Román népdalok és balladák

Barna kövü oszlop alól Igy kiált Erdélyi Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – – Nem veszlek én el tégedet, Mig a te kis testvéredet, A kis hős, bár még fiatal. Meg nem ölöd méreg által, Viselete s minden szava Kitünőbb, mint az enyém ma. – – Megmérgezném, de hát mivel? – – Egy szentséges vasárnapon, Ha a pap templomban vagyon, Menj házatok kis kertjébe, Ott egy csohány kis bokrában Lelsz egy kigyót, csúfat élve. A pikkelye arany szinü, Tajték foly a csúf szájából, Méreg csepeg a farkából… Végy egy pohárt s támaszd hozzá, És a mérget fogd fel benne, Testvéredet öld meg vele. Kaszálóból haza, ha jön, Add: ígyék hogy erősbüljön, Hogy ha, jön a forgatásból: Add, hogy igyék szomjuságból. S a mint haza megérkezett, Anna ép ugy cselekedett. – Igyál, igyál öcsém, lelkem! Piros bor ez, szép Brassóból A te kedves barátodtól. Ajakához nem is tette, S már a méreg meggyult benne.

Másodszor is kiált Anna: – Végy el engem, végy el szentem! – A mint mondád, ugy van minden. – Bizony lelkem, el nem veszlek, Mert ha reám megharagszol, Ezt teszed majd, hehj, tudom jól.

A galaczi vásár.

Tegnap kedd volt, – ma van szerda… Csütörtökön, a szép napon, Hires vásár van Galaczon. … Mosolyg az asszony kilépve, Ha bejön, köny ül szemébe. – Mi dolog az hites társam, Mondd csak, mért mégysz ki nevetve, S ha bejösz, köny ül szemedbe?… – Tegnap kedd volt, – ma van szerda… Csütörtökön, e szép napon, Hires vásár van Galaczon. Mindenki hajt ökröt, juhot; Az én dolgom csak nem halad… Csak nekem nincs a mit hajtsak. – Ne vedd számba, kedves férjem, Felöltözöm én is szépen: Alól, mint az urnők szoktak, S arczom olyan ékes lészen, Mint a nap a magas égen!

A szép asszonyt fogva kézen, Indulásra voltak készen, … Összejárták a nagy vásárt, Mindenkinek helyét, sátrát, S leültek a sátrak végén, Vizet ittak, megpihenvén.

Jön egy czigány, mint a holló, – Eladod tán ezt a szép nőt? – Nem tarthatom, – eladom őt… De nem azért, mert rest, tunya, S férje mellett magát unja; Hanem anyám faggat engem, Oly szegény nőt, hogy vehettem! – Hogy adod el? mi az ára? – – Száz öt lé, meg annyi apró, Egy kendőbe leszámlálva, Annyi rézpénzt hozzátéve: Azt hiszem, hogy nem lesz drága… … Köpenyét a földre tárta, És a készpénzt leszámlálta. – Vén czigány! mit adsz pénzt érttem? Nem élnél te soha vélem…

Vitte tovább a szép asszonyt: Összejárták a nagy vásárt, Mindenkinek helyét, sátrát, – S leültek a sátrak végén, Vizet ittak, megpihenvén.

S ime jött egy deli hadfi, – Eladod tán ezt a szép nőt? – Nem tarthatom, – eladom őt… De nem azért, mert rest, tunya, S férje mellett magát unja, Hanem anyám faggat engem. Oly szegény nőt, hogy vehettem? – – Hogy adod el, mi az ára? – Száz öt lé, meg annyi apró, Egy kendőbe leszámlálva, Annyi rézpénzt hozzátéve. Azt hiszem, hogy nem lesz drága! … Köpenyét a földre tárta És a készpénzt leszámlálta.

A szép asszonyt kézen fogta, S beültek egy fogadóba. Három napig ettek, ittak, De egymásról mit se tudtak: Ki micsoda, hová való? – És a hadfi igy beszéle: – Eszünk, iszunk három napja, De közülünk egy sem tudja: Ki, micsoda, hová való? – Nevem Anna, – a „bán“ lánya, Hátszeg-vidék királyának Oldalágon unokája. És a hadfi igy beszéle: – Fia vagyok én a „bán“-nak, Nevem János, unokája Hátszeg-vidék királyának… S im, megtudták, hogy testvérek… S kézenfogva a szép asszonyt, Visszavitte őt férjének… – Itt van hölgyed, sógor lelkem. Ne árulgasd, – kimélj engem; Hogy ha ujra elfogy pénzed, Tele töltöm én erszényed – Egy csókért, a mit nőd adott, Ad a pap is bocsánatot.

Toma.

Mán ablaka előtt állva, Beszól Toma a szobába: – Anna, Anna, drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek. – Nem mehetek ki a házból, Kemenczémben a tüz lángol, És a gyermek sir, a kincsem, Kivüle ma senkim sincsen; Nyikorog is a ház ajtó Künn az ebem; a haragvó. – Anna, Anna, drága lélek Jöjj ki hozzám arra kérlek, Tüzet lehet eloltani, A gyermeket elaltatni, – Ajtód sarkát kend kenőcscsel, A kutyádat tartsd kenyérrel. – Nem mehetek ki a házból Nem lehetek ma már távol, – Itt a férjem, alszik, mellém, Töltött puska pihen mellén, És két pisztoly a lábánál Pallos fekszik oldalánál. Ha mozdulok: puska ropog, Ha felkelek: halva rogyok. – Anna, Anna, drága lélek, Jöjj ki hozzám arra kérlek, – Kis ideig leszünk távol. … És az aszszony kijött erre, Fel is kapta a nyeregbe; Mentek nem is nézve hátra, El is vitte messze tájra: Zöld erdőnek közepébe, Csergő patak közelébe, Vastag fának árnyékába. Itt leültek megpihentek. És a férfi igy beszéle: – Keress kincsem a fejembe… S puha keze babrált fején… Látott gerlét, a mint várja, Merről? honnan? jő a párja; Messzebb ismét, benn az erdőn, Látott bárányt puha emlőn S rigót, a mint étket szállit, Hogy táplálja fiókáit; – Látta kedves csecsemőjét, Szép szemében drága könnyét, Csendes szellő fuvalmában, Gyermek sirást hall magában. … Anna erre, a kést vette, És Tomának fejét vette.

Visszaindult haza felé, – Megérkezett a kis házhoz, A kis háznak ablakához, S benézett a nő a házba: Látta férjét vacsorálva, És anyosát rongyot kötni, Csecsemővel bibelődni És altatva drága szóval: – Aludj, aludj, árva gyermek, Lefektetni nem is merlek, Mert mióta anyád nincsen, Jó éjszakád, álmod sincsen; Két szép szemed, két nap óta, Nem volt soha becsukódva; Nem is szoptál édes tejet, Nem is fogtál puha kezet, Nem csókoltál édes ajkat, Nem volt soha nyugodalmad, Nem figyeltél anya-szóra, – Két nap óta, gyermek, néked, Csupa sirás volt az élet…

Beszól a nő a szobába; – Feleséged, ha megjönne, Mit csinálnál vele bátya? – Meg se sütném, meg se verném, Rút szavakkal sem illetném; Meg se kérdném: merre jártál, Annyi időt hol töltöttél, Kivel voltál, mit csináltál? Csak az volna kivánságom, A mig magam vacsorálok Legyen gyertyám, mécs-világom… Bement a nő a szobába, Megszoptatá csecsemőjét. A ki sokáig volt árva. De Mán erre mitsem szólott, A ládához ment, s belőle Vett ki puha, fejér gyolcsot. S betekerte a nőt vele, És szurokkal csepegtette, S meggyujtotta és világolt, Mig maga Mán vacsorázott.

Miora.

A hegy oldalánál, A menny kapujánál, Ime összejöve, Lefelé a vőlgybe, Kövér juhnyáj, három, Velök három pásztor. Az első Moldován, Második Ungurán, A harmadik Vracsán. A második pásztor, S a harmadik pásztor, Beszélgetnek nagyba, Tanácskoznak rajta, Ha a nap leszálla, Küldjék más világra A moldvai pásztort, Mert rászedte párszor, És szebb is a nyája, Kővér a báránya, Ügyes ebe, lova, Jól kitanitotta!… De a szép Miora, Ékes gyapja fodra, Három napon innen, Ugy jajgat szünetlen, Nem eszik füvet sem. – Kis szőke Miorám, Drága kis Miorám! Három napon innen, Csak jajgatsz szünetlen, Nem szeretsz már fűvet… Tested beteg volna! Te drága Miora! A juhnyájt hajtsd össze, Ide a fris zöldbe, – Mert miénk a jó fű, Tietek az árnyék, – Drága gazdám, drága, Hivd el jó kutyádat, Legjobbik kutyádat! Az éj el fog jönni. Megakarnak ölni, Az erdélyi pásztor, És a másik pásztor… – Drága, kis báránykám! Jövendőlöm talán, Hogyha meg van irva, Hogy tegyenek sirba, Mondd meg nekik tisztán, Temessenek ők el, Itt valahol közel, A tanyán, köztetek, Hogy veled lehessek, – Ott a hol a halom, Ebemet meghallom. Mond meg nekik azt is, Tegyenek fejfámra, Furulyát tőlgyfából, Öröm jő hangjából; Kis furulyát csontból, Bánat szól a hangból; Bodzafa tilinkót, Ez nagy tüzzel sikolt, – Ha a szellő támad, Közöttük elárad, Összejő a nyájam És véres könnyekkel, Megsirat majd engem; – De hogy én meghaltam, Ne szóljon az ajkad, Mondd meg nekik aztán Hogy én összekeltem, Hogy én megesküdtem, Egy szép királynéval, Világ-menyasszonynyal. Népes esküvőmnél Csillag hult az égről. A fényes nap s a hold, Zöld koronát tartott; Fenyők a vőfélyek, Nyirfák a vendégek; Papok a havasok, Éneklők, szárnyasok; Repdeső madárkák, S csillagok a fáklyák… De te ha meglátod, Utközben találod: Az édes anyámat, Szivében mély bánat –, És szemében könynyel, Járva szerte-széjjel, Mindenkit megkérdve, És ekép beszélve: – Vajjon ki ismerte, Vajjon ki járt véle, A karcsu pásztorral? Olyan az ő képe, Mint a jó tej fénye, És ajkán a bajsza, A buza kalásza; És hajának fodra, A hollónak tolla; Égető két szeme, A mezőnek szedre; Te kedves Miora, Könyörülj meg rajta; Mond meg neki tisztán, Hogy én megesküdtem, Hogy összekeltem, Egy gyönyörü vőlgyben, Szép király-leánynyal. S ha te megtalálod, Ne mond meg anyámnak, Hogy az esküvömnél, Csillag hult az égről, S fenyők a vőfélyek, Nyirfák a vendégek, Papok a havasok, Éneklők, szárnyasok, S hogy a kis madárkák A fáklyákat tarták!

A hegedüs.

Korán reggel, félhomályba’, Midőn vész az éj homálya. Hegyek között az ösvényen, Ki fut s vajjon hova mégyen? Ifju asszony, – ölbe zárva, Egy kis fiu, egy kis árva. Felérve a hegytetőre Énekelvén megy előre; De a gyermek, a kis árva, – Angyal szelid az orczája – Meg nem szünik egyre sirni, Kérdést intéz az anyához, Miért kezdesz énekelni? – Vagy nem látod tova, tova, Fenyőfáktól körülfonva, Ott a tolvaj-banda fészke, Ama dombos, tágas vőlgybe’. Félek anyám, félek nagyon, Nem ölnek meg minket vajjon? Nem érez a tolvaj-banda, Szállna rá a Szüz haragja. Nem figyelnek a kérdőre, Énekelve tart előre, Itt van már a rablók háza, A menyköve esnék rája. Felénk ki jő mind előre? Az a rablók vezetője. Ifju asszony kaczag, nevet, Leteszi a kis gyereket, Lehelyezi puha földre; Ő meg elvész az erdőbe. A kis gyermek, a kis árva, Ugy zokogott egymagába, Hogy az erdő felelt rája – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De kik jőnek amott szembe, A tündérek fényes serge! Fehér lepel által födve, Arany hajjal tündökölve, Drága gyöngyből koronával, Az ég annyi csillagával! Ő lesz az, az erdő anyja S tündérserge, mely nem hagyja. A kis árvát felölelte, Felhő által körülvette. Arany felhő lágy ölében, Eltüntek a zőld erdőben – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Erdő mélyben, a hegy alatt, Hol a futó csermely fakad, Ott él a kis szegény árva, Három tündér vigyáz rája. Három tündér kedves, szépek, Virágai a mezőnek, Egyik mesét mond a távol Eső csillag- s holdvilágról; Futó patak morajáról; Kelő hajnal szép pirjáról. És a másik fütyöl, mintha Esti szellő lágyan sugna. A harmadik kényezteti, Dalok között lefekteti. … Öröm között, jólét között, A kis gyermek már nagyra nőtt. Hozott anyja uj nyirettyüt, Diófából szép hegedüt, Arany hurok rajt’ feszitve, Arany hajból kikészitve. Egyik hur a bánat hurja, A másik a szomort fujja. És az egyik a gyönyöré, A negyedik az örömé. A szép ifju figyel rája, – Beteljesült lelke vágya, Igy tanitja őt a tündér: – Hangja édes, sokat felér. – – Ez a hur a bánat hurja, Ujjad nagyon ne is nyomja, Fájdalomtól el is szakad, A ki hallja meg nem marad. Ez a hur már ad ki szomort, Könyt fakaszt, ha éri vonód; Harmadik a gyönyör hangja, A mátkások dalát dallja; Szerelmet önt ifju szivbe, Fris erőt a vénült érbe; Ettől a meghalt feltámad, Ebből öröm hangja árad – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És az ifju figyel erre, A hegedüt kézbevette, A nyirettyüt végig futja, Rezg az eszköz minden hurja, – Néha roszul, majd meg jobban, A sziv néha fel-feldobban, Míg végtére a dal árja, A közbámulatnak tárgya, A tündért is csóda szállja. – –