A lélekidomár: Regény (2. rész)

Sidonia grófnő meghitta Lándoryt theára. Még csak éjfél volt az idő, s az éjszaka csak két óra után kezdődik.

A theát a grófnő boudoirjában szolgálták fel. Az ő lakosztálya mind abban az állapotban volt, a melyben itt hagyta, midőn a férjétől külön vált. A butorokban azóta a divat változott ugyan; de falusi kastélyban épen az ódon a stylszerű. A Gobelin szőnyeg pedig mindig elegáns marad, a míg a földön emberek, azaz, hogy urak lesznek.

A hölgyeknek nem kellett a theához más toilettet venniök, ez évben fekete volt a divat szine Francziaországban.

Mikor Lándory belépett a boudoirba, Sidonia eléje sietett s kezet szorított vele, aztán odafordulva Medeához, azt mondá a leányának:

– Te nem is tudod, mennyi jót tett Lándory úr a mi házunkkal.

– Hallottam, szólt Medea.

– Csak azt, a mit mindenki tud. De a mit én tudok, azt nem. Ő mentette meg Lyonel bátyádat a legiszonyúbb balsorstól.

Medea az anyjára bámult.

– Lyonelt? Hát hogy lehet az? Hát nem fogták el Lyonelt Avricourtnál?

– Fájdalom, hogy nem érte az a dicsőség. Ez a hir csak a te megnyugtatásodra volt kigondolva. Lyonel nem szolgált a háború alatt a franczia hadseregnél; hanem annál szomorúbb hirt szerze magának a commune harczaiban. Az ő neve Raoul Ripaille.

Medea elszörnyedve lépett hátra.

– Raoul Ripaille! A kit úgy átkozott mindenki az asztalunknál!

– Nem tudták, hogy ő az én mostoha fiam.

– De a marquis; midőn a távollevő Lyonelért poharat emelt…

– Az tudta, hogy ő Raoul Ripaille.

Medeának az arczán az az extaticus undor kifejezése vett erőt, mely az ideges embereket szokta meglepni az ingadozó hajón. Talán, ha egy cseppet megivott volna abból a szájáig emelt pohárból, e perczben el nem maradt volna a katasztrófa.

– Ez az idegen úr, monda Sidonia grófnő, közbenjárt a mellett, a kit mindenki üldöz, átkoz, halálra itél és elfordította róla a meggyalázó büntetést; Lyonel meg van szabadítva, s azt egyesegyedül ez úrnak köszönhetjük.

Medea arczvonásainak sajátszerű szoktatásuk lehet a köszönet kifejezéséhez: más ember így néz, ha fél, ha gyülöl, ha az őrüléshez van közel. Szempillái tágra nyiltak s ajkai össze voltak szorítva.

– Büntetése át lett változtatva tíz évi számüzetésre Frankhonból, végzé be Lándory.

– Tíz évi számüzetés! Hebegé Medea; s abban a perczben egyszerre felengedett a fagy: hosszú sűrű szempillái félig lezárultak szemeire, s ajkai úgy nyiltak meg, mint a ki imádkozni akar: de még nem tud egyebet, mint a kezdő szót: «Uram Isten!»

Bertalan pedig értette az elébbi tekintetet is, meg a mostanit is.

– Ez jól van, suttogá Medea, kezét nyujtva Lándorynak.

– Még semmi sincs jól, mondá Bertalan komoran. S én nem érdemlek semmi köszönetet a grófnők részéről.

– Hogyan? Hisz ön azt mondá, hogy a miniszter biztosítá őt a megkegyelmezésről, szólt Sidonia.

– Az biztosítva van. De hogy talál rá a kegyelemlevél Lis Blanc Lyonel grófra, a míg az Raoul Ripaille alakját és nevét viseli?

– Hát nincs elfogva? kérdé Medea.

– Megfogva igen is. Egy egérfogóban. Harmincz czimborájával együtt. De kézrekerítve nincs.

– Világosítson ön fel! Ezt nem értem.

– Mondjon el mindent. Biztatá Sidonia grófnő.

– Tudnak a grófnők uralkodni idegeiken?

– Az én idegeim nehéz próbákat kiálltak már, mondá Medea.

– Nekem pedig nincsenek idegeim, veté oda Sidonia.

Bertalan körül tekintgetett. Sidonia elérté a nyugtalankodást. Maga odament az ajtóhoz, s azt bezárta kulcscsal. Aztán félrehúzta az alkoven damaszt függönyét, s az álczázott szőnyegajtóra is ráfordítá a néma zárt; «egyedül vagyunk; nem hallgatózik senki».

Bertalan oda állt háttal a kandalló elé, melyben olajfahasábok pattogtak; Sidonia végig nyult egy chaise longue-on; Medea pedig leült egy alacsony selyem guggolóra, féltérdét az összefont kezek közé fogta; a lobogó tűz lángszinűvé festette az arczát.

– Legelébb is azt a helyet kell önökkel megismertetnem, a hol Raoul Ripaille és társai tartózkodnak. Önök hallották emlegetni a párisi katakombákat?

– Igen.

– De nem voltak bennük?

– Nem.

– Ez egy tömkelege a földalatti folyosóknak, melyeket az ős Páris alapítói vájtak, épületköveket fejtve ki belőlük, minden terv, rendszer, és kiszámítás nélkül: úgy, hogy néhol két folyosó keresztül vonul egymás alatt; egész városnegyedek alá vannak aknázva e «carier»-ekkel. Megtörtént a régibb időkben, hogy egész házak lesülyedtek tíz ölnyi mélységbe az alattuk bedült katakombába. Most az utczák úgy vannak szabályozva, hogy a házsorok a földalatti aknafolyosók két oldalát foglalják el s magukba a folyosókba szabályos távolban furt kürtők vezetnek alá, a mikbe lajtorjákon szoktak alászállni a katakombák felügyelői. Egy egész tiszteletre méltó néposztály. A főbejárat ott van a barrière de l’enfer-nél.

– Emlékszem már valamire, szólt közbe Medea. A barrière de l’enferről (pokol sorompója) hallottam egyszer beszélni. A név nagyon csábító volt a meglátogatásra.