Szegény gazdagok: Regény

– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?

Senki sem felelt.

A kérdező egy nyolczvan év felé járó öreg úr, pompás virágos selyem kaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztó-harisnyák, kezein brilliántos, turquoisos, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arcza olyan cserfakó, mint a mumiáké, egyik ráncz a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyüorra, bozontos őszsárga szemöldökei s kiülő nagy fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arczának.

– Nos? senki sem felel? ki ásított oly hangosan a hátam mögött? kérdi újra boszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. Senki sem felel?

Persze, hogy senki sem felel.

Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harmincz harminczöt év körüli fiatal asszony, épen olyan erősen jellemzett keselyü orral, olyan felhúzott magas szemöldökkel, minők az öreg úréi, csakhogy az ő arcza még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öreg úréi, mikor hallgat. A delnő passiencet játszik.

Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves leányka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, picziny, gömbölyű száj; az ilyen picziny, gömbölyű szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhimzéssel van elfoglalva.

Ugyanazon kis himző-asztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.

A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, a kinek be kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá, a nélkül, hogy kedve ne legyen megkinálni: egyék, az Isten áldja meg, valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem vérszerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérnemű-varrással van elfoglalva, a mi bizony nem igen nagy mulatság szegénynek.

A pamlagon fekvő öreg úr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az itt levőket és még másokat is, a kik most nincsenek itt, tűrhetlen rigolyáival boszantson; azok pedig azzal szokták magukat házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára vissza.

– Úgy van, úgy; folytatja az öreg úr a szurdáló izgágát. Tudom én azt nagyon jól, hogy unalmas dolog én körülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy én kiállhatatlan vén ember vagyok, a kire nem érdemes a szót vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt én mellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőtet rá? Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu sincs bezárva. A ki a szekaturát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb, mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, úgyé? Mert jó még is az öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy a kit az öreg kiállhatalan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán nem is tudhatja az ember, hogy mikor talál meghalni az öreg? Mert hiszen minden órán várják a halálát – már nyolcz esztendő óta. Biz az unalmas dolog nagyon. Hja jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak, meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengetyűzsinórt, be tudja hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni a végrendeletét s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.

S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon rögtön meg is rántotta a csengetyűzsinórt.

Hanem biz azért senki még csak felé sem fordította az arczát: a delnő vetette a kártyát, a fiatal leányka öltögette tűjére a gyöngyöket, a missz olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál czérnával a tű fokába épen beletalálni; mintha senki egy szót sem szólna.

A csengetésre a komornyik bejött; – vén, fekete frakkos, fehér nyakravalós szolga, régi cseléd, de a kinek azért még annyi bizalmasság sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt kérdezhesse, mit parancsolnak? hanem ott kell neki állni az ajtó mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.

Pedig az öreg úr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a cseléd, de csak hagyta ott állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arczait, vajjon félnek-e nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni? de miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami éles, kelletlen hangon megszólalt:

– Louis!

A cseléd a pamlagig közeledett, ott megint megállt.

– Ebédemet!

A nagyszerű fenyegetésnek ez lett a vége.

A kártyavető delnő szánalmas gúnymosolylyal nézet reá, valami hasonlót takart el a missz is az arcza elé tartott könyvvel, míg Clementinenek nagyon jól esett egy csomóra fulladt czérnaszálat téphetni fogaival.

Az öreg úr észre vett, vagy csak gyanított valamit.

– Missz Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz ki? Nekem kell-e a misszt arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán még nem tudják, hogy illetlen dolog?

– Kérlek nagypapa… esenge azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.

– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én missz Kleerrinek beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit megérteni, vagy meg nem érteni; ő hozzá én nem beszélek; ő neki én mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom missz Kleerrit a háznál, azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig jók, missz! mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak megengedni, én tudom, hogy miért beszélek…

A fiatal leányka arcza úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg zsarnoknak, mire aztán a missz durczásan felkelt helyéről s hogy legyen kin tölteni boszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel Henriette himzetében s az egész napi munkáját felfejtette vele.

Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.

De hátra van még valaki, a kinek még erősebb jogai vannak, a ki most elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a családtagok legidősbjei is csak félve szoktak koczogtatni, s a mire ő akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.

Ah, ez a kis férfiunoka, az öreg úr kényeztetett kedvencze, a kis Makszi.

– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? nyissák ki az ajtót a kis Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? miért nem eresztik hozzám, ha ő akar?

A komornyik épen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi princz bebukott az ajtón; egy kis sápadt penészvirág, veres szemekkel, ponty idomú szeglettelen szájjal, hanem a családi authentikus orr mellékletével, a mihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba növi magát. A kis kegyencz tökéletes ulánus hadi köntöst visel, még a négyszögletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádog karddal hadonáz és a mellett keservesen bömböl.

Szép kis alak! Egy síró ulánus katona.

– Mi baj? Ki bántotta a Makszit? ki nyult Makszihoz?

A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi a mint szaladt, elbukott a kardban, az instructor azután el akarta tőle venni a kardot, arra ő kirántotta fegyverét s jót húzott vele megtámadója kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, a hova nem volt szabad őt a nevelőnek üldözni.