még.

– Már megint késik? Azért csak kezdjék el.

Egy hosszu, szeplős kisasszony megkopogtatta a hegedüjét, fent a dobogón élére állt a női zenekarnak és megkezdődött valami vontatott, unott, gépies muzsikálás. Mintha rég elfelejtették volna a melódiát, s csak most keresnék, találgatnák, taktusról-taktusra. A lányok szórakozottan tekintgettek szerteszét, s pillantásokat váltottak a vendégekkel. Senki sem figyelt a zenére, legföljebb a vörös szalagokkal diszitett fehér ruhába öltözött lányok csoportját méltatta egy-egy pillantásra.

– Maga ugyan jókor jön, – mordult rá a gazda egy vézna testü, sápadt, feketeszemü lányra, a ki éppen belépett az ajtón.

A lány zavartan megállt. Ijedtnek látszott. Nyitott száján sebesen járt ki és be a lélekzet.

– Ne… ne haragudjék, Bresztler ur… kérem szépen… ugy siettem…

– Haragudni? Miért haragudnám? Sohse haragszom, most se… csak egyszerüen elküldöm magát.

– Ne… ne tegye, kérem, Bresztler ur, hisz én mindent elkövetek, hogy meg legyen elégedve. De lássa, az édesanyám beteg…

Mindezt lassu, szintelen mormogással mondta.

– Tegnap is beteg volt?

– Tegnap is, tegnapelőtt is, régóta… és nem akartam addig eljönni hazulról, mig meg nem győződtem róla, hogy jobban van.

Ott állt, sápadtan, lesujtva és remegve nézett a hatalmas emberre, a kenyéradójára. Bresztler ur ekkor egy uj vendéget üdvözölt, a kis lány pedig nesztelen léptekkel hátrasietett, a kártyaszoba mellé, hol gyorsan ledobálta viseltes öltözetét, s magára vette a rabruhát… a fehéret a piros szalagokkal.

Kevés vendég volt. A gyalázatos idő több izben boszus megjegyzéseket csalt ki Bresztler urból, a ki végre is leült valakivel piketirozni. Mikor a zene szünetelt, a lányok elszéledtek a kávéházban, csak a kis Bencze-lány maradt fönn a dobogón, s vágyakozva tekintett ki a párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna a csatakos utcán hazafelé!

Bresztler hirtelen összedobta a kártyát és fölugrott. Egy kövér, bikanyaku, aranyláncos, tele-gyürüzött ember lépett be a kávéházba. Bresztler eléje sietett. Kezet nem nyujtott neki, de mélyen, alázatosan meghajolt előtte. Ez a Bresztler mindenkit ismert. Azelőtt detektiv volt, de feleségül vett egy hölgyet, a kinek Moszkvában dalcsarnoka volt, ebből, meg az ezzel összefüggő üzletekből szép vagyont szerzett magának. Ezen nyitották meg a Palermo-kávéházat.

Ha Bresztler valakit ugy fogadott, mint a most belépő barnaképü, apró feketeszemü idegent, az csak gazdag ember lehetett. És egy gazdag ember, ilyen komisz időben, itt a Palermoban, valóságos istenáldása volt. Bresztler biztosra vette, hogy az egymaga biztositja a losungot, a mi alatt az egynapi kiadások értendők. És ha az idegen nem volna erre hajlandó, gyöngéden, tapintatosan taszitani kell ebben az irányban. Bresztler mély hódolata már számitás volt: az idegen lássa, hogy őt igen nagy urnak tartják, s ne merjen snaszul költekezni.

A pincérek lerántották a jól táplált idegenről a kaucsuk-esőköpenyeget, miközben Bresztlernek volt ideje mindenkinek megmondani, hogy ez Taraszovics Vazul, a leggazdagabb szerb disznókereskedő, s – tette hozzá kissé halkabban, mert ez már hazugság volt – a szerb királyi család rokona.

Bresztler egy intésére a női zenekar azonnal játszani kezdett, Taraszovics meg figyelmesen szemlélte és hallgatta őket. A pincérek és a gazda tiszteletteljes távolságból várták a parancsait.

Taraszovics a pecsétnyomó gyürüjével kopogott az asztalon. Bresztler maga rohant oda.

– Valami jó pálinkát adjon.

Nem kupicával, hanem egy alacsony pohos üveggel tettek eléje s külön ezüst tálcán egy arany sávokkal befuttatott izletes pohárkát. Taraszovics ivott s miközben az óralánca csecsebecséivel játszott, a zenekart mustrálta.

A nóta véget ért. A lányok, kacér mosolyukat Taraszovics felé irányozva, hetykén lépkedtek le az emelvényről és ugy intézték, hogy a mint szétszéledtek, mind az érdekes idegen előtt vonultak el. Taraszovics csak pödörte a kis fekete bajuszát.

… Csak a kis Bencze-lány maradt a dobogón s vágyakozva tekintett ki a piszkos párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna a csatakos utcán hazafelé!…

Az eső egyhangu locsolással verte a nagy ablakot és Bencze Margit elfordult onnan. Nagy fekete szemeit fáradtan hordozta körül a kávéházban. Taraszovics a bajuszát pödörte, összehuzta a szemöldeit s nézte a leányt. Miért nem megy ez is arra, a merre a többiek, azon a széles, kitaposott országuton?…

Ujra megverte az asztalt a nagy gyürüjével.

– Egy üveg pezsgőt!

Élénk mozgás és izgatottság mutatkozott a kávéházban. Bresztler a kezeit dörzsölte. A nap meg van mentve. Jobban, mint gondolta.

Taraszovics a habzó itallal teletöltött egy hattyunyaku poharat.

– Ezt vigyék oda annak a búsuló kis lánynak s hivják ide vendégemül.

Bencze Margit, mikor a pincér eléje tartotta a pezsgőt, bámulva nézett az ismeretlenre.

– Ne tréfáljon velem, Lajos. Bizonyára másnak küldte.

– Nem, kisasszony, magának.

– Mondja meg, hogy én nem szoktam az ilyesmihez.

Bresztler ur sasszemei azonnal észrevették, hogy baj van. Odasietett.

– Ostoba béka, – szólt fojtott, de izgatott hangon, – mindent el akar rontani? Hisz ez magának kötelessége. A szerződésben van. A rongyos hegedüléséért nem fizetném…

A lány elsápadt.

– Épp most viseli magát ilyen ostobául, mikor ugyis annyi van a rovásán?