Nagyvárosi képek: Tollrajzok

… Csöngetnek. Az istállóval szemben, a kis jelző pózna czin-lapján kiperczegtetik az induló lovak számait, s a versengő előkelőségek, Sphynx-arczu lovasaikkal a hátukon, lépésben indulnak meg a pálya felé. Oda át már nagy a sürgés-forgás. A mázsáló a nagy jelzőkön is kirakatta azóta a számokat, meg a jockey-k neveit s a vándorlás a pénztárak felé megkezdődött. A bookmakerek kalitkája körül kiváncsiak raja, s odabenn, a rácson belül, javában járja az „adsza-nesze“. A közelben eszmecserék a kurzusról. „Csak másfélszerest ád!“ – „Okosabb volna az outsiderre tenni.“ – Tulnan, a második helyen, őrült tolongás a kis totalizatőr körül. Ott lelkes hivei vannak egyik-másik jóképü jockey-nak. Próbagalopp – egy-egy villámlás a játékosok agyvelőin át, s mialatt a lovak szép lassan utra kelnek ama pont felé, ahonnan indulni fognak: emitt, az ember-áradatban, nagy nyüzsgés-mozgás kerekedik, csoportok kanyarodnak „jobbra át“, a nagy pénztár tájára, pénzes kis gnómok száguldanak czimborától-czimborához, hol erre, hol arra, s a katona-banda mögött, mely tul a pályán, a vasárnapi nép szomszédságában muzsikál, a Sátán hegedülni kezd.

Elbámészkodol ezen a forgatagon. „Mily eszeveszett rumli!“ – szitkozódol magadban. Könyveid megtanitottak rá, hogy a játék bün és ostobaság. Szinte látni véled, hogy minden játékost egy-egy Bertram vezet. És egyszerre azon veszed észre magadat, hogy te is ott vagy, ahol a többiek. A láz elragadt rád is. Megtanulod, hogy nem kell szigorunak lenned.

És, végre is, hátha tévedsz?! Hátha ez a játék se rosszabb, mint az a többi más játék, amelynek komoly nevet adsz?! S mit tudod, hogy a primitiv természeti müködéseken kivül nem játék-e minden egyéb a világon? Honnan tudod, hogy nem puszta játék-e: a vitatkozás az „én“-en és a „nem én“-en, az „idealizmus“-on és a „realizmus“-on, hogy nem játék: a komoly katonásdi, az ankétesdi és az alkotmányosdi?! Tudja-e közülünk az, aki a legtöbbre viszi, hogy komoly dolgot mivelt halhatatlan munkáiban? Szegényes labdák vagyunk láthatatlan tündérek kezében; soha se tudjuk: nagy dolog-e, mikor egy impozánsat ugrunk?

Tréfán kivül, ez a gyerekes koczkázata az anyagi jónak, amit játéknak nevezünk, csak a regényekben és a szindarabokban aljasitja el az embereket. Igazában ugy szokott lenni, hogy akik a nagy veszteségek idejében aljasságokat követnek el, azok már előbb is aljasok voltak, csak alkalmuk nem volt képességeik kifejtésére. Alighanem ugy lesz a játékkal is, mint a borral (Mirza-Schaffy szerint). Attól függ, hogy ki játssza?! Ugy tetszik, hogy „az ördög ital“-ából is:

Sprudelt Gift und süsse Labung, Sprudelt Schönes und Gemeines: Nach dem eig’nen Werth des Zechers, Nach des Trinkenden Begabung.

Épp ugy lehet szépen játszani, mint szépen diplomatizálni, vagy szépen élni. És olyan képzelhetetlen-e az eset, mikor a játék vágya csak a lélek egy nagyon érthető effort-jából fakad, hogy felhasználja s szolgájává tegye az emberi ösztönök legnyomorultabbikát, a bir-vágyat, a czélból, hogy olyan pillanatokat szerezhessen magának, melyek felejtetni tudják vele a lét összes nyomoruságát?!

… Hollá, a tribünre! Már mindenki fenn van. A messzelátók neki szegezve annak a pontnak, ahol négy ló ficzánkol. Uj csöngetés. A starter zászlója megbillen, már jönnek! Körülfutják a görbét s befordulnak az „egyenes“-be. Persze, „az én lovam“ leghátul van; azt a versengőt, amelyre egy könyv-moly fogad, valami ismeretlen hatalom okvetetlenül megbénitja. Harangcsengés: no most!… A szomszédaim vadul kiabálják annak a lónak a nevét, amelyre fogadtak, mintha ez a biztatás előbbre segitné a szegény párát!… Hanem a favorit is le van pipálva: az a ló győzött, melyről előbb az egész publikum elvégezte, hogy „nincs formában“. Most azonban egyszerre kétségtelenné vált, hogy ő a legkomolyabb konkurrens a Derbyre. Oh, a Siker! A rómaiak, akik ezt az égi személyt Victoriá-nak nevezték, aligha hitték, hogy egyszer e fél-istennő kultusza meg fogja haladni a többi égi lényét együtt véve.

Természetesen, mi alig látunk különbséget a győztes és az utolsó között. De ha még egyszer, ha többször látjuk őket futni, rájövünk, hogy egyéni vonásaik is vannak. És fölfedezzük, hogy a ló nem olyan ostoba állat, mint a hire mondja. Sőt mind megannyi egy-egy érdekes individium. Karakterükben, temperamentumukban, külsejükben épp olyan különbözők, mint az emberek; csak szem kell hozzá, mely meg tudja látni ezeket a különbségeket. Utoljára azt is észre vesszük, hogy jellemükben ugyanazokat a kombinácziókat mutatják, mint az emberek. Csak a Plutarchos-uk vagy a Tallemant des Réaux-juk hiányzik. Régi lóversenylátogatók például emlékezhetnek rá, hogy Abonnent határozottan büszke volt. Nem türte az ostorcsapást. Addig, mig nem érintették, jött szépen, kiváló tehetsége szerint, de ha oly hévvel találták biztatni, hogy méltósága csorbát szenvedett, a szentnek se ment tovább. Buzgó meg, különösen fiatalabb korában, kishitü volt. Fényesen tudott nyerni, de csak vezetve; ha „várásra“ lovagolták, s valamelyik czimboráját maga előtt látta, elcsüggedett. Eleresztette fülét-farkát, s az napra vége volt. _Biró_-ban komédiás-természet lappangott. Szeszélyes, lusta teremtés volt; s csak akkor érezte magát elemében, ha meglepetéseket, „coup de théâtre“-eket mutathatott be. Ilyenkor nem lehetett vele birni. Mindig osztentanczióval, hirtelen hihetetleneket nyulva, váratlanul győzött. S két ilyen diadal között, gyönge versenytársak mögött, utolsónak szokott bekullogni, nagy ravaszul. S ki ne emlékeznék a szegény _Viadal_-ra? _Viadal_-nak az volt a mániája, hogy csak canterben szeretett győzni, „már föltartva“, szóval dicsőséggel. Néha, mikor csak erőfeszitéssel győzhetett volna, szégyenkezve osont el a birói páholy előtt, elbujva hozzá nem méltó versenytársak mögé; ellenben, mikor legerősebb ellenfeleivel küzdött, de fölényét érezte, ugy jött, mint a mesék táltosa, közelébe se lehetett jutni. Szerette ragyogtatni a fölényét s gyülölte a „struggle for life“-ot. Ugy találta, hogy nem érdemes azért élni, hogy csak a szénáját és a zabját keresse meg „az ember“; ugy találta, hogy csak a nagy diadalok mámora érdemli meg az életet. _Viadal_-ban egy költő lelke lakott.

(1890.)

KIS FIUK, KIS LEÁNYOK.

Tudok egy franczia verset, mely rimekben nem valami gazdag s emelkedettség dolgában sem éppen mintaszerü, de oly általános és örök életü igazságot fejez ki, hogy igazán érdemes néha-néha ujra nyomatni. Hangzik pedig az egész következőképen:

Lorsque deux élèves du Conservatoire Rencontrent un élève du Conservatoire, Cela fait trois élèves du Conservatoire, Enchantés, ravis, bien contents de se voir Très loin, bien loin, fort loin du dit Conservatoire.