Az oszlopbáró: Regény

A szomszédok.

Valamikor az én édes szüleim is jó módban voltak; látni ugyan ebből a szép és kedves állapotból én már mitsem láttam, de hogy a dolog a legtisztább valóság: onnan mondhatom, mert anyám, mikor varrt, s egyszer-egyszer holmi jó kocsi pompás lovakkal el-elsurrant a lakásunk előtt – letette a vásznat, vagy paraszt kacabajkát s hirtelen a lovak után nézett, egy kissé elgondolkozott, azután vagy sirt, vagy dalolt, vagy nevetett, de rendesen a multra tért, és számos fényes részletet beszélt el életükből.

Csakugyan ugy kell lenni, hogy nekünk is voltak olyan szép lovaink. Lehetett házunk, kertünk, szőlőnk, rétünk, de sőt malacunk is az erdő alatt, a patakon. Ugy látom teheneink is voltak, borjasok és nem borjasok, magyar és hollandi teheneink, nagyszerüen tejelők. Annyi turó, tejfel, aludttej, sajt, hogy ki se lehet mondani! Ritka faju sertésekről is hallottam; különös tyukokról, nagy selyem-ludakról, két hires vizsláról, s egy olyan hamuszin agárról, a milyen egy, de vakon a Ladár báróék márvány pitvarában is heverészgetett.

Nem mondom, hogy ezek a történetek ne hatottak volna reám, különösen a gőgös tót Subick vaskereskedő fiaival szemben, kik ugy fenláttak a nemzetségükkel, holott, – de maradjanak! Nem mondom, hogy almaéréskor ne vágytunk volna vissza a tágas gyümölcsös kertbe, melyben anyám szerint csak körtve több volt öt-hat fajtánál, hát még szilva, kék szilva, fehér szilva, sárga szilva, királyszilva. Teremtő jó isten! Azt se mondom, hogy szüret idején ne vágytunk volna vissza a nagy szőlőbe, hol egy hatalmas kőprésház is létezett, ebédlő- és lakószobával. De én jelen helyzetünkben is boldognak éreztem magamat, – jóllehet most már a más házában laktunk mindig, hol ide, hol oda költözve, – és udvarunk, kertünk ha volt is: szűk és másokkal közös. Mindamellett a mienknél vidámabb, megelégedettebb család nem igen hiszem, hogy élt volna akkor Erdőháton.

– Légy becsületes fiam. Ne lopj, ne csalj, ne hazudjál, váltót soha alá ne irj, s bátran szeme közé nézhetsz a világnak. Soha ne szomorkodjál, mert az olyan ember kiállhatatlan, a panaszolkodást pedig még a csirájában is elfojtsd. Dalolj, nevess, táncolj s a cukrot nem keresik jobban a legyek, mint téged fognak barátaid.

Körülbelől e szavakkal bucsuzott el apám, idősb Illyés Sándor a világtól, épen mikor én a tizenharmadik esztendőmbe fordultam.

Utolsó napjaiban emlegette, hogy ha majd felnövök: mindent elmond az életéből, mert nem érdemelné meg, hogy követ dobjunk a sirjára, ha ült is néhány hónapot a börtönben. Le fogja irni mitől őrizkedjünk és ha lesz hozzá pénzünk, hát akkor okvetetlen, hogy inditsuk meg a pert, mert ha van isten (a mit egyik erdőháti professzor régóta nem hisz), hát akkor igazság is létezik a földön.

Megmutatott egy csomó váltót, okmányt.

– Ezekre Sándor, mint a szemed világára, ugy vigyázz. Akkor behajthatlanok voltak, a furfang olyanokká tette őket, de bizonyosan el fog jőni az ő idejük is. Anyám megigérte nekem esküvel, hogy soha nem szól rólok: ne is bolygasd. Meg fogom neked mutatni azt az embert, – most még nem szabad, mert lakat van a nevén – a kinek minden nyomoruságomat köszönhetem. Egyébiránt siess, hogy anyádat és testvéreidet minél előbb magadhoz szedhesd. A hivatalokban ne válogass, mindegy a kenyér az éhezőnél akár fehér, akár fekete, csak legyen a ki adja. Tudod Sándor a jó agár ne kergesse jobban a nyulat, mint te űzd azt az embert, mikor az isten rászabadit. A pokolba sülyedjen a koporsóm, ha gyáva találnál lenni.

És Szent János-nap estvéjén kilenc és tiz óra között meghalt apám, hosszan, hosszan tartó nevetés között.

Az egész falu igen csodálkozott ezen és meg nem tudta magyarázni.

Öten maradtunk, három fiu és két leány. Mind kisebb, mint én.

Nem azért mondom, – bár látom én most kéjenc uzsorásoknál is divatba jött – hogy emléktáblával jelöljék meg azt a házat, a hol laktunk, de legalább ott laktunk a gymnasiummal szemközt, a Wagner csizmadia házában, abban, a melyiknek az elejét egy magas cserfaoszlop védi a szelektől és őszi viharoktól. A csizmadia, mivel főgyönyörüsége volt a pénz: a két első jobb szobát nekünk adta, ő maga majdnem a part alá, a pincébe költözött, azt állitván, hogy ez nyáron hüvös, télen pedig meleg és hogy hosszu életét is ennek az alkalmatosságnak tulajdonithatja leges-legfőképen.

Hol állhat e tárgyban az igazság – soha sem kutattuk.

Anyám a haláleset után nem adta át szivét a bánatnak, még többet dolgozott, néhány szegényebb kosztos fiut tartott és időről-időre malacokat hizlalt. Esténként pedig nekünk történeteket mesélt.

Igy következett el lassankint az a szomoru és kedves idő, hogy az erdőháti hatosztályu gymnasiumot szerencsésen elvégeztem. Mi módon? közben-közben mennyi bajjal? óh azért a jó isten ellen sem akkor, sem ma egyetlen panaszszót is nem tettem és nem tennék.

A bizonyitványomat latin nyelven adták ki. Innen van, hogy mikor anyám nagy dicsekedésekkel a szomszédoknak mutogatta és magyarázta, milyen fiu vagyok, azok egyszerüen nem hitték, azt mondván: Hohó Ilyésné asszony, deákul sokat lehet hazudni. Az urak rendesen ezen adják el a szegény embert.

Fájt, hogy egyszer-egyszer anyám is kételkedett. Nem hazudom-e? Beszélt történeteket a francia regényekből, a hol a gyerekek gyilkolnak, hamisitanak és borzasztó gonoszságokat követnek el.

Mivel sok mindenhez értett szülei után is, de apám után is: megtapogatta a fejemet, elmondta, hogy mely csucsok, dudorodások mutatják a részegest, a csalót, a verekedőt, a nagyevőt, az erkölcstelen életűt és némileg megkönnyebbedett, hogy az én koponyámon csak két forradás volt, melyek közül az egyiket apám okozta a lineával, a másikat egy kő valami játékban.

Bizonyitványomat, egyéb szükséges és nem szükséges irásaimmal jól elzártam és többet senkinek sem engedtem mutatni.

Szerencsésebb, gazdagabb tanulótársaim mind beszélgették már jóval a vizsgálatok előtt: no én Kőrösre megyek, ott van Arany; én Kecskemétre, ott van Tatay; én Pápára, ott van Tarczy; én Patakra, ott van Erdélyi; én Debrecenbe, ott van a száz mázsás harang.

Én sokkal kisebb haranggal is megelégedtem volna, csak lehetett volna valahova mennem.

Mekkora munkával, dallal, serénységgel voltak nővéreim; hogy készitettek, mint egy urfit; fiutestvéreim osztakoztak az elnyűtt ruháimon és szinte jól levetkőztettek, hogy már ez se jó, az se jó; ez is kicsiny, az is kurta.

– Hát akkor nekem mi marad? – kérdém.

S erre mindnyájan a legvidámabb nevetésben törtünk ki.

Anyám ujra vizsgálat alá vette az egyes darabokat s mindezeket jól össze-vissza foltozták, ott is, a hol még maradhatott volna, különösen a térdeimen. A gombokat háromszorosan is megerősitették, nehogy valahogy elszabaduljon.

Én is készültem. Mivel? Hova? Minő pályára?

Volt egy aranyom »A boldogság« cimű versemért és három tallérom »Julius Caesar életéért.« S remélhettem, hogy egy malacot is eladhatunk az őszi bucsura, mely Erdőháton nagyszerü szokott lenni.

Tanáraim adtak ajánló leveleket, egyik Pápára, másik Nagy-Kőrösre. Kaptam egy-egy latin klasszikust is és egyik tanáromtól összes költeményeit, a legszebb aranyosszélü diszkötésben.

– Három pengőt bátran megér – mondá – vigyázz reá.

Anyám, mivel nem ösmerte föl a könyv értékét: két pengőt készpénzben örömestebb vett volna azért a sok irásért, a mit ennek a tanáromnak végeztem.

A tisztelendő ur sok keresés után, mely mutatta, hogy mily örömest adna valami segitséget, de egyik zsebében se talált: megajándékozott egy még egészen jó magas tetejü cilinderkalappal. Mindjárt a fejembe is nyomta s benne kellett hazamennem.

Otthon óriási nevetéssel fogadtak. – Anyám, hogy a kalaptól ne vegye el a kedvemet, fölment a padlásra, de onnan is lehallatszott a harsány nevetése.

Közeledett sebes léptekkel az utazási határnap: a Szent-Mihály napja.

Már láttam egy-egy boritós kocsit, melyen baranyai és somogymegyei rektor- és papfiuk mentek Kecskemétre nagy ládákkal és vidám kurjongatásokkal. Az én legfontosabb ajánló-levelem Öreg-Telekre szólt, tehát az odavaló gymnáziumba kellett mennem. Reménylem, hogy a papnál, ki egyik tanárom bátyja – alkalmazást kapok.

Csak eredj Sándor bizvást, – mondá tanárom – ha ott vagy, ne félj, éhen meg nem halsz. Kezdjed a csontokon s majd végezheted a sülteken. Lesd meg, hol nem verik ki a kutyákat: ott gazdag és jószivü emberek laknak. Aztán meg az országban sincs oly temető, mint a teleki temető. Csak az megérdemli, hogy Öreg-Telekre menj.

Ilyen bátoritások után mi volt természetesebb, mint hogy Öreg-Telekre vágytam.

De messzecske esett tőlünk, vagy tizenöt mértföldnyire.

Kocsin ekkora utat lehetetlenség volt megjárni, gyalog kellett hogy megtegyem. Csak tudnám merre menjek?

– Elmegyek én veled fiam – ajánlkozott anyám – én jártam már Teleken. Hisz elhalt öcsém is ott tanult. Milyen hatalmas három sárgán vitte be apám Eleket! De foghattunk volna be négyet is – egészité ki anyám nagy büszkeséggel – mert volt.