Public-domain ebook
Egész az északi polusig!; A ki a szivét a homlokán hordja
by Mór Jókai
Language: hu278 downloads on Project Gutenberg
Subjects
Public-domain ebook sourced from Project Gutenberg #62107.
The opening · free to read
AZ ÉSZAKI POLUSIG.
ELŐSZÓ. AZ OTTFELEDETT MATRÓZ.
Valamelyikén ama nevezetes banketteknek, melyek hirhedett északi utazóink tiszteletére a kettős monarchia két fővárosában adattak, egyike a megtisztelt hajósoknak, a kebleket megnyitó szőlőnedv befolyása alatt sub rosa őszintén megvallá, hogy ők bizony egy pajtást ott felejtettek a Tegethoffon. Egy Pietro Galiba nevű dalmatiai születésű magyar fiut.
A dolog úgy történt, hogy a matróz fagydaganatban szenvedő kezeit és lábait oly nagy mértékben betalálta dörzsölni dr. Kepes hazánkfia fagybalzsamával, hogy attól nemcsak a kezei és lábai, de ő saját maga is elaludt.
Szerencsétlenségére még a hajózászlótartónak nem volt gyertyája, mikor az útrakelendők neveit összeirta s tévedésből Pietro Galiba neve kimaradt a lajstromból s midőn másnap reggel felolvasták a névsort, egy «itt vagyok»-kal kevesebb hangzott a rendesnél.
Csak később, mikor már öt nap mulva reggeledni kezdett, jött rá a hajóskapitány, hogy egy embernek hiányozni kell. A mit így számítottak ki.
Voltak egy meter hosszúságú füstölt kolbászok, a mik akként osztattak fel, hogy minden ember harapott belőlük egy darabot. Huszonöt emberre voltak számítva. Egy ember szájába négy czentiméter kolbásznál több be nem fér, és így épen ki kellett ütni az egy méternek. Azonban a csónakrakelés óta a kapitány úgy tapasztalá, hogy négy czentiméter kolbász mindig fönmarad. E négy czentiméter kolbásznyi plus kiderítette az egy embernyi minust.
Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután az alatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan: semmi ét- és it-szer a hajón nem hagyatván.
Ekként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galiba, a mi megtörtént már elég emberen, a ki vasuton, gőzhajón utazott s elaludta az időt.
Itthon azt mondták rá, hogy meghalt s a feleségének penziót adtak, a mivel az nagyon meg volt elégedve.
A KITALÁLHATATLAN IRAT.
Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedélylyel megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgy hogy nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a jeges tenger partjain, melyeket a Balaton mellől valami koczapuskás elriasztott. Eljárnak azok még Amerikába is, túlrepülve lúdbátorsággal az északi poluson.
Ezelőtt mintegy hat héttel Quebek tartományban egy vadludat lőtt meg egy buconier, ki, a mint azt koppasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lud farka tollainak mindegyikére rá volt huzva egy másik tollnak levágott üres hengere s mikor egy ilyen tollburkot lehuzott a másik tollról, abból egy vékony összegöngyölt hártya bujt elő, a minek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.
A bucanier felvitte a ludat Quebekbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hirhedett természetbuvárt.
Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony collodiumlapok, a mik photographia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.
A tudós természetbuvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen collodiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmicroscop segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betüszerinti tartalma olvashatóan kitünt.
Nagy volt azonban a tudós professor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiomájára rá nem talált.
Dr. Smollis nagy fáradtsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatatlan nyelvű jegyzeteket s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni s áthelyezték a jeddoi és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket s egyik sanscrit nyelvnek, másik ladino jargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti magyar tudóstársasághoz, a hol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztálylyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak s a «Hon» szerkesztőségében közszemlére kitétettek.
A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az universalis karaván-szerailja az «ambulans-szerkesztőségeknek». Egy szegletben szövik az Igazmondót, amott irják az Üstököst, A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős czikke van, itt irja meg. Néha Vadnay is megir itt egy ujdonságot. Ha Gyulai el akar késni a Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt irják a pesti dolgokat, Egyessy itt stenographiázza a gyors hireit, a Vasárnapi Ujság fele itt terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És a kik vagyunk, mind értünk valamihez.
Hegedüs tud angolul, Szathmáry Gy. francziául, Törs lengyelül, György Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a chiffrekhez, Frecskai a kottákat ismeri, Beksics tud spanyolul, Visy görögül, Erődy mester a török és perzsa nyelvekben, Szatmáry K. érti az ékirást, Jakab Elek az ódon irásmódot, magam meg tudok a fehér sorok között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem birta megérteni.
Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, a kit úgy hivunk, hogy «A Sándor». Legszükségesebb tagja az ujságcsináló irodának: a ki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. A míg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.
Egyszóval életrevaló ember «A Sándor». (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)
A míg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtélylyel, ő belepillant s elneveti magát.
– Enyje urak! Hisz ez madárnyelven van irva! Úgy kell olvasni, hogy «Galiba Peti jég alatti naplója».
Ime! felfedeztük! A mi a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.
De már most, ha mi fedeztük fel a rejtélyt, nem is adjuk azt ki kezünkből; hanem az egész jégalatti naplóját a Tegethoffon ottfeledt tengerésznek magunk fogjuk közölni az Üstökös hasábjain.[1]
A JEGESMEDVÉK RAREYJE.
Mikor fölébredtem, egyesegyedül találtam magamat a hajón.
Kiabáltam társaim után, a doktor után, a kapitány után: semmi viszhang.
Engem ittfelejtettek.
Összejártam a hajó egész üregét kétségbeesetten. Sehol egy harapás kétszersült nem maradt hátra, sem egy doboz gulyáshus conserve; de bár egy palaczk tokajit felejtettek volna itten abból a Jálicsféléből. Az a kettős veszedelem állt előttem, hogy ha nem eszem, meghalok éhen s ha tokajit nem iszom rá, skorbutot kapok.
Még azonfölül a puskákat is úgy elvitték magukkal, hogy nekem egyet sem hagytak, a mivel magamat a vadak ellen védelmezzem s a mivel magamnak valami pecsenyét lőjek. Ágyuval csak nem lőhetek medvét.
Az ágyuról egy mentő gondolatom támadt. Az ágyukat csak itt hagyták! Megyek s kisütögetem őket egyenkint. Talán nem mentek el nagyon messze. Itt e helyen az ágyulövés napijáratra elhallik. Talán megneszelik a segélylövéseimet s visszatérnek értem.
Ezzel a szándékkal léptem át a tüzér-kamarába.
Ott várt rám a legnagyobb ijedelem.
A mint kinyitám az ajtót, egyszerre nekem rohan egy óriási medve.
Az ágyuablakon bújt be bizonyosan.
És én ráismertem a jegesmedvére.
Anyamedve volt, tegnapelőtt lőttem el a kis fiát s ugyanakkor, a midőn a maczkót elejté a golyó, az égő fojtás az anyja hátára esett s kiperzselt egy foltot a bundájából. Erről a perzselésfoltról ismertem rá.
És én megettem ennek az asszonyságnak a fiát. Most ez fog megenni engem.
The book keeps going
Keep reading, and see it illustrated
Reading is free forever. Sign up and watch scenes appear while you read.
Scenes Storieta drew for other classics.
