Kálozdy Béla: Regény (1. kötet)

Országunk jókora részén ma a nádpálczák ama következetesen kiszámított rendszer szerint suhognak, (rövid lényege: hat után következik a tizenkettő, tizenkettő után a huszonöt) és a pennák a modern paedagogiának ama csalhatatlan főelve szerint mártatnak a kalamárisokba (t. i. hegyökkel lefelé), melyeket nagytiszteletü és tudós Hajós Gábor úr csepegtetett a dunaszögi kollégium ama növendékeibe, kiket az istenek szeszélye gyűlöletük tárgyainak kiválogatott.

A nagytiszteletü úr az említett jó hirü főiskolában a neveléstudomány professzora és minden hatodik esztendőben soros igazgató volt. Különben a szó legszorosabb értelmében tudós, kit elmélkedéseiben a világ zavaros folyása nem igen háborgatott. Az ő tudománya nemcsak afféle közmondásos, hanem igazi hatalom volt, azok közül való, melyeknek megerősített székvárosuk is van. Ez a vár a tanuló szoba volt, hol a tanár úr valóságos bástyákat rakott maga körül könyveiből, igazi lőrésekkel, felvonó hidakkal, ritkán nyiló kapukkal, sorba rakott pipák füstölgő ágyú-ütegeivel, egy nagy vörös zsebkendő zászlajával s az erősség minden pontján őrt álló kaszás és keresztes pókokkal. Ámbár a homályos kis szoba harczias kinézését a szűk, vasrácsos ablak is fokozta: ez a világ legzavartalanabb békéjének volt csöndes tanyája. Nyoma sem volt itt a nyugtalan kételynek az elfoglalt pozicziók erejében, a világ haszontalanságaira való vágyódásnak és hitvány emberek ármánykodásának. A barátok, kik a gazdát környezték, elmult, földi csalfaságaikkal már mind beszámoltak a legfőbb birónak s egyetlen tanácsot sem adtak, hanemha igaz meggyőződésükből folyt, melyet egy-egy késő kori barát okulására följegyeztek. Nagyobbára megviselt bőrköntösökben üldögéltek itt a tudós Vályi András, aztán Benedek Mihály, a püspök paedagogarcha kollégájával, Tóthpápai Mihálylyal, mellettök Váradi Szabó János és Bátky Károly; mindezek tudós beszélgetésbe merülve az öreg Plinius-sal és Plutarchhal, Comenius-sal, Locke-val, Francke-val és az yverduni apostollal, Pestalozzival. Nem csoda, ha ebben a társaságban, mely csupa szeretet és jóakarat, az álnok világtól elzárkózott nagytiszteletü úr folyton folyvást meg tudta őrizni – nem ifjuságát (mert hisz azt mondják, már szénior korában vén volt), hanem simára borotvált arczának jóakaró derüjét és lelke csöndes nyugalmát, melybe csakis olyankor esett egy-egy keserü csepp, ha meghallotta, hogy valaki itt vagy ott, némán vagy hangosan, komolyan vagy tréfálkozva úgy vélekedik a paedagogiáról, miszerint az voltaképen nem is tudomány. A mit az istentelen deákok az iskolában olykor elkövettek ellene, azt ő az igazi bölcs nyugalmával csupán a természettől tartott lélektani leczkének vette, melyből okulnia és a melyre építenie kell. Mert ő a közmondással ellentétben vizet ivott és bort prédikált; tanítványainak ismételve szivökre kötötte a hajthatatlan szigort, míg maga a légyhez sem nyult volna.

A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal között volt megosztva egész addig az emlékezetes napig, melyen a nagytiszteletü asszony azzal a meglepő s általa nem is sejtett hirrel küldte be hozzá a szolgálót, hogy elérkezett az idő, melyben ki kell sietnie az elméletek homályából a gyakorlat verőfényére, mert a házban bölcső, a bölcsőben pedig egy nyikorgó kis jószág van, ki bölcs vezetőre várakozik. A professzor úr, a mint első ámulatából a nagy ujságra magához tért, (nem feledvén el a _Didactica magná_-nak azt a lapját szamárfüllel jegyezni meg, mely mellett a rárontó szolgáló meglepte), azzal az örömmel indult felesége szobája felé, melyet a szegény szobrász érezhet, mikor hosszas és reménytelen várakozás után végre hozzájut a drága anyaghoz, melybe művészete lelket lehelni van hivatva. A szolgáló nem költött álhirt; a piczi kis darab vörös márvány csakugyan a bölcsőben várta mesterét. A nagytiszteletü úr egyetlen hálás, de csak futó tekintetet vetve halavány életepárjára, ki örömének tulajdonképeni szerzője volt, félénk gyönyörüséggel emelte ügyetlen karjaira a babát. Kis buksi te! – hizelkedett neki és szerencsésen lepottyantotta. A kis buksi, az anya, a bábaasszony és a szolgáló egyszerre elsikoltván magukat, a zavarba jött professzor csak nagy nehezen tudta az általános jajveszéklést lecsöndesíteni ama nevelési alapelv ismételt fölemlítésével, hogy a gyermeket születése legelső perczétől kezdve edzeni kell. Mert az élet még majd sokkal gorombábban is bánik vele. Az edző rendszert, melyet Hajós Gábor úr ekként buksija lepottyantásával szerencsésen megkezdett és találóan igazolt, Rousseau nyomán következetesen folytatta, minduntalan emlegetvén, hogy csak erős testben lakhatik ép lélek. – Hogy vagy buksi? – e szavakkal nyitott be minden reggel fiához, ki a keresztségben János nevet kapott. A kis csemetét apró, gömbölyü kezeinél fogva emelgette a professzor úr és nagy öröme telt benne, mikor a kicsike vörös márványból három esztendős korában valóságos vasék lett. A nagytiszteletü asszony váltig mondta, hogy nem akar ő Jánoskából tótágast álló komédiást nevelni; de a professzor úr igen jól tudta, hogy az asszonyoknak hallgatniok kell a gyülekezetben s az iskola-előtti órákban mindenféle természetes és mesterséges eszközzel építette az ép lélek méltó lakását. A buksi nőtt és rettentő nagy fejü, izmos kölyök lett belőle, ki egy-két bevert fejet (ha mindjárt köztük volt a magáé is) kutyába sem vett. Már legzsengébb ifjú korában emanczipálta magát minden néven nevezendő hatalom alól. A templom-utcza kis leányai soha hozzá hasonló lovagiatlan ficzkót nem láttak; a vörös haju zsidó gyerekek, ha csak neszét vették, eszük nélkül «móresoltak» neki. Szörnyű öklei voltak. Hanem tanítóinak is ugyan volt kinszenvedésök vele. Mert hát a professzor hajnali fáradozásainak sikerült ugyan a fényes palotát elkészíteni, de a lakó csak nem akart beleköltözni. A feje lágyára való lepottyantás ártott-e meg neki élete első napján, vagy valami más volt az oka, de annyi bizonyos, hogy a buksi makacs butasága bámulásraméltó volt. A Kis Tükör, Hübner, Számító Socrates vele szemben egyenesen arra a szerepre voltak hivatva, a mit az emberiség sötét századában a hüvelykcsavaró, spanyol csizma és más efféle rémes eszközök töltöttek be, melyek tudvalevőleg rejtegetett dolgokat igyekeztek napfényre csikarni. A buksi kinzó szerei azonban emezeknél még annyival borzalmasabbak voltak, mert ő csakugyan teljesen ártatlan volt és borzas nagy fejéből soha semmi sem vala napfényre csikarható. A nagytiszteletü úr soká küzdött a szomorú lehetetlenség ellen, mig végre belátta, hogy minden törekvése hiábavaló, miután: az anyag nem elég nemes. Canova sem dolgozott volna homokkőből. Levette hát első szülöttéről idejében nevelő kezeit, gondjait egy épen jókor érkezett fris anyagra fordította és a szokás embere csak annyiban maradt hű magához, hogy a reggeli bekiáltást: – Buksi, hogy vagy? – a világ minden kincséért sem hagyta volna abban. A magára hagyatott János úrfi (mert az anyai hatalom ugyan micsoda ilyen borzas fejjel és ilyen izmos karokkal szemközt?!) nőtt, mint a hatalmas tölgyek és bükkök az erdőn: feltartóztathatatlanul és meg-megvágva. Miután az iskolában megunta folyton folyvást tizig számlálni, (a tizenkettőből a két utolsó numerust nagytiszteletü atyja iránti tekintetből rendesen elengedték neki), egy szép reggel megszökött katonának, hol azonban nagytiszteletü atyjának nem levén semmi befolyása, a huszonötöt több izben és mindannyiszor hiány nélkül kikapta. A professzor úr, mikor a nem sejtett ujságot hirül vitték neki, valamennyire elkomolyodott és nem mondhatni, hogy ne sajnálta volna a buksit. Idő multán azzal az egyszerű igazsággal vigasztalta meg magát, hogy: ott is lehet ember belőle. Hanem azért minden reggel ép oly hűségesen megkérdezte a gyerekszoba ajtajában, mint annakelőtte, hogy: – Buksi, hogy vagy?