Föld felett és viz alatt; A véres kenyér; A szegénység utja

PÁRBAJ ISTENNEL.

(Regényes korrajz.)

Egy naplemenet a sivatagban. Köröskörül, a merre szem ellát, kopár, egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, a miknek neve népnyelven «kutyatej», «ördögszekér» és «királygyertya». (Euphorbia, eringium, verbascum.)

Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy a hol ezek az embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül, de a melyet sok év óta nem míveltek s ebből a királyokra világít valami!

Az útakat felverte a lapú, szekérnyom nem látszik azokon; útmelletti épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal s a magas burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.

A dombokat megszakgatta a szél s köröskörül finom fehér homokkal szórja be a vidéket, mely a meglepett fűvet elöli, a fát, cserjét tetejéig eltemeti s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új küzdelemre kezd a posványnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves időben a mocsár.

A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. Az egész égen semmi felhő. Csupán a keleti láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy óriási «S» betü alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, a mint közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög Σ zegzugát veszi fel, majd átidomul óriás kigyóvá; ismét összetömörödik teknönczalakká, meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.

Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marczona, elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán szedett-vedett gúnya, wallon bivalybőr pánczélok, molyette prémes kaczagányok, tatár gubák, pánczélingek, bársonymenték kikopott könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyus csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is olyan. Pisztoly és lánczos buzogány, görbe kard és pánczéltörő háromélű tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arczok is ezen muzeumból valók. Öreg, kordován-barna pofák, finn-esth vonások, hosszú elhanyagolt bajuszszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó, sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyirt fejek, nagyfogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal, villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgo-german arcztypusok; kulacsalakú kurdkoponyák. Egy ethnographiai kiállitás, minőt vándorkaravánok mutatnak be Bochara és Samarkánd között.

Ez a kép pedig nem Bochara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti tájnak képe a mult század első feléből, a midőn dicsően uralkodott Mária Terézia királynénk országlása javában kezdődött.

El volt pusztítva ez a vidék végkép. Félszázados külháború, belvillongás tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben: a császár híveit elnevezték labanczoknak, a magyar fejedelemmel tartókat kuruczoknak; a kuruczok felégették a labanczokat, a labanczok a kuruczokat; azután rájuk rohantak a ráczok, azok leégették mindakettőt; utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a kuruczot kiverték Törökországba, a ráczot elriasztották Oroszországba, a labanczot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is nem is, a ki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan.

«Ezt» világítják meg a királygyertya virágkórói.

Az a vándor karaván pedig, mely a pusztán végig baktat, egyike a szárnyára eresztett labanczcsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél lerázott magáról.

Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek egyebet? Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől. Elmultak a jó idők, a mikor a kurucz kétszer nyiratta meg a fejét labanczczá, s kétszer változott vissza kurucznak, hogy a tokaji híres két hordót, a summus pontifexet s a gloria maximát egymás kezéről elüsse. Üres már a summus pontifex is, a gloria maxima is.

Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.

Az ugyan maga is labanczvezér volt, talán épen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. «Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk.» Ez a törvény.

Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni azzal az égi csodával, mely sebesen közeledik odafenn. Már a fél eget elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya a láthatár két szélét éri. Fekete, világíttatlan tömeg, mely sugárt nem fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve mint valami fekete láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van. És közeledtében oly siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.

Egy sáskafelleg száll alá.

Mert az egyptomi csapások nem járnak egyedül. A sáska is megérkezett. Az a mesebeli pánczélos rovar, melynek hártyaszárnyaira zsidó betükkel, vagy chaldæaiakkal (a kik értik, jobban tudják) ez van irva: «küldtek, jöttem; elátkozott föld porából lettem».

Nehány percz mulva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön, pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hűvelyk nagyságú fekete repülő rovaroknak omlik keresztülverhetlen tömegben a földre alá; egy mesés szörnyeteg, melynek minden atomja külön él és együtt támad. A síkon lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik; belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák bőszülten ficzánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a sáskatábor még sűrűbben omlik: egész tömegekben zúdul fejükre; a ló nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerüleg előre a szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak mély árkokba, tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a földreszállt sáskafelhő közül s ismét meglátják az alkonyeget.

De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas férgeivel, a hány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva undok bogaraktól, megtépve tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, a ki őket verte, körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével; pogánynyá tette őket a düh s jaj a legelsőnek, a kinek házánál e düh izzadságát letörlik homlokukról.