Fuimus

«– – – – – És kedves nőmnek, sz. márfai Márfay Annának kötelességévé teszem, hogy fiam nevelésére tizedik életéveig felügyeljen. Azután pedig őt egy külföldi, talán egy genfi nevelő-intézetbe helyezze el, hol a gimnáziumi éveket fogja tölteni; évente legfeljebb két hónapot időzvén csak az atyai, illetőleg az anyai háznál. Az egyetemi éveket – úgy kívánom – felerészben egy német, felerészben egy franczia egyetemen végezze. Utána pedig még egy esztendőt kell Angliában, tán Oxford- vagy Cambridge-ban töltenie.

Ha nagykorú lesz, végleg hazatérhet.

Azt akarom, hogy fiam megismerje az életet, azért e szigorú rendszabályaim. Családjaink veszedelme az volt, hogy élettapasztalat nélkül, rokon eszmék és érzések korlátolt körében, az élet harczaira készületlenül nőttek fel. Én – ha életben maradok, – még szigorúbb rendszabályokhoz nyúlok. Serdülő éveiben minden anyagi támogatás nélkül hagynám, hogy így idejekorán megtanuljon a saját lábán állni, tudjon kenyeret keresni s megvívni érdekeiért.

Ha az Isten mást akar s korábban magához szólít, fentebbi kívánságom szigorú, szószerinti teljesítését követelem meg s ennek keresztülvitelével szeretett nőmön kívül kedves rokonomat, mint kiskorú fiam gyámját, báró Czobor Ádámot bízom meg.

Kelt Márfán, 1865. május havában.

márfai Márfay Gábor s. k.»

2.

Id. Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felsővidék rokon-nemzetségei, de végrendelete kihirdetése után napirendre tértek felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár év alatt a tébolydába kerül.

Özvegye, sz. Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt s így egyúttal unokahúga is) majd kisírta a szemeit, hogy férjét, kit úgy tisztelt, bámúlt, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arczczal fordult gyermeke bölcsője felé. A fiúcska, kicsibe mult, hogy posthumus nem lett s mégis már huszonnegyedik élete éveig elő van írva élete programmja.

Aggodalmas arczczal, könyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még magzatja oldalán. Jóformán kilencz esztendeig se! A fiatal özvegy félelemből tán, tán szerelemből (bár szerelme csak ébredezett még ez időben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkétízben összeházasodott gróf Niffor-nemzetség fejéhez: gr. Niffor Miklóshoz. E házassága, a mely szintén csak rövid tartamú volt, még boldogabbá tette, mint az első.

Gr. Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, míg csak felnő, nem! nem! mindig. Ott lesz a sírján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán. Arra nincs törvény, hogy Lőrinczet kifejtse ölelő karjai közül; ez az ő fia egészen, az ő feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne reményei, ő benne minden öröme!

3.

A Márfay-, gróf Niffor- és báró Czobor-család volt a Vág mellett hosszan elnyúló megye három törzsökös nemzetsége.

Márfán volt a Márfayak székhelye (de ez a kastély rombadőlt s a birtok már Gábor halála előtt idegen kézre került), Feketevár a Czoboréké, Ujvár a Nifforoké.

Özvegy Niffor Miklósné azonban Dálnán, a család egy szerzett birtokán élt; itt nevelte fel két fiát, itt töltötte el özvegységének hosszú éveit.

Ez ősi várkastélyokból intézték már négy-öt század óta a vármegye dolgát; a családok folyton összeházasodtak s a mellett folytonos háborúban éltek egymással; jóformán csak e perpatvarokat írták be a megye krónikás könyvébe, annak históriája helyett. Az egész megye története jóformán csak azon fordult meg, hogy a három család tagjai közül melyik lett a főispán s melyik a követ.

4.

Báró Czobor Ádám, a Márfay Gábor végrendeletének végrehajtója, komolyan vette feladatát. Hisz ő volt tán az egyetlen, a ki tudta, mire czéloz idősb Márfay Gábor utolsó kívánságával. A fiatal Gábor tizenkilenczedik éveig egy szigorú genfi intézetben nevelkedett; az első egyetemi évet egy német kis univerzitáson, a másodikat Zürichben töltötte, aztán egy-egy évet Páris és Londonban. Jó tanuló nem volt, de sokat olvasott, különös fiú volt, ki mindannyiszor, hogy hazajött, meglepte a közelállókat. Voltak, kik azt mondták, bolond, mint az apja volt. Voltak, kik azt állították, még bolondabb. (Csuda-e kérem, csuda-e, hogy így van!) Voltak (kevesen), kik nagyon szerették, legtöbben féltek tőle. A négy Márfay vén kisasszony véleménye az volt róla, hogy olyan, mint egy karvaly vagy más, előttük tán még ennél is ismeretlenebb ragadozó madár. Azt mondták, élesek a karmai s használja is őket.

Anyja? Szerette őt; bár máskép, mint kisebb fiát, Lőrinczet, de hát – így mentegette magát imazsámolya előtt térdelve – más minő is, nem szerethetem úgy, mint Lőrinczet. (Az «úgy»-ot a szeretet módjára használta, félek azonban, hogy a szűz anya a szeretet mennyiségére értette. És azt hiszem, a szűz anyának igaza volt…)

5.