Tünemények

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII. ker., Üllői-út 18. szám.

AZ UTOLSÓ DEÁK-PÁRTI.

Épen harmincz esztendeje. A régi Deák-párt bomlásban volt. Vezére, az »öreg ur«, nagybeteg volt már. 1873 november óta nem volt már a képviselőházban s mindenki tudta, hogy többé nem is jön. Azt is tudta mindenki: ha a vezér elesik, szétfut hadserege.

A király ment haza Bécsbe Budapestről. Itt töltött egy-két hetet. Szokásban volt, hogy távozásakor közeli hivei, különös tisztelői, a nevesebb képviselők kimennek a vasuti csarnokba s hangos éljennel, meleg istenhozzáddal vesznek tőle bucsut. A király ilyenkor gyakran kegyes és meleg szivü szokott lenni hiveihez.

Ekkor is az volt.

A bucsuzásnál ott volt gróf Zichy Manó is. Herkulesi termetével, merev nyakával, őszülő bajuszával ott volt az első sorban.

A király észrevette s a vasuti kocsi ajtajából magához intette.

– Remélem, kedves Zichy, önnel ujra találkozunk az országgyülésen!

A gróf akadozva beszélt, de azért csak kimondta a szót.

– Nem jövök fel többé, fölséges uram, az országgyülésre. Mit keressek itt? Nincs már többé Deák-párt.

– Hogy-hogy?

– Csak hárman vagyunk még Deák-pártiak.

– S ki az a három?

– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. De mi ketten Deákkal már nem sokáig leszünk.

A király mosolygott, a gép füttyentett, a vonat elindult.

Gróf Zichy Manó csakugyan tovább élt, mint az »öreg ur«. Fiatalabb is volt öt évvel. De otthon vármegyémben mindig azt mondta, mikor efféléről folyt a beszéd, hogy ő az utolsó Deák-párti. E hittel szállt le sirjába nemsokára.

Ő is a nagy év embere volt. Függetlenségi harczunknak érdekes alakja.

Ott volt István főherczeg nádorispán oldalánál, a mikor Jellasich betört az országba s vele a nádorispán a Balaton szinén a »Kisfaludy« gőzösön akart tárgyalni, tanácskozni, békességre lépni.

Látta, mikor Jellasich nem fogadott szót, nem ment oda a főherczeg nádorispánhoz s mikor tábornokai kinevették a főherczeget is, a nádorispánt is, a magyar fővezért is s az egész Magyarországot is.

Mindig négy nyelven beszélt a jó Manó gróf. Gyerek korában 1815–20 körül az akkori magyar főrendi szokás szerint nem tanitották magyar nyelvre. A magyar főurnak csak németül, francziául, angolul illett tudni. A magyar nyelv csak a parasztok, kanászok, szegény földhöz ragadt jobbágyok nyelve volt. A mikor felnőtt, a katonasághoz került. Ott se tanult meg magyarul. Csak a mikor a nádorispán mellé jutott: itt Pesten, Budán, itt kezdett kissé magyarul tanulni. S legelőször, a hogy katonához illik, a káromkodást tanulta meg.

A mikor azt a balatoni esetet látta: négy nyelven kezdett káromkodni. Magyarul, németül, francziául, angolul. Elfutotta a harag. Látta, hogy el akarják tiporni a magyart s nem is nagyon titkolják. Sőt maguk is röhögnek durva cselszövényeik fölött.

Összeszidta az egész bécsi kamarillát s beállott a honvédek közé. Végigharczolta harczainkat, utóbb Klapka vezérlete alá került Komárom várába s onnan menekült a vár átadása után barátjával Eszterházy Pál pápai gróffal együtt, a ki szintén honvédezredes volt. Becsületes ember, jó hazafi, vitéz honvéd mind a kettő.

Meg is becsültük őket mindig vármegyénkben is, az országgyülésen is. Képviselő lett 1869-ben mind a kettő.

Erről a Manó grófról van egy fölséges hagyományunk. Sokszor hallottam, kiváló férfiaktól hallottam még életében. Mig élt, talán nem lehetett volna megirni, de most már mindenki porrá vált, a kiről a hagyomány szól, most már el lehet beszélni. Ugy beszélem el, a hogy vármegyémben tudják.

Még a katonaságnál volt Manó gróf, a mikor megnősült. Csodaszép angol nőt vett el feleségül. Miss Strachan Sarlottát. A nő apja nábob volt, uradalma és kastélya volt Angliában is, Indiában is. Helyeselte is a házasságot, adott a leányával hat millió korona hozományt s a házassági szerződésben ujabb hat milliót kötelezett az esetre, ha leánya a házasság alatt meg talál halni. Vőlegény és menyasszony szerették egymást. Deli férfi s már nem is nyáladék legény volt a vőlegény, szép és egészséges a menyasszony: boldogabb házasságot már gondolni se lehetett.

Ott kellett lakniok az oroszvári kastélyban.

Manó gróf nemes lélek volt, tele gyöngédséggel s azok iránt, kik körüle voltak, csodálatos figyelemmel.

Apósa mogorva angol volt. Hol Angliában lakott, hol Indiában, hol a tengeren. De Oroszvárra eljönni nem akart.

– Mit csináljak én vademberek közt abban a sivatagországban?

Manó gróf gondolt egyet.

– Várj csak adta mogorva ángola, majd megtanitlak én téged.

Megnézte az ángolnak ángliai kastélyát és parkját. Valami mérnökkel kitanulta a kastélynak mindama részét, melyet apósa használni szokott. Ebédlőjét, hálószobáját, pipázóját, erkélyét, de a butorokat, szöveteket, képeket is. Azután a parknak fekvését, tisztásait, ligeteit, egyes fáit, tavait, halmait, gyepeseit, kutyáit, hattyuit, minden titkát. Megtudta azt is, hogy az indiai kastély és park is tökéletesen akként van berendezve, mint az ángliai. Ugy, hogy apósa akár Európában, akár Ázsiában van: lakásban, kényelemben, sétában, andalgásban, butorokban, képekben se lefekvéskor, se fölkeléskor, se éjjel, se nappal semmi különbség.

Manó gróf nekifeküdt az oroszvári kastélynak és parknak s tökéletesen ugy alakitotta át és szerelte föl, a mint az ángliai és indiai tanya volt. A pénzt nem kimélte. Telt a hozományból. Hadd lássa az ánglius, ha idejön, hogy ez nem sivatagország s nem vademberek tanyája.

Azonban ember tervez, asszony dönt.

Az asszony beleszeretett egy fiatal magyar főurba. Nevét nem szükséges emlitenem, noha már ő se él. Keresztneve annak is Manó volt. Szemrevaló fiu, tizenhárom évvel fiatalabb is, mint a férj, gazdag, nőtlen, a legelső főrendek közül való.

Az asszony szerelme őrülésig mély és lángoló volt.

De a kiért lángolt: az elutazott előle Afrikába, Ázsiába, Egyiptomba, Keletindiába keresztül tengereken és világokon.

Az asszony utána ment és kereste mindenütt.