A pénz legendája; Gányó Julcsa

A fiatal Justhban törhetetlen akarat lakott s olyan apparátussal, annyi szorgalommal készült szakmájára, melynek művelői vadon nőnek otthon, mint a hogy az orvosi vagy mérnöki pályára szokás.

Négy telet töltvén Párisban, első munkáiban a «_Káprázatok_»-ban, «_Páris elemei_»-ben, a «_Művész-szerelem_»-ben teljesen franczia befolyás alatt áll, a secessio iszalagjai, kinövései közé fonódva. Páris illata, Páris levegője érzik leirásain és elbeszélése módszerén. Nem a csörgedező patakok mellől hozza alakjait, se a kökörcsines mezőkről. Nem járja az erdőket, hol vidám koboldok, najádok, faunok mulatoznak. Zola nyomában jár a modern szörnyek között, – melyeknek egyike (A széngáz) mesterét is meg fogja fojtani egy napon. A romlott emberiség bűneit, sebeit górcsövön nézi, mutogatja és mindez csak annyi, mintha a Zolától elhajigált törmelékeket szedné fel, hogy abból alakokat gyúrjon.

De meddig fog ez tartani? Ábrahám báránya is ott ragadott az indák közt, mert fiatal volt; nem birta még őket széttépni, hogy kigázoljon közülök, de ha ideje van hozzá, kigázol, pedig nem voltak oroszlánkörmei, – Justhnak ellenben voltak.

Úgy kell őt venni, mint egy Párisból elindult utast, a ki hazafelé tart. Még rajta van kocsija kerekén a párisi sár, lován (pegazusán) a párisi por, de a gondolata már az alföldi szélmalmokon és kútgémeken jár.

A mint el-elmaradozik a Notre Dame-torony meg a fényes kirakatok, hogy im felbukkannak a pusztán a muskátlis ablakok, Justh előtt is halaványodnak Zola és naturalizmusa. 1891. és 1893. közt megjelent művei, «_A puszta könyve_», «_Gányó Julcsa_», «_Delelőben_», némi eredeti ízt vesznek fel, a melyből a Justh írói egyénisége fog kinőni, ha a jó isten megengedi. Mert hát míg ő tolla pengéjével a halhatatlanság barázdáit szántja s életet ad a gondolatainak, addig a halál a villogó kaszapengéjével ott áll mögötte és nem lehet többé őt lekérlelni.

Zolát e műveiben már csak annyiban követi, hogy mélyebben markol bele a paraszt társadalomba, mint honfitársai, nem elégszik meg a külsőségek, néprajzi tarkaságok és furcsaságok rajzaival, behasít bonczoló késével társadalmukba, fölfogásaikba, erkölcseikbe. Ebben az időben más irányban is foglalkozik parasztjaival. Birtokán parasztszinházat állít, melyben a néppel magyar szinműveket, Shakespeare-Molière darabokat játszat, ő maga tanítván be nekik a szerepeket.

Azt lehetne hinni, hogy a nyugati kulturáért rajongott. Dehogy. A magyar parasztért rajongott. Rendkívüli nemes, érdekes őslénynek tartotta, a kivel érdemes bíbelődni.

A kis tollacska pengéje lázasan dolgozott – talán az a másik penge a háta mögött kergette. Egy cziklust akart irni (és itt megint Zola járt eszében), melyben a Kiválás genezisét előtáró filozófiát akarta publikálni. Nagy, monumentális munkát tervezett, tizenkét vagy tizennégy kötetet. Mikor a «_Fuimus_» utolsó lapjait lázasan írta, szerette elbeszélni az édes őszi napfényben melegedve látogatóinak, hogy mi minden lesz a még hátralévő tizenegy kötetben. Mind a tizenegy könyv tartalma benne volt a fejében. Csak még a kis pengének kell leírni.

Csakhogy ahhoz a tizenegy kötethez már akkor nem volt tizenegy napja se. Következett a másik penge.

Mikszáth Kálmán.

Te, ki más utakon ugyanazon czél felé haladsz mint én, engedd meg, hogy tervezett regényciklusom első kötetét néked ajánljam fel.

Nagy megnyugtatásomra szolgál az, hogy eddigi munkáimmal egyetértettél, s aláirtad az azokon keresztül vonuló tendentiát.

Tudom, hogy ezentúl is mellettem lész, s tudományoddal, infinitiv szellemeddel támogatni fogsz müveimben. Mi, mindketten a jövő Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézletét, szellemét keressük.

Te biologiai alapon állva, hatalmas kulturtörténeti művedben, (a melyet eddig csak nehány bizalmas embered ismer, a melyről azonban tudom, pár év mulva Európa fog beszélni) csak úgy a magyar jövendő kulturát szolgálod, mint én, ki erre regény formájában akarnék rávilágítani.

Egyet akarunk, édes társam, s ez megnyugtat, erre büszke vagyok. A mai társadalmi testet bonczoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi a kóros benne, s mi a használható, az a mi újat, jobbat fog teremthetni.

Tanácsodra nevezem el ezt a cyklust is a «_Kiválás genezisének_». Tudom, ezzel, mint egy kedves regényíró kollegám igen helyesen megjegyezte, – «riasztgatni» fogom a magyar közönséget, a melynek jórésze az aktualist, az érdekfeszítőt, a mulatságost keresi.

Jól van, legyen igy. Kevesen fogják olvasni e könyveket, de ki elolvassa, az lesz, a kinek irtuk. Mert ha, daczára e kissé kemény, s tán nem is nagyon irodalmi czímnek (hisz a biologia felé huz!), megteszi, ezzel bebizonyította, hogy érdeklődik tendentiáink iránt. És egy ilyen olvasó kedvesebb nékem száz olyannál, ki mulatságát keresve s várva, vette kezébe könyvem. Nem rejtem el, a mulattatás nem volt czélom, nem is lesz soha. Mert az életben sem a mulatságost keresem, de meg nem is látom mulatságosnak az életet.

Igy hát nem akarván zsákban macskát árulni, a könyveket tanulmányoknak nevezem el.

Mint mondtam – életczélomúl a magyar szellemi világnézlet keresését tüztem ki. Meglehet, hogy tévútra lépek, meglehet, hogy nem fogom megtalálni soha, de hát, tán egy érdemem lesz, hogy erre a kevéssé megvilágitott térre forditom a figyelmet.

A néptől már igen sokat tanultam, sokat s újat. Ugy érzem, az ő nyugodt – mint mondani szoktad – turáni nyugalma biztos, erős alapunk nékünk. «Józansággal párosult idealizmusuk, népünk rendithetetlen szellemi egyensulyában s erejében nyilvánul», igy beszélsz róluk, azt a könyvemet taglalva, a melyet a népről irtam. E világnézletet, a melyet a puszta könyvében meg akartam állapitani, te felismerted, csak ugy mint nehány franczia és angol kritikusom, kiknek a magyar nép világnézlete a göröghöz hasonlónak tünt fel.

És én éreztem ezt mindig, minden szavukból, minden tettükből. Te voltál az első, ki e hitemben megerősítettél. Te bátorítottál abban is, hogy a társadalom egyes osztályait áttanulmányozva a társadalmi test legkülönbözőbb fejlődési stádiumban levő részein keresztül, e világnézlet megállapítását tüzzem ki életczélomúl.

Meglehet, hogy téves útra léptem. Jól van. Ha én nem találom meg, megtalálja más, nálam hivatottabb. Megnyugtat az, hogy legalább azt tettem, a mit megtenni kötelességemnek éreztem.

E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog aztán a pusztuló felsőmagyarországi olygarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest elkövetkezni. Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassu pusztulás vagy fejlődés folyamatában lévő társadalmi részek mennyiben járulnak majd azon világnézlet fejlődéséhez, a mely egy a népével – s igy a legmagyarabb – csak a fejlődés másodlagos fokán.

Fogadd el könyvem ajánlatát. Kétszeresen a tiéd: mert te is ez úton indultál az igazság keresésére, s mert az én utamra rávilágítottál…

A PÉNZ LEGENDÁJA.