Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések

A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára, szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne, világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és eltörpítő hatalmával a felelősség.

Gnóthi szeauton – mintha ez oly könnyű volna, még azzal a másodkézből való Énnel szemben is, ki érzékeim révén tudomásomra jut! Van egy közmondás az önző emberről, hogy első előtte az Én, aztán megint az Én, majd még mindig az Én, azután jő a Semmi, s mind ezek után következik a Te meg az Ő. Ez igy lehet erkölcsiekben, de abban az érzékleti tanfolyamban, melynek neve tudatosság, a sorrend éppen a megforditott, s a legnagyobb egoista, a gyerek, mindenekelőtt a Semmivel ismerkedik meg, majd elkövetkezik a Te meg az Ő, s csak nagysokára, másfél vagy két éves korában kezd elméjében földerengeni az Én. S a kurzus ilyetén beosztásának végzetes következménye van: az, hogy minden teremtett állatok s minden ismerőseim közül legkiváncsibb magamra vagyok, de legkevésbbé magamat ismerem. Mert az emberek megismerésére való ábéczémet másokról való tudomásaimból alkotom össze; az embereket abból ismerem, hogy’ és mint járnak, beszélnek, öltözködnek, milyen a hangjuk, nézésük, irántam és másokhoz való viselkedésük. Ezzel az ábéczével szakasztott ugy járok, mint a nyelvvel; mint ahogy gondolatok helyett szavakban gondolkozom (ezt kitünően vette észre Fritz Mautner, bár nem ő látta meg először), azonképpen az emberekről is az ő valóságuk helyett az ő külsőségeik ábéczéje szerint gondolkozom. Mire eljutok a tudatosságnak oly magas fokára, hogy magam felől kezdjek gondolkozni, addigra ez az ábéczé már végkép beleevődött idegeimbe. Már pedig e másokról lefejtett ábéczével csak igen bizonytalanul olvashatok magamban – magamban, kiről egészen más természetü adataim vannak, mint másokról; magamban, kinek cselekvéséről, járásáról, hangjáról, beszédéről, nézéséről s ezer egyéb külsőségéről sohasem lehet olyan objektiv képem, mint a másokéról. Másokat egyszerüsitve látok, nagy vonalakban; fölszinesen, de teljesen, mint a messziről nézett erdős hegyhátat. De magammal szemben az erdő legközepén állok, s a sok fától nem látom az erdőt. E keserves fogyatékosság lehet oka némely betegesen értelmes embernél az ő beteges hiuságának. Anélkül, hogy magát másoknál többre tartaná, sőt talán mert rosszat és bántót sejt magáról: az őrülettel játszó kiváncsisággal tanulmányozza magát, kisérletez magával, s lesi és kémleli: hogy’ hat másokra, s e másokban milyen kép és milyen vélekedés él róla.

_Gesichtsentrée_jok van, mondták a régi pesti mulatóhelyeken a kiváltságosokra, kiknek fizetség nélkül szabad bejárásuk volt, s a jegyszedő nem követelte tőlük a bilétát, mert rájuk ismert ábrázatukról. A szép emberek ilyen _Gesichtsentrée_val születnek világra.