Midás király (1. kötet)

– Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg vannak bolondulva. Fehér selyem báli ruha egy diurnista kisasszonynak! – ilyet csak a mai világban hallani. Fogadni mernék, hogy egy hónapig mákos metélten fog élni az egész falamia.

– És lesz megint szaladgálás egy kis lisztért a szomszédba!

– Csak aztán a házbért ki tudják fizetni! A háziur, azt beszélik, már a multkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertálylyal adósok maradnak, nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.

– Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen czifra nyomoruságot. Én csak azt a nagy Vandát csodálom. Monogrammokat himezni egy hatosért, két hatosért, csak hogy a testvére tánczolhasson, Isten engem, nagy bolondság. Ez a Polgári Kör elvette az eszöket.

Terkának persze éppen akkor kellett arra mennie a sisera haddal. Mert Terka az ő gyerek-seregével mindig és mindenütt ott volt, a hol valami történt.

– Terka kisasszony! Terka kisasszony!

Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, a kinek valami becsületbeli ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné ablakához.

– Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképpen, mennyibe kerül hát az a hires ruha?

– Már hogyne tudtam volna meg! – felelt Terka. – Száz forintba, nagysád, kerek száz forintba.

És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére. Tudta, hogy egy kést forgat meg a jó asszony szivében.

A számtisztné ijedtében szólni se tudott, a kávésné azonban megjegyezte:

– Világos, hogy puffra csináltatták. Honnan vennének ők annyi pénzt?

– Hiszen a mi azt illeti – rögtönözte a meglepetéséből felocsudott számtisztné – Grunovszkyról sok rosszat beszélnek. Én nem tudok semmit – ne szólj szám, nem fáj fejem – de itt is, ott is furcsa dolgokat hall róla az ember.

– Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja – vélte a kávésné.

– Zörög biz’ az, hogyha kigyó van alatta – vetette oda Terka, és ellibegett.

– Ennek is felvágta a bába a nyelvét! – dörmögte a kávésné, de csak akkor, mikor Terka már a folyosó tulsó végén sétáltatta Spitzer Rózsikát, valczer-lépésekben, annak a zongorának a hangjaira, mely a szemközt levő lakásban csendült meg.

Terkával nem lehetett kikötni. Nemcsak azért, mert hegyes nyelvecskéje volt, hanem mert jókora szinészi tehetség lakott benne, amelylyel mindig a maga részére tudta hóditani a nevetőket. A kinek a járását meg a beszédét Terka elkezdte utánozni, – a kiről ez a kis fruska föltette magában, hogy ki fogja figurázni, az el volt veszve. Annak a házban nem volt maradása többé. Aztán meg Terka, ezt a veszedelmes tulajdonságát leszámitva, elég jó leány volt. A kinek a szomszédságban valami szivességre volt szüksége, legelsőbben is Terkára gondolt. A ház összes gyerekeit ő pásztorolta, s a gyerekek annyira rákaptak, hogy egész nap nem tágitottak a szoknyája mellől. Terka kicsúfolta a pártfogoltjait is, de ezzel olyan tekintélyt tartott köztük, a minővel a mamáik soha se dicsekedhettek. A gyerekeken kívül még csak egy mániája volt: a betegek. A szürke néne béketürése és az irgalmas testvér szamaritánus-tehetsége egyformán megvoltak ebben a tizennégy esztendős leányban. A házmesterné esküdött rá, hogy a földszinten lakó öreg szabót Terka gyógyitotta meg.

Terka semmit se utált, mindenre ráért, mindenütt ott volt, és mindenkin tudott segiteni.

Az nap is, mikor a Polgári Kör az első mulatságot rendezte a házban, Vandrákné, az özvegy füszeresné, csak ugy mert kimenni Péczelre, ha Terka a két fiut magára vállalja.

– Ügyeljen rájok, kedves Terka kisasszony, mert ez a Károly még felgyujtja a házat. A kis porontykám sirját megyek megnézni; nem láttam már egy esztendeje. Be jó is, hogy elvette az Isten; talán abból is ilyen zsivány lett volna, mint ez a Károly.

Terka annyival könnyebben megigérhette a dolgot, mert a két Vandrák fiu ugy sem igen szakadt el mellőle. Ezen az ünnepi napon különben az egész apró had erősen kötötte magát Terkához. Számitottak rá, hogy az ő oldala mellett többet hallhatnak majd a muzsikából, mint a szülői védőszárnyak alatt.

De volt köztük egy, a ki nem érzett a többiekkel. Vandrák Károlyt nem érdekelték az e fajta földi hivságok. Vandrák Károly lucziferi lélek volt, egy ama rejtelmes jellemek közül, a melyek a hanyatló római császárság idején jelentek meg a világ szinpadán. Vandrák Károly a rosszat magáért a rosszért tette; s az egyetlen kéj rá nézve az emberi szenvedés látványa volt. E kéjnek a vágya soha se hagyta nyugodni; s a harmadik emelet báli készülődéseinek közepette is csak nérói tervek foglalkoztatták. Igy történt, hogy egyszerre harsány kiáltás reszkettette meg a levegőt. Ez a kiáltás láthatólag szerves összefüggésben volt a Kohn Elemér fülével, melyet Vandrák Károly ismeretlen czélokból a kezében tartott.

Terka csattanós gyámsági és gondnoksági intézkedéssel utasitotta rendre a hanyatló rómait. De ennek az intermezzonak megvolt az a kellemetlen következése, hogy a második emeleti lakásokból is kisietett néhány érzékeny lélek, s Terkának, miután a részvétnyilatkozatokat Kohn Elemér nevében elfogadta, ismét tárgyalnia kellett a Polgári Kör báljának ügyét, és ismét sikra kellett szállnia Grunovszky Margitért.

Terka mindenkivel ismerős volt a házban, le egészen a földszinti kis ballerináig, a kit a többi lakók már csak a hordár papája miatt sem akartak észrevenni. Sőt beszédes volt az első emeleti lakókkal: ama két titokzatos hölgygyel is, a kiknek a jövedelmi forrása iránt az egész ház élénken érdeklődött. Azzal az öregedő hölgygyel pedig, a ki a második emeletről felkiáltott hozzá, különösen nagy barátságot tartott.

– Azt mondják, Terka kisasszony, hogy nem sok kontessz lesz azon a bálon.

– Bizony csak olyan magunk formák lesznek ott – ingerkedett Terka.

A második emeleti lakó visszahuzódott, s Terka odább vonult gyermek-csapatával.

A folyosó csak ugy hangzott a kis faunok lármájától, és zsivajgásukból messzire elhallatszott a Terka vidám nevetése. Ez a nagy, zeg-zugos, körbefutó folyosó volt az ő birodalma. Napestig ott lehetett látni, majd az egyik, majd a másik szegletben, mindig tekintélyes kiséretének közepette. Kora reggel, a mikor a tejesek meg se jelentek még a látóhatáron, Terka verte fel a házat, folyvást danolászva, mint valami ostoba kis csiz madár; s mire a ház ébredezni kezdett, Terka már megindult szokott őrjáratára. Akkorára az a két piczi szoba, a hol az apjával lakott, ki volt takaritva; kis fészkének dolgai rendben voltak. S attól fogva nem igen volt mit keresnie a szük és sötétes lakásban. Az apja, a ki vasuti ellenőr volt, s folyton utazott, csak minden negyedik nap tért haza; a zugocska, a hová huzódtak, alig is volt jó egyébre, mint alvó tanyának. Terkának igazi otthona a folyosó volt. Ez a szük térség, homályos zsákudvaraival, melyek vékony ablakaiból csak két oldalra nyilt kilátás: a Szegények-háza és a temető felé – ez az amerikai számitással tervelt keskeny helyiség, melyet át- meg átjártak a szegénység rossz párái: Terkának az egész világot jelentette. Egész élete ebben a parányi világban folyt le. Itt nőtt fel, magára hagyatva, csak a jó Isten kegyelméből, mint gyom és dudva között egy eltévedt karcsu virágszál. Ismerte e folyosónak minden mozaik-szemét, s a sok zeg-zug megannyi barátságos helynek tünt fel előtte. Ismerte az ezek mögött hallgató nyomoruságokat is; Terka előtt a nagy kaszárnya-épületnek nem volt egyetlen egy titka sem. Tudta mindazt a sok szegénységet, mely ez alatt a roppant fedél alatt meghuzódott; s nagy, nyilt szemével látta azt a sok szennyet, mely a nyomoruságnak hű kisérője. De mindez, mint a tengerszembe vetett kő, nyomtalanul tünt el lelkében. A fölszin sima és derüs maradt.

És nap-nap után gondolat nélkül vihánczolta végig birodalmát. Micsoda világ van, minő ezeregyéji tájékok léteznek ezen a folyosón túl? – Terkának nem igen jutott eszébe. De ezen a nevezetes napon az ő képzeletét is megejtette az a rejtelmes világ, oda lenn az első emeleten, a hol huszonnégy gyertyaláng alatt szerelmes párok lejtenek és vidám össze-visszaságban keringenek, forognak jobbra-balra, egy más vidék lakói, lányok, legények.

Várt valamit, a nélkül, hogy határozottan tudta volna, mit. Előre örvendett a szokatlan nagy jövés-menésnek, a toaletteknek, melyeket távolból megpillanthat, a csárdás-hangoknak, melyek a nyitott udvari ablakokon át hozzája is el fognak hatolni, a mozgalmasságnak, melynek ő lesz a karzati közönsége, s talán egy kissé a szerelmi regényeknek is, melyek majd oda benn szövődnek, abban az örökre ismeretlen tartományban, örökre ismeretlen lovagok és dámák között… Mert hisz szerelmi regények fognak ott szövődni. Homályos, érthetetlen szerelmi históriák, melyek előtte mindenkorra zárt könyvek maradnak, de hát a szerelmi regényeknek már csak puszta sejtése is széditi és nyugtalanná teszi az embert…

S az est csak nem akart leszállani.

Különben, a várakozás az nap a levegőben volt. Megszállott mindenkit; kicsiny és nagy egyformán számitott valamire. A nagy bérház ismeretlen élvezetek elősejtelmével volt tele.

A nagyobb fiuk: Sárközy Gyula és Gyulaffy Soma egész nap az utczán dégáltak. Nem tudtak megválni a zászlótól, mely az első emelet erkélyéről fennen hirdette, hogy a háznak ma nagy napja lesz. Ezek az óriás betük: