De kár megvénülni! Regény egy vén öcsém-uram élményei után

Először azt a czimet akartam adni ennek az izének, (mely, fájdalom! rám nézve nem regény), hogy «egy becsületes ember gonosztettei». Mert hát én az vagyok: becsületes ember; egyéb czímem sincs: se «tisztelt hazafi», se «szeretett polgártárs», se «elismert szakférfiu». Csak becsületes ember: minden pontban; még a pontok pontjában is.

Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha meghalok, porrá égetnek, s mint Artemizia királyné tett Mauzolusz királylyal, italba keverik hamvaimat s úgy adogatnak be, de nem a nőknek, hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hűtlenség bakteriumai ellen.

És ez nem is lett volna rossz regényczím: egy becsületes embernek a gonosztettei. Hanem hát ez még is nagyon hasonlít a sviháksághoz, egy neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, a mi nincs. Sohasem szerettem a dicsekedést. Mit dicsekedjem a bűnömmel? Elég ha a feleségem így szólít, hogy te «bűnöm!»

Inkább választottam ezt a czímet «… De kár megvénülni!»

Ezzel aztán be van ismerve, hogy vén vagyok.

Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.

De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom a derekamon, a szakállamat odáig, a meddig bicolor lett, kiborotválom, senki sem mond többnek negyvenyolcznál. Ebben is megmaradok állhatatosan negyvennyolczasnak.

Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetrans szekfüszeg bűze, mely három lépésről elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!

Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háboruban már hadnagy voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát tudom adni, hogy hogyan szereztem.

Mikor Benedek kiadta azt a korszakalkotó ordre du bataillet, mely szerint a katonáknak megtiltatik a pipát a patrontáskába dugni, én voltam e rendelet végrehajtásánál a legserényebb. Én magam a századomnál negyvennyolcz makrapipát koboztam el a bakáim tölténytartóiból; be is szolgáltattam a generalintendaturának.

Ezért kaptam a medáliát.

Szereztem ugyan Szadovánál egy kardvágást is a fejemre; ha egy tüzérhadnagy kollegám fel nem szed a földről, az ágyujára felültetve, Nikkelnek hitták a derék embert, hát ott taposnak össze.

Holmi svihák ember azzal dicsekednék, hogy ezért kapta a vitézségi érmet; de én jobban ismerem a dolog meritumát: nem azé az érdem, a ki a vágást kapta; hanem a ki adta. Fődolog a disciplina. Az én Tapferkeitsmedaillem a 48 pipáért jutott ki.

Igaz, hogy a régi módi magyar hadvezérek más szisztémát követtek mint Benedek: ezt bizonyítja az a megörökített adat, a mely szerint Damjanics a szolnoki ütközetben, mikor az ordináncz huszárja alól egy ágyúgolyó ellőtte a paripát, azt kérdé a talpra ugró legénytől: «no fiam, hát ég-e a pipád?» «Az enyim ég: csak az üvé égjen!» felelt a huszár. A mi azt bizonyítja, hogy a régi magyar harczregula megengedte, hogy a katonák az ellenséges ütegek tüzelése alatt is pipázzanak.

… No hát régi legény vagyok.

De azért még nem mondtam le a világról!

Maradok a szadovai rangomnál. Főhadnagy. Penziót nem adnak: tehát aktiv állapotban vagyok. Még annyira nem jutottam a becsületességben, mint Gyulay Pali, hogy a férjek rám bizzák a szép asszonyaikat gardirozni. Tőlem rettegjenek!

Tehát kezdjük az elején.

Valljuk meg őszintén, hiszen úgy is hiába titkolnám, hogy én nekem a feleségem már a hetedik rubrikában következik.

Előtte már hat sorszám van betöltve.

Pedig igen korán házasodtam: alig voltam huszonöt éves.

De hát nagyon gyorsan változott a repertoár.

S igen hamar ment nálam a beleszeretés egy szép arczba.

Az első lángom klasszikus oltáron gyulladt meg: egy fekete haju, de kék szemü görög leány volt az. A görög nyelv professzorának a leánya, a kihez privátára jártam. (Azt kérded, hogy a kettő közül melyikhez?) Hát hiszen ha az elébbit értettem volna, azt mondanám, hogy «mihez».

Majd azután elmondom én mindegyiknek a tragédiáját sorba, csak elébb hadd mutatom be a szinlapot.

A második szerelmem volt egy pompás rácz leány: ennek meg szőke haja volt és fekete szeme.

A harmadik lángom egy hővérü asszony volt. Férjes nő, erős temperamentummal. Micsoda szemei! Tűzbe ugrottam volna érte – hűtőzni.

A negyedik volt egy színművésznő. Már ennek az arczát nem próbálom meg leírni; mert az annyiféle volt, a hány szerepet játszott. Azt pedig a szinpadon kivül többet játszott, mint a szinpadon. Ez volt rám nézve a legveszedelmesebb láng. Képes lettem volna érte elhagyni a juridikus pályámat s elmenni vele szinésznek. A mire ő is biztatott. Én persze primo amorozónak képzeltem magamat, csakhogy ő meg apaszerepkört szánt nekem. Ez volt a legczifrább történet.

Az ötödik ideálom volt egy «Sáron rózsája». Igazán mélyen szeretett polgártársné! Az is nagyon szeretett engem. De nem érhettünk czélt, mert az a bizonyos törvényczikkely még akkor nem volt szentesítve.

A hatodik volt egy szelid tekintetü, ártatlan gyermek, a kinek a komoly arczába, az okos beszédjébe voltam szerelmes. Egy septemvirnek a leánya, a kinek az apja is szivesen látott. A mellett még lett volna belőlem valami. Annak volt ambitiója. Gesztenyeszin haja volt és olyan szemei, mint az őznek.

(Te most lecsapod a tollat az asztalra, s azt mondod: «de hát megbolondultál te öreg, hogy ilyen leleplezéseket adsz magadról? Hát ha a feleséged olvasni fogja? Rád ismer a történetedről álnév alatt is.» Légy te a felől nyugodt. Ez a hat rózsa mind huszonöt év előtt virágzott számomra és most huszonöt év mulva mind összekerültek egy csoportba a házamnál: mindennapos látogatói a feleségemnek; néha mind a heten együtt ülnek az ozsonnázó asztalnál; hat fertályszázados ideálom, hetedik a feleségem: képzelheted, hogy mi mindent beszélnek azok én rólam! Meg van én nekem számlálva minden hajamszála; de annyi nincs, hogy minden bűnömet fedezné egy hajszál.)

No ez ellenmondásnak látszik a bevezetésben előadott jellemrajzommal, melyben Mauzolus királylyal egy ugyanazon taplóból faragott férjnek vázoltam magamat. Hja ezt csak a világ hiszi rólam: az egész világ; de azt, hogy titokban milyen gonosztevő vagyok, azt csak azoknak a párkáknak a törvényszéke tudja, a kik a szivekben és vesékben és asztalfiókokban olvasnak.

Χ.

«Hát ez már micsoda schwindli megint? Egyszerre a X-ik fejezeten kezdeni a regényt! Az olvasó, meg a kiadó becsapására van-e ez fundálva? Higyjék, hogy már kilenczet átforgattak belőle s a szerint számítsák a honoráriumot?

… Nem a! Kérem alássan; nem római X-es szám az odafönn, nem is egy kétlábra állított érdemkereszt, sem pedig ama bizonyos mathematikai föladványokban szereplő «egy ismeretlen», hanem valósággal az első regényszakasznak a czíme: a fatális görög «Ch» betü, a hellen alfabetben = Χ.

Az a kiakolbólitott «ch», a mit az új magyar irók, mint szittya ajkakhoz érdemetlen indigenát a köztünk lakhatás engedélyétől megfosztottak s helyette, váltogatva, hol a «k»-t, hol a «h»-t sorakoztatják, a használt szó természete szerint. Így például, a hol anarchiáról van szó, ott azt irják, hogy «anarkia», (mert az kemény falat) ellenben, a hol psychologia fordul elő, ott azt irják, hogy «pszyhologia» (lágy az!) A bacchanál a kezdetén iródik «bakkanálnak», a vége felé aztán jó neki a «bahhanál»; a machinatiót pedig az határozza meg, hogy ki követi el? ha a néppárt részes benne, akkor «makináció»; de ha a púroszok csinálják, akkor «mahináczió».

De bár hamarább tették volna derék nyelvigazítóink ezt az idegen betü számkivetést! De sok keserűségtől megőriztek volna egy egész generácziót: különösen pedig engem.

Azt persze nem is sejti már a jelen ivadék, hogy micsoda nagy szenvedéseken kellett átlábbadozni a megelőző bácsiknak.

A Bach-korszakban azzal sanyargatták a szittya legények porczikáit, hogy németül tanulni muszájoltattak. Hát persze azt tették, hogy nem tanulták meg. Az érettségi vizsgánál azonban erre is rákerült valahogy a sor. Calculust kellett belőle kapni, külömben nem adták ki a bizonyítványt. A vizsgázó tanár megmondá őszintén a vizitátor tanfelügyelőnek: «egy szót sem tud ez a fiú németül: nem vette be a nyaka.» «Dehogy nem tud! biztatá a hatalmas úr; állj elém fiam Szekeres: hát hogy mondják németül azt, hogy «ember?» «Mensch!» felelt rá készen a diák. Például: «az ember próbál?» «Das Mensch próbirt.» (Ezt a tarokkból tanulta.) «Hát azt hogy mondanád magyarul, hogy «Ferd?» «Lú!» «Nagyon jól van fiam Szekeres! Hiszen tudsz te németül». S adtak neki «elégségest».

Mikor aztán következett az új politikai korszak, a rájkszráttal, akkor a furfangos állambölcsek azt eszelték ki, hogy fordítanak egyet a közérzületen: ne szidják már a mérges dentumogerek a «német»-et, szidják inkább a «görögöt».