Politikai divatok: Regény

Hiába mondják nekünk, válaszszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések mint a franczia; költők azok, a nélkül, hogy politizálnának. Irjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltünően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egy szóval: ne irjatok mindig irányregényt.

Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.

Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással birt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen, vagy épen frivol ne legyen.

Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak visszavezetni.

Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, – politikai catastrophákat fogtok találni.

Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát, – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.

Tudakoljátok az özvegyek könyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait, hová repülnek? – azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.

S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy a ki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szivet, s egész embernek azt ismerjük el, a ki nemcsak magának élt.

Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be, mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben.

Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat, vagy lábára lánczot; a jellem ebben edződik aczéllá, vagy olvad salakká; ennek saját cultusa van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai.

Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával? a kiknél az több volt, mint divat, s a kik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból.

E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.

Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életirás a historicus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni.

Pest, aug. 18-án, 1862.

Jókai Mór.

MENDEMONDA.

Van egy híres városunk, melyről, daczára annak, hogy most kicsiny és szegény, egy időben a legtöbb telegrammot hordták szét a világot összekötő sodronyok; melynek azonban jó híre nem egyuttal jó szerencséje is.

Azon időben, hogy történetkénk kezdődik, még több része volt a boldogságban, mint a dicsőségben; vasárnaponkint a vidékről bevetődő utas igen jó fogalmakat szerezhetett magának a lakosság jóllétéről, midőn a templomokból kijövő köznépet végig nézte: csupa ezüst gombos férfiak, aranyfüggős, selyemruhás asszonyok, némelyik kék dolmánynak ezüst vitézkötőláncz egyik vállától a másikig, nagy római fejes csattokkal, a sötétkék dolmányok gombjai csiga alakuak, a világoskékeké laposak áttört munkával, a fekete ruháké filigrán; amazok a hajósok és molnárok, ezek a honoratiorok, közöttök a tanácsbeliek és táblabirák kardot is kötnek fel, sarkantyús csizmát húznak ünnepnapon és az mind ezüst; gomb, láncz, sarkantyú és kardhüvely, valódi, igazi ezüst, nem hazudott, nem chinaezüst; és a piaczokon a mi pénz forog, az mind pengő, fényes uj huszas és tallér és azokban a földszinti házakban is mindenkinek van ezüstje. Valódi ezüst korszak; nem a fényes, kérkedő arany idő, de a valódi, szilárd, komoly ezüst időszak, a miről csak Ovid meséiben olvasni még valamit.

(Most már ott is «lurida terribiles miscent aconita novercae».)

Egyik, a főtérre vivő utczáján ez ezüstös városkának, ily ünnepnap délelőttén két urasági hintót is lehete látni, a mint, a templom felől jőve, két átelleni kapun begördültek. Az egyik hintónak magas kalapos kocsisa, inasa volt, ezüst hajtókás kék egyenruhában; a másiknak pörge kalapos kocsisa és veres zsinóros huszárja.

Mikor a kapuk ismét bezárultak a hintók után, azokon is volt mit tanulmányozni. Az egyik kapu sárgára volt festve s egy óriási kétfejű sas terjedt egyik sarkától a másikig, a sas két csórában egy fehér szalagot tartott, s arra a szalagra nagy kék betükkel volt felirva e két szó: «SALVA QUARDIA.»

Az átelleni kapu pedig sötétzöldre volt festve, közepén nagy nemzeti czímerrel, a görbült keresztes koronával s a fölé fehér-veres lapidár betükkel irva e szavak: «NEMES TELEK.»

Ezek a frescok pedig kívül a kapun nem csupán diszítményül vannak oda festve, nem is azért különböztetik meg a házakat a többi mellettök levő épületektől, hogy tulajdonosaik ködös időben hazataláljanak, hanem ezeknek mélyebb közjogi jelentőségük volt valaha.

Ez a szó «nemes telek» vagy mint még II. Leopold idejéből hagyva maradt: «Salva quardia» azt jelenti, hogy ezen a kapun városi hatóságnak be nem szabad tenni a lábát, sem azért, hogy katonát bekvártélyozzon, sem azért, hogy házadót beszedjen, sem hogy benne akármiféle birói itéletet végrehajtani segítsen; mert ez nemesi Curia, városi hatóságtól, adózástól, bekvártélyozástól ment; közvetlen a megyei közigazgatás alatt áll; nem a város, de a vármegye földén épült, következőleg ezen a telken szabad lakni zsidónak, szabad korcsmát nyitni, hust kimérni; a miért is az olyan háznak, melynek kapuját ily hatalmas czímer szárnyai védelmezik, kétszerte több az évbére, mint más szomszédaiké.

Az említett két ház azonban se zsidólakás, se korcsma, se mészárszék nem volt, hanem azokban tulajdon birtokosaik laktak, a mi gyaníttatja gazdagságukat, mert az olyan háznak a levegője drágább.

Az, a ki a sarokházban lakik, egy gazdag terménykereskedő özvegye, nagyságos Holdváryné asszonyság és családja; a honczímeresben pedig tekintetes Hargitay János úr szintén becses családjával.

A két átellenes kapunak, ha nyiltak is, meg voltak a maguk külön sajátságai. A sárga kapun többnyire katonatisztek jártak ki és be, kik azon időben szolgálaton kívül nem viseltek egyenruhát, hanem jártak divatos fekete frakkban, magas tetejű kalappal, esős időben fekete carbonári köpönyegben, s csupán egészen simára borotvált arczukkal különbözteték meg magukat a polgáriaktól, csak egy félhold alakú arczszakállt hagyva meg szabály szerint.

A zöld kapunál pedig azon nyalka ifjaknak volt jelenésük, kiket azon időben patvaristáknak és «vármegye urainak» szoktak nevezni; fiatal serkedő bajuszszal ajkaikon, büszke öntelt kedélylyel hamvas arczukon, s ha néha-néha egy-egy tökéletes kiborotvált arcz is közelített a zöld kapu felé, hogy az oroszlánfej fogai közt levő kopogtatót megemelje, s vele épen oda, a hol a hármas zöld halomra a kereszt tövén a korona van festve, hármat koczogtasson, úgy az nagyon rossz szem lett volna, mely az első tekintetre fel nem ismerte volna benne, hogy az se nem pap, se nem katona, hanem szinész.

Mind a két család bizonyos előhangot viselt a város egyik része előtt. Mind a két családnak volt egy hajadon leánya, ki az illető tánczvigalmakban és társas körökben a bálkirálynői rangot tudva és öntudatlanul viselte.

Ilyenformán a két szomszéd kapu két tökéletesen organisált pártot képviselt, melynek kortesvezérei és nyers tömegei, zászlói, előharczosai, csatái, győzelmei és veszteségei, sőt még az akkori korlátolt divatlapirodalmi üzlet mellett is külön moniteurjei voltak; mindkét félnek meg levén a maga vidéki levelezői rangra emelt tollfogható embere, a ki a «Pesti Divatlap» és «Honderü» hasábjain az illető magán- és közvigalmakat, műkedvelői előadásokat, az azokban működők bájait és toilettjét nagy buzgalommal leirja, nem kimélvén a magasztalást saját ügyfelétől s az oldalvágásokat az ellenfél számára.

A hogy e divatlapi adatok nyomán meggyőződésre lehet jutni, úgy tünik ki, hogy a sárga kapu pártja volt győzedelmesebb a fényes tánczvigalmak, a kedélyes piqueniquek, s a feledhetlen emlékű házi estélyek csatamezején; míg a zöld kapu pártját találjuk diadalra jutottnak, midőn vándor szinészek pártolása, műkedvelői előadások, jótékony sorsjátékok s egyéb hazafias mulatságok kerültek szőnyegre.

Ezen vivmányokat ugyan mind a két fél ismét telhetőleg törekedett ellenczáfolatokkal gyöngíteni, hanem a komoly és pártatlan szemlélő előtt meghamisíthatlan tény marad az, hogy midőn ** herczeg, ki a portugalli királylyal rokon, itt keresztül utazott, a tiszteletére rendezett dalidóban Holdváry Serafine kisasszonynyal nyitotta meg a tánczot s emlékül egy szép opál gyűrűt is ajándékozott neki, melynek kövében egy természetes kereszt volt alakulva; míg másfelől az is históriailag megállapított tény marad, hogy midőn a védegylet esztendeje volt, Hargitayné asszonyságnak a város szépeit kivétel nélkül sikerült oda terrorizálni, hogy a védegyleti vigalomban honi kelmékben jelenjenek meg.

Hanem az újabb időkben a zöld kapu egyszerre jelentékeny veszteséggel volt kénytelen visszavonulni, mely annyival leverőbb lehetett a hívekre, miután egészen véletlenül jött. A catastroph onnan eredt, hogy Hargitayné asszonyság egy ízben, mindenre kiterjedő figyelme mellett, azon felfedezésre jött, hogy a városban tényleg létező koldusok szabályszerűleg mind, azonban szabálytalanul elütő variatiókban rongyosak, – s miután azt emberi észszel megakadályozni nem lehet, hogy koldusok legyenek a világon, mert ha a most meglevőket ma rögtön felszülné valami hatalom más valami állásba, holnap újak lépnének az elhagyott állomásokba, e szerint az emberbaráti részvétek törekvései egyedül oda öszpontosulhatnak, hogy a nyomoruságba némi organisatió hozassék be; – úgy vélekedvén Hargitayné asszonyság, hogy ha a koldusok számára egyenruhát varratnának, az mind rájok nézve sokkal ildomosabb volna, mind pedig a közönségnek lehetővé tenné a megkülönböztetést, hogy ki az igazi koldus? és ki a kontár?

Az eszme igen helyes volt, a terv kivitelére szokásos és kedvezékeny eszköz egy műkedvelői előadás rendezése, melynek tiszta jövedelme a jótékony czélra fordíttassék.

A hasonló nehézségű vállalat akadályai szerencsésen leküzdettek. Sikerült egy szindarabot felfedezni, melyben minden részvevő tagnak olyan szerepe legyen, a milyent óhajt; a szerepek kiosztattak, betanultattak, az olvasó-, igazgató-, emlék-, diszlet- és jelmezpróbák megtartattak, az előadás napja is ki volt már tűzve, midőn épen a határidő előtt egy nappal maga a fő indítványozó és rendező, maga a zöld kapu parancsnoknéja kijelenté, hogy leánya, Judith kisasszony, nem fog fellépni. S hogy minden további rábeszéléstől, szabódástól, magyarázástól megmeneküljön, még az nap el is utazott családostól falura; elszántan mindaddig vissza nem térni, míg az ebből támadt zaj le nem csendesül. Járjanak miatta a koldusok ezentúl is a szokott jelmezekben.