Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus

EGY FARSANG AZ ALFÖLDÖN.

Néhány évvel ezelőtt, vizkeresztnapján reggel, négy szatmármegyei fiatal ember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebből állott: farsang első napján elkezdeni Szinyér-Váralján a tánczot; abban kivilágos kivirradtig helytállani; – akkor felülni a csöngős szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is tánczba virradni meg s reggel ismét menni tovább Aranyosmegyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végig vigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül.

A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerős házat el nem kerülni, a hova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy tánczot sem hagyni kezdeni négy közül másnak, s nem végezni előbb mint más. Minden toasztot elfogadni s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, a míg egyik falutól a másikig utaznak; – és végre előfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni; hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniok, miután egy faluban egy napnál tovább időzni nem szabad.

A négy ifju közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidőlt már Tisza-Ujlakon: tüdőgyuladást kapott és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.

Egy második megszökött a társaságtól a mándoki lakodalmon; ennek örök életére hitvány, gyáva ember lett a neve: nem is mert többet a világ elé jőni, hanem hazament Gödényházára és soha ki nem mozdult onnan többé.

Kettő kiállta a versenyt, s végigtánczolta mind a hat vármegyét, mind a hét farsangi hetet, nappal utazva hófuváson, vizöntésen keresztül, rázós szekéren, hengerbuczkás szánon, éjjel tánczolva, poharazva, szerelmes asszonyt ölelve, férjekkel verekedve, apák elől futva.

Olyan hire volt már a két utazónak az alföldön, mint a tatárjárásnak.

Úgy beszéltek róluk, mint valami mesés tüneményről, melyet nem hisz az ember, a mig nem lát, de mégis odább mondja, a mit hallott róla s tesz is hozzá, ha helyén találja.

A farsang utolsó hetében járt már, s a közelgő bőjt neszére sietett mindenki vigadni; Béltek, Erdőd, Majtény és Királydarócz mind készült a dáridóhoz; a mit nehezített az a körülmény, hogy a két utazó tánczos lefoglalta Nagy-Károlyban az egyetlen czigánybandát s maga hordozza magával, lehetetlenné téve másutt beültetni a vigalmat, mint a hova ők viszik azt.

Az volt környékszerte az égető kérdés: hová fog ma betérni Borcz Adorján s Gábor Endre? Igy hítták hőseinket.

Mert a jöttüket megelőző hír épen nem rémite el senkit, sőt fiatal leányok és leányos anyák minden közeledő száncsörgésnél önkénytelen gondoltak reájuk, s inkább öröm volt, mint ijedtség, ha azt mondták magukban: «hátha ők jönnek».

Psychologok nevezhetik ezt a veszedelmes iránti kiváncsiságnak, a különczök iránti szokásos érdekeltségnek, az együgyűbb emberek azonban arról fognak beszélni, hogy Borcz Adorján a gazdag rózsapallagi birkás fia, a kiről az a hír, hogy millioma van készpénzben, s a mellett Adorján eszményi szépség egy férfiban, s hogy ilyenformán nincs mit csodálni rajta, ha látogatását inkább óhajtják, mint rettegik. Azt a boldog illusiót pedig ki akarná elvitatni fiatal lánykától, mely az egész szépnemmel közös, mely szerint egy férfi, ki tíz hölgynél csapodár volt, a tizenegyedikhez hű fog lenni, s ilyen tizenegyediknek ki ne hinné magát.

Borcz Adorjánt minden dévaj adoma, mit felőle a hír titok fejében kikürtölt, csak annál érdekesebbé tette. Azt mondták róla, hogy genialis, originalis fiu.

Kevesebb figyelem jutott versenytársának, Gábor Endrének, a kiről mindössze annyit volt szokás tudni, hogy igen erős ember, iszik bort ellenőrizhetlen mennyiségben a nélkül, hogy valaha meglátszanék rajta; akárhány poharat kiürített, soha sem garázdálkodik, s akárhány szép asszonynyal és leányfélével tánczolt, egyre se mosolyodik el, sem azontul egy szót sem szól hozzá, csupán egy elméssége van, mikor már nagyon jó a kedve; mely abból áll, hogy a kiivott üveg poharat megeszi jó barátságból. Különben az esztendő három szakában otthon ül a jószágán és tüzesen gazdálkodik; napokig nem iszik egyebet tiszta víznél, hanem a mint a tél beáll, akkor olyan tizenhárompróbás korhely lesz belőle, a kin senki túl nem tesz az Érmelléken. Mikor kitavaszodik, ismét visszatér józan munkájához.

Ezzel egyébiránt csak a kósza mendemondák vannak előadva; a mikre, mint tudjuk, nem sokat kell építeni…

A farsang három utolsó napját hazánkban is, úgy mint másutt, vigan szokták eltölteni minden háznál; ilyenkor akármely faluban, akármelyik nyitott kapun hajtasson be a vendég, bizonyos lehet felőle, hogy jókedvű társaságot talál együtt. (Legalább még eddig így volt; már nem tudom, hogy ezután hogy lesz?) Az embernek van jó barátja, jó ismerőse, azt meghivja, bánatát, gondjait kicsukja az ajtón erre a kis időre, borát csapra üti, hadd folyjon; panaszát szélnek ereszti, hadd fogyjon; ugyis rövid a farsang, ugyis hosszú a bőjt, mért ne vigadnánk, a mikor lehet?

A Nagy-Károlytól a Szilágyságba vezető úttól félretérve, találja az ember gróf Somlyóházi pusztáját. Nehány ezer holdnyi jókarban tartott birtok, melynek szántóföldei, kaszállói két erdős hegy közötti völgyben feküsznek; a völgyet patak szeli keresztül, mely alantabb malmot hajt, a patak maga az uradalmi kert közeléből ered, mely gyümölcsös és fenyvesből áll, s melynek örökzöld fenyői mögül regényesen emelkedik ki a domboldalba épitett urilak, hátul fehér tetejével.

Az urilak két szárnyra van osztva; egyik a grófi család számára van fentartva, a másikban lakik a tiszttartó.

Málai Máté régi hivatalnoka a családnak; ő is ott nevekedett gyermekkorától fogva a Somlyóházi családnál, feleségét is onnan vette el, ki ott számtartó leánya volt; a mostani gróf öregapja volt a násznagyuk, ő maga volt egyetlen leányuk keresztatyja; ha ők mentek Kolozsvárra, a gróf házához kellett szállniok, meg nem engedte, hogy máshová menjenek; ha a gróf jött Somlyóházára, néha cselédet sem hozott magával, hanem meginvitálta magát ebédre, vacsorára a «mámikához». Ha Máté uram jött hozzá, akárhány uri vendége volt a grófnak, csak úgy beszélt vele, mint jó ismerősével, s nem volt a grófnak sem jó, sem rossz állapotja, a miben Málai uramnak részt ne lett volna szabad venni. Mind a két fél megszokta egymást úgy tekinteni, mint összetartozó részt, melyet a parancsolás és engedelmeskedés elve helyett valami nyugalmas egymástértés kapcsa tart össze; mely a két férfiról nemcsak a két nőre, de egyuttal a két leányra is átszármazott.

Ebből azonban nagyon hibásan következtetné valaki, hogy gróf Somlyóházi valami nagyon könnyen hozzájárulható férfi, s másfelől Máté urat hiába képzelné valami nyájas, szelid, magát kedveltető embernek; sőt inkább a gróf arról ismeretes, hogy a kényességig válogatós az emberekben, olyas valami criticus a közéletben, a ki nemhogy a népszerűséget hajhászná, de még nagyon is meg akarja érdemeltetni az ő barátságát; a tiszttartó pedig épen egy morózus, kedvetlen, mogorva férfiu, a ki soha életében senki fiának egy bókot nem mondott.

A tiszttartóéknál nagy ünnepélyre készültek farsang utolsó napján. Ezüstmennyegzőjük napja volt ez, huszonöt békében és szeretetben eltöltött év emlékünnepe. Estig sok vendég jött össze a vidékről és még többre vártak, a mit bizonyított a ház éber előörsének résenléte.

Hogy ki volt ez a ház éber előörse? azt majd mindjárt elmondom.

Az urilak még a régi franczia modor szerint épült, mely Mária Terézia ideje alatt nálunk is széltére divatba jött; a tágas udvart magas kőfal keríté, rácsosan rakott téglákból, minden két ölnyire egy párkányzatos kőoszlop, annak a tetején pedig sorban rococo Amor alakok, kiket a becsületes kor szeméremtudó erkölcse fertelmes bő zubbonyokba és puliderekbe öltöztetett; némelyiknek a háromszegletű kalapot is feltette a fejére, s a haját hátul szalagos csapba fonta.

Hanem hát már ezeken a kis Amorkákon sajnálkozni késő, bekormozta azokat már az idő annyira, hogy rájuk sem ismerhetni többé; a falu felőli kerítésről egy pár le is kivánkozott, s azoknak a helyei üresen maradtak.

Egy ilyen üresen maradt szobortalapzat pedig különösen kinálkozó hely arra nézve, hogy mikor a tiszttartó urék vendégeket várnak, olyankor a ház éber előörse Dráva, oda felugorjék és onnan vigyázza meg a vendégek közeledését; majd az egyik, majd a másik fülét emelve fel magasra, hegyesre, a mint magában gondolkozik: talán jobbról, vagy talán balról jön valaki? néha csüggedten eresztve le mind a kettőt; – sehonnan sem jőnek. Eszébe jut, hogy talán eltévedhettek valamerre, nem találnak ide, akkor felnyujtja a nyakát, nagyot üvölt, mintha toronyőr adna jelt a tévelygő vándornak: «erre tartson kentek!» s aztán hallgatózik: mi eredménye lett figyelmeztető szavának? Valamit neszez; balfüle egyenesen áll az ég felé, mintha drótra volna huzva; azzal leugrik oszlopállványáról, nyargal be a pitvarba, megáll a konyha-ajtóban, s nagy örvendve csahol be rajta: jőnek már! itt vannak a falu alatt! azzal megint vágtat vissza classicus őrhelyére, most már egyre fujja a lármakürtöt (már a milyen lármakürtje tudniillik egy kutyának van), bámulatos kötéltánczosi ügyességgel forogva körül az oszlop tetején, melyen épen csak a négy lába fér el. Most már nem csak hallja, de érzi is a közeledőket. Meg tudná mondani, hogy kik jőnek? Azután csodálkozva látja, hogy a pitvarból még sem siet senki az érkezők elfogadására. Talán nem értették, a mit bejelentett, talán nem szólt elég világosan? újra benyargal a pitvarba, ott a szemközt jövő tiszttartónét majd hanyattdönti, az jót húzna a hátára, ha volna mivel; «czoki, ördög beléd!» e siker után kötelességének ismeri a bundás előörs jó meszszire eléjük nyargalni a közeledőknek; a száncsörgés már jól hallik; Dráva két percz alatt találkozik velük; hangos szemrehányásokat téve nekik, hogy hát ilyen soká kellett jőni? már most csak utánam! ismét előre szalad, hogy megmutassa nekik az utat; sokkal elébb odaér a kapuba, mint a szán, megint visszafut hozzájuk; ej be lassan tudnak mászni! azzal mintha ő volna a diadalmenet kengyelfutója, egy bak-arasznyira a lovak orra előtt rugtat be az udvarra, s ő az első, a ki a megérkezett vendégek nyakába ugrik, még nehezebbé téve nekik a bundát; hogy azok elmennek, a kocsissal kezd fraternizálni, olyanokat ütve a csizmaszárára a farkával, hogy az majd leesik a lábáról; végre a lovakkal köt barátságot, s hogy azokat is kifogják, végig hengergőzik ott a jó puha hóban, kényelmesen elnyujtózva benne. Több vendéget nem vár.

Az embernek azonban nem adott a természet ilyen gyorsan felismerő ösztönt, tiszttartóné asszony sokáig nézegette összevissza az érkezőket, de rájuk nem ismert addig, míg hangjukat nem hallá, annyira el voltak álarczozva bundákkal, sipkákkal és a bajuszukra ragadt zuzmarával.

– Kellünk-e asszonynéném? szólt az egyik bundás férfi, téli keztyűjével végighárítva szakállát.

A tiszttartóné ekkor ismert csak rájuk.

– Hát ti vagytok azok? Oh ti országos semmirekellő gazemberek!

Azzal fülön fogta az országos semmirekellő gazembereket, s megcsókolá ábrázatjaikat jobb és balfelül, nem törődve szakállaik jégcsapjaival.